Kilencrendbeli szeméremsértéssel és kétrendbeli vallásgyalázással vádolták. Ki volt ez a briganti? Egy költő, aki 22 évesen írt verseivel vonta magára a törvény éber és zord őreinek kitüntető figyelmét. Radnóti Miklós Újmódi pásztorok éneke c. kötetének példányait begyűjtötte a hatóság, s a kinyomott ötszázból csak néhány úszhatta meg a bezúzását.

Rosszul tennénk, ha eljópofiznánk a dolgot. Ez a sajtópör is egy adalék ahhoz, hogyan nézett ki valójában a Horthy-éra – ahogy némelyek nevezik – „polgári demokráciája”. Mert az nem tréfadolog, ha egy államhatalom időt és energiát nem kímélve ugrik ilyesfajta verssorokra, hogy például: „eldőlnek, ha asszonyuk kilép meleg szoknyáiból előttük és szolgálva hozzájuk bontja a testét melegen”; vagy: „Huszonkét éves vagyok. Így nézhetett ki ősszel Krisztus is ennyi idősen: még nem volt szakálla, szőke volt és lányok álmodtak vele éjjelenként.” Ezek valóban olyan égbekiáltóan kriminálisak lettek volna akkoriban, hogy a Rádióba is be kellett mondatni szerzőjük körözését? Ő egyébként – mint rendesen – Szegeden volt, a hatóság is tudta jól, egyetemre járt. A kormánypárti Szegedi Napló pedig megírhatta főhelyen, hogy Elkobozta a rendőrség a szegedi ’progresszív’ költő trágár és erkölcstelen verseskötetét.

Varga Katalin irodalomtörténész a Holmi novemberi számában közli az 1931 áprilisa és 1932 júniusa közti büntetőeljárás részleteit, amiben Radnótit végül jogerősen nyolc napi elzárásra ítélték, igaz, a végrehajtását egy év próbaidőre felfüggesztették. Ha nem tették volna, úgy az egyetem automatikusan kicsapta volna őt.

Az 1931. március 31-én kinyomtatott verseskötet az ügyészség sajtóosztályára benyújtott kötelespéldányát gondosan áttanulmányozták, és már 11 (!) nap múlva megvolt az indítvány a nyomozásra. Három nap múlva a példányok (miszerint bűnjelek) lefoglalásáról határoztak, s kiadó meg a szerző mellett még a postákat, sőt az Első Duna Gőzhajózási Társaság igazgatóságát is üstöllést értesítették, vigyázzanak, mert veszélyes mifenével van dolguk, s haladéktalanul szolgáltassák be őket a hatóságnak. Kétségtelenül olajozottan működött a gépezet, hogy milyen célokat szolgált, az már más kérdés. Aztán jött az elkobzás Pesten és Szegeden. Azért egy-két példányt még sikerült elosztogatni költőtársaknak és barátoknak. 

A per elsőfokú főtárgyalását 1931. december 9-én tartották, Töreky Géza bíró elnökletével. Radnóti (Glatter) Miklós mellett a nyomdatulajdonos Klein Samu és Demjén József, a kiadóul megjelölt Fiatal Magyarország folyóirat főszerkesztője. A bíróság – gondolom, tekintettel a vádpontokra – zárt tárgyalást (!) rendelt el, s csak a vádlottak „bizalmi férfijai” maradhattak a teremben. Radnóti kérte tanára és mentora, Sík Sándor kegyesrendi szerzetes, valamint Kosztolányi Dezső szakértőként való meghallgatását, amit Töreky bíró azzal utasított el, hogy nem a versek irodalmi értékeit vizsgálják, hanem hogy tartalmaznak-e, és ha igen, milyen bűncselekményt.

Végülis tartalmaztak a bíróság szerint, és ha csak két pontban is, az igen tisztelt vallás elleni kihágást állapított meg. A fentebb idézett Arckép című versben, amelyben a költő Krisztushoz hasonlította magát, illetve a Pirul a naptól már az őszi bogyó címűben, „amikor az emberré lett Üdvözítőt a maga szeretkezéseivel kapcsolatba hozza”. Mégpedig úgy, hogy a faluszéli feszület is látja a költő csókját. A túlbuzgó Töreky még egy harmadik vallásgyalázó részletet is felfedezett a kötetben, de azt sajnálattal ejtette, lévén azt a vádhatóság nem kifogásolta, hogy aztán – a királyi törvényszék legnagyobb dicsőségére – az ítélet kiszabásánál mégis mint súlyosbító körülményt vegye figyelembe. Ezzel szemben még Radnóti büntetlen előéletét sem tekintette enyhítő körülménynek, mivel a vádlott ahhoz még túl fiatal volt. Míg vádlott-társait a bíróság felmentette, addig a költőre nyolc nap elzárást várt volna, ha nem fellebbezi meg az ítéletet.

De megtette. A másodfokú bíróság 1932. május 19-én hozott ítéletében egy év próbaidőre felfüggesztette az elzárás végrehajtását. Ebben minden bizonnyal – legalábbis Radnóti szerint – szerepe lehetett a tekintélyes paptanár Sík Sándor a fellebbezéshez csatolt szakvéleményének, aki ugyan mindkét verset „ízléstelennek” és „antipatikusnak” találta, de vallásgyalázást nem látott bennük, ahogyan más paptársai sem.

Vigasztaló, hogy azért ma már nem kockáztat ilyesfajta tortúrát, aki jótőgyű szüzekről, énekes combokról, városjárt, nagyhasú meg csóktól fulladó lányokról ír, vagy hogy némely vonatkozásban az ifjú Krisztushoz hasonlítja magát, mint tette Radnóti. De így is számos kínnal jár a költői mesterség. És nem is csak az alkotás nehézségeiről van szó, hanem a publikáláséról. Mert a művész szeretné minél rangosabb környezetben viszont látni szüleményeit, hiába a sok lap, nem mindegy, hogy melyik hozza azokat.

A Holmi szerkesztői a folyóirat húsz évvel ezelőtti indulásánál vállalták, hogy szemben az általános gyakorlattal a kéziratokat megőrzik és visszaküldik. E fogadalom Várady Szabolcsra, a versrovat szerkesztőjére is vonatkozott és vonatkozik ma is. Ő válogatott a folyóirat novemberi számában a szerzőkkel folytatott levelezéséből. Talán éppen neki a legnehezebb a dolga, mert meglehetősen munkás és reménytelen dolog megindokolni az elutasító véleményt éppen a versíróknak. Meg hát a költők sokan vannak, sokat írnak, és sokszor amilyen érzékenyek, legalább annyira csökönyösek is, nem szállnak le titkaik távoli ismerőjéről.

Nem beszélve a szerkesztőre nehezedő véleménykényszerről. „A vélemény, az itt a bökkenő. Hogy az embernek folyton véleménye legyen, olykor hetente ötször-hatszor is, és ezt adja is írásba” – sóhajtozik Várady. Külön gond az is, ha a rovat felelőse kezdő, aki erősen ambicionálja, hogy ő fedezzen fel ismeretlen tehetségeket; és az sem könnyít a dolgon, ha a szerkesztő maga is poéta (nem is akármilyen), és maga akarja megmutatni a megszeppent szerzőnek, hogyan kéne ezt jól csinálni.

Várady azonban igen lelkiismeretes, legalábbis a most közölt levelekből ez látszik. És nincs híján se diplomáciai, se pedagógiai érzéknek. Nekünk, prózai mufurcoknak is tanulságosak ezek a levélváltások, mert kiderül belőlük, amennyiben elfelejtettük volna, mennyire izzadságos munka a költészet. És szép dolog a látomás és indulat, de valójában mesterfogásokkal, szabályokkal és hagyományokkal erősen körülbástyázott szakma ez a javából. Igazán megnyerő, amikor a 19 éves költőnek, akinek a letisztult egyszerűség lebeg a szeme előtt, Várady azt írja: „a letisztulás feltételezi, hogy van miből letisztulni”. És feleleveníti saját pályakezdését, mikoris sokat tanult Vas Istvántól: „Én is konzervatív voltam, és azt mondja, jól van, de nem lehet ezzel kezdeni. Meg kell bizonyosodni róla tapasztalatból, hogy számomra ez a járható út, illetve hogy a modernség nem járható út” – idézi fel a Vassal folytatott beszélgetésüket az épp elutasított siheder költőnek Várady.

Nem lehet jó érzés, ha valakinek visszautasítják közlésre felkínált verseit. De ha költő lennék, s főleg költőnő (mindkettő elképzelhetetlen), talán Váradytól venném legszívesebben a nemet. Pontosabban: tőle fájna a legkevésbé.

(Holmi, 2009. november)

zádori