„Nem érdemli meg, de adj neki örök nyugodalmat, Uram” – ezzel az akkorddal zárja az egykori barát, Vajda Miklós Abody Béláról szóló, a Holmiban közölt requiemjét. Kíméletlen befejezés. Az emlékező nem dicsér, temet.

Vajda és Abody együtt voltak gyerekek, nyolc évig osztálytársak, együtt nőttek fel, mindketten a bölcsészkarra jártak, együtt ismerkedtek meg a rendszer és a létező irodalompolitika természetével, a kiadói–irodalmi világba közösen léptek be, és kirúgásuk is nagyjából egyszerre történt. Véd- és dacszövetségük nagyjából 15 évig tartott, újabb 15 év az eltávolodásé és ismét 15 az elhidegülésé. Abody még nem volt hatvan, amikor 1990-ban meghalt. Vajda húsz évet várt azzal, hogy kiírja magából egykor imádott és csodált, majd leírt barátjának nyomasztó emlékét.

Boldog gyerekkoruk volt – a Horthy-kurzus, háború, nyilasok, ostrom, összeomlás, a koalíciós időszak zűrzavara, a kommunisták hatalomátvétele ellenére. A zivataros magyar történelem adta kamaszkoruk kulisszáit. Budai polgárgyerekekként a Ciszterci Gimnáziumba jártak 1941 és 1949 között. Ha jól számolom, legalább négy rendszert és két idegen megszállást éltek meg ezalatt. Sűrű idők, de Vajda emlékezése mégis legszívesebben itt időz, vaskos diáktréfák („paranoid manifesztációk”), zabolátlan tudásvágy és a szexuális érdeklődés feltámadása a témái e szikrázó részeknek.

A diákkort Vajda Miklós minden színessége ellenére sem ábrázolja nosztalgikusan, bizonyos értelemben persze aranykornak tekinti, de nem a körülmények miatt, hanem éppen azok ellenére, elbeszélésben folyamatosan jelen van az ellenséges környezet és az emlékezés diák hőseinek éles kontrasztja. Mint annyiszor, a felnőttkor későbbi nehézségei és csalódásai is erősítik a kamaszkor fényeit. Ám már Abody sihederkorú figurájánál is megjelennek azok a vonások, amelyek később foglyul ejtik és elvezetnek teljes leépüléséhez. De tartsunk sort.

A gimnáziumi osztály kamaszuniverzumának középpontjában egy kétméteres, szőke, kövér gólem áll, Abody/Anderlik Béla. Körülötte a többi fő alak, Vajda és Tomasz, valamint a mellékalakok, köztük Györgyi Géza és Latinovits Zoltán. „Lázadó értelmiségi kamaszok.” A diák Abody mindent megtesz, hogy felkeltse környezete figyelmét, és már gyerekként képes arra, hogy a kudarcot mint mutatványt prezentálja, és előnytelen testi adottságait a magára javára fordítsa, már amennyiben a feltűnést mindig és mindenhol előnynek tartjuk. Abody annak tartotta, és élete végéig ez foglalkoztatta leginkább. Pózait, kitárulkozását, lefegyverző öniróniáját, szégyentelenségét, szellemes, erőltetett, alpári poénjait a lebírhatatlan feltűnési viszketegség szorította ki belőle. S ami viszket, azt kényszeresen vakarni kell. Ő pedig véresre vakarta magát.

„Egyszerűen képtelen volt a rendszeres, kitartó, hosszadalmas munkára, amely csak távoli és bizonytalan dicsőséget ígér.” Vagy később: „Írni, publikálni, jelen lenni – az a szándék érződik belőle.” Aztán: „Egy bővérű bohém hatalmas étvágyával habzsolta könnyű sikert, és bemutatta, hogyan válik egy nagy tehetség saját maga áldozatává.”

Vajda Miklós Abody-története nem attól érdekes, hogy elmeséli, miért nem futott be jelentősebb ívet az „egy elfuserált zseni” pályája, s milyen szerepet kapott ebben a rendszer-, milyet a jellemhiba. Ezzel a kérdéssel már mások is foglalkoztak a közelmúltban, így Ungváry Tamás gonoszkodó-incselkedő és László Ferenc tárgyilagos írásában. (Ők jóval elnézőbbek Vajdánál.) És noha az emlékezést olvasva olykor hangosan röhögünk, még csak nem is a szemtanúként és vérbő humorú levélrészletekkel hitelesített Abody-gegek vagy az Abody-duma felidézése miatt érdemes Vajda Miklóst olvasni. Többet kapunk.

Vajda írása az erkölcsi megsemmisülésről szól. Barát a barát felett mond itt szigorú ítéletet. Két dolog megbocsáthatatlan számára. Az egyik Abody felelőtlensége családjával, hogy képtelen volt úrrá lenni játékszenvedélyén. „Már gimnazista korában hatalmas adóssága keletkezett, amit persze nem tudott megadni, és az adósság taxiórája aztán szüntelen ketyegéssel kísérte életét, talán végig.” Jöttek a kölcsönök, aztán elúszott műegyetemi professzor apja könyvtára, a Kökörcsin utcai lakás berendezése, a leányfalusi villa, bécsi bérház. „Mindezek ellenére képtelen volt abbahagyni, még családapa korában is.” 1957-ben kirúgják a Magvető Kiadótól, állás nélkül marad, de Abody – mint Vajda írja – továbbra is hazárdjátékkal kockáztatja a másnapi betevőt és családját.

A másik ősbűne a behódolás a rendszernek, hogy kívülállóból „brancsbeli” lett. Nem adta túl drágán magát, vajas kenyérrel vették meg. Nyilvános és kínos hitvallásai a létező szocializmus mellett ma is bőszítik az egykori barátot. „Akkoriban már senki és semmi nem kényszeríti a magyar írót efféle hangzatos krédóra, legfeljebb a féktelen becsvágy dudál így a kanyarban, mikor baloldalról előzni kezd” – ad lesújtó képet Vajda Abodyról. „Opportunista cinizmus” tette hazuggá, de később már maga is elhitte a rendszer melletti szilárd elkötelezettségét.

Amikor 1971-ben kinevezik a Vidán Színpad élére, így összegzi kegyenchelyzetét egyik „Cica úrnak” (Vajdának) írott levelében: „Egyebekben: rezignált, holtfáradt, nosztalgikus és retrospektív vagyok; jelenem nincs, jövőm Isten és Aczél kezében, tehát a csak múltam érdekel. Nem ártana összejönni.”

Vajda elismeri ugyan, hogy a hetvenes évek elején – amikor Abody, ha nem is az „új mechanizmus kulcsembere”, de legalább annak arca, „hasznos idiótája” lesz – itt-ott a marxista esztétika sérthetetlen határait is piszkálja. Csakhogy eközben például az ötvenes évek hírhedett kultúrpolitikai „porondmesterének”, Horváth Mártonnak hozsannázik új könyvéért. „Kell-e még külön, szertartásos formában kifejeznem őszinte együttérzésemet, nagyrabecsülésemet, szeretetemet? […] A szépíró Horváth Márton megszületett, joga van képzelete kibontott szárnyain, csupán a művészi kötelezettségtől terhelten, szabadabban, messzebbre repülnie” – így Abody akkor. „Az ilyesmire szokás a »csontig« kifejezést alkalmazni” – így Vajda most. És ami leginkább sérti igazságérzetét: „Béla olyasmit üzen – egyik brancsbeli a másiknak –, hogy minden múltbeli bűn és tévedés ellenére van megbocsátás, van megtisztulás, van helyes út, mert él a korrigált Eszme.”

Vajda Miklós szerint azonban az Eszme akkor már biztosan nem élt, és ezt Abodynak is tudnia kellett. Az emlékező requiemjével az sejteti, sokszor nincs megbocsátás és megtisztulás. Közhely, de hozzánk legközelebb állókkal vagyunk a legkegyetlenebbek, számukra nincs pardon. De tényleg ennyire komor Vajda búcsúzása?

1976-ban Abody Béla egyik dedikációjában arra buzdította Vajdát, ahogyan Latinovits Zoltánról („Pikiről”), majd őróla is írjon nekrológot: „Irigy elragadtatással a Piki-sirató miatt; szabad magamat is kommendálnom?” Abody halála után Vajda mégis elhárítja a felkéréseket. S most itt van e requiem. Nagyon valószínű, nem ilyenre gondolt Abody. Vajda Miklós mégsem követ el karaktergyilkosságot, és az emlékezésben mégiscsak ott van a szeretet és a megbocsátás is. A szövegét záró bekezdést előzőleg csonkán idéztük, íme a teljes: „Nem érdemli meg, de adj neki örök nyugodalmat, Uram. És meleg őszi kora délutánok arany ragyogása hadd fényeskedjék neki.”

(Holmi, 2010/1)

zádori