Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!A szerelem és halál melódiája
A Trisztán és Izolda című operával egészült ki a Budapesti Wagner Napok repertoárja a Művészetek Palotájában.
Wagner: Trisztán és Izolda
Május 29., június 1., Művészetek Palotája
„Minden egész eltörött…” – zakatolt a fejemben Ady Endre Kocsi-út az éjszakában című verse a harmadik felvonás színpadképe láttán – Minden láng csak részekben lobban,/Minden szerelem darabokban” – és így tovább. Mert a színpadképről kell elsőként beszélnünk, hiszen a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem páratlan akusztikájú, de puritán, majdnem rideg belső terébe nehéz volt belelátni ezt az emésztő szenvedélyekről szóló zenedrámát. A rendező páros – híven ígéretéhez – a tér adottságaihoz alkalmazkodott. Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra tervei alapján kaptak egy alig észrevehető „toldást” a pódium karéjában a mellvédek. Az első felvonásban megtévesztően hibátlanul takarták az eredetit, a második felvonásban az első emeleti korlát egy része szakadt le ferdén, a harmadikban az orgonáig roppant szét, jelképezve a kezdeti harmónia tökéletes és végzetes pusztulását. Ez a látvány adott fogódzót ahhoz az elképzeléshez, amely visszautalt a Parsifal (ugyancsak e két fiatal rendező 2006-os úttörő munkája a palotában) direkt színvilágára, a fekete-fehér kettősséget a kritikus pillanatokban lángvörös fényekkel megbontva.
Érdemes-e ennyit időzni a látványnál, noha az opera elsősorban „hallvány”, ahogy az operaházi művészbüfébeli mondás járja. Szerintem érdemes, mert segít megérteni az előadás szándékait, amelynek a spiritus rectora mégiscsak a karmester, Fischer Ádám. Ő sallangtalan és a nézői fantáziát megmozgató interpretációt kívánt. Fischer tudja, hogy a Trisztán nem tartozik a sűrűn előadható művek közé, a Wagner-irodalomban is a legkevésbé népszerű, mégis nagy kedvvel teszi próbára a nézőt, aki vagy ismeri a legenda ősforrásait, vagy azt a magánéleti helyzetet – a férjezett Mathilde Wesendonckhoz fűződő kapcsolatot – vagy nem, viszont hajlandó a zenei szimbólumok alapján a képzeletét „munkába fogni”.
A próbatétel egyébként már Wagnerrel elkezdődik, aki nem lineárisan vezeti a cselekményt, hanem mozaikszerűen építi fel a legenda kiemelkedő pontjait. Az előzmények pedig megfejtésre szorulnak. Nehéz ügy. Ám az előadók odaadóan és belső késztetésből tették sajátjukká ezt a rendkívül átgondolt és megkapó előadást. Christian Franz például hajlandó volt Trisztán szólamát helyenként csúnyán énekelni, ha a drámai szituáció úgy kívánta. Nem törekedett valamiféle ideális hőst megformálni, fizikailag is alkalmatlan rá. A külsőségeket nem hangsúlyozva izgalmas, időtlen és örök érvényű figurát teremtett, az eszmei trisztánságot testesítette meg. A szerelem itt ugyanolyan fennkölt képzet, mint a minnesängerek idején, és ennek Nike Wagner sem mond ellen: „A gyönyör az a romantikus remény, hogy elveszíthetjük valakiben saját énünket.” Ez az elvesztés ugyanis lehet szellemi és érzelmi magára találás.
Trisztán és Izolda testileg csak ritkán és talán csak másodpercekig érintkezik, az emóciók ebben az előadásban a hangokban nyernek fizikai valót. Anna-Katharina Behnke (a Wagner Napokon debütáns) méltó párja Franznak. Izolda szerelmi halálának lenyűgöző megszólaltatásától még órákig alig szabadulhat a néző-hallgató: egyszerű és sugárzó. Tomasz Konieczny a 2006-os Parsifal Amfortasaként lopta be magát a budapesti publikum szívébe, a hangja sötétebb és erősebb, színészi ambíciója Kurwenal alakjában változatlan lendületű. Németh Judit a nemzetközi „sztárszereposztás” egyenrangú tagja, teljesen birtokolja a wagneri énekstílus technikai eszközeit, kevés eszközzel pontos rajzát adja Brangänének.
A magyar operarajongók talán legkonzervatívabb rétege a Wagner-hívőké, akiken nem fognak a minőségi operafilmek és közvetítések. Így aztán emelt fővel ünnepelték az énekeseket, a karmestert. A biztosítékot – ahogy apercipiáltam – a vívó kaszkadőrök ütötték ki, akik rendre bekapcsolódnak a cselekmény nélküli cselekménybe, néha premier plánban, de többnyire a háttérben, afféle élő díszletként. Amit a Budapesti Fesztiválzenekar Don Giovannijában kegyesen elnéztek, az itt borzolta a kedélyeket. Jövőre talán ezt is megemésztik – ahogy a Parsifallal történt.
Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely
