Horváth Sándor "Irracionális dolgok voltak természetesek" © Stiller Ákos

hvg.hu: Miért kezdte izgatni ez a korszak?

Horváth Sándor: Egyetemistaként érdeklődtem a múlt olyan jelenségei, dolgai iránt, amelyek szokatlanok, különösek. Először a szentek kezdtek foglalkoztatni. De nagyon távolinak tűntek, ezért próbáltam megkeresni a modern kor „szentjeit”, így a szocializmus fetisizált alakjait, a sztahanovistákat is. Kutatócsoportot szerveztünk, interjúztunk. A sztahanovisták után Sztálinváros lett a következő témám. Hihetetlenül érdekes, hogy a leginkább modellértékű szocialista város magában hordozott számos rendszeridegen, sőt rendszerellenes jelenséget. Felfigyeltem a fiatalok viselkedése és a város viszonyára, arra, ahogyan a város elítéli a nyugati mintákat követő fiataljait. Ez vezetett el a mostani kutatásomhoz; könyvet írok a hatvanas évek hazai ifjúsági szubkultúráiról.

hvg.hu: A kötetben zömmel a hetvenes években született történészek írásai szerepelnek. Az ön   ötlete volt a kötet?

Társadalomtérkép

"Egy új , fiatal történésznemzedék jelenti be igényét az éppen elveszett múlt, a sokunk számára még személyes emlékezeti jelentőséggel bíró szocialista korszak (...) értelmezésére" - írja a kötet előszavában Gyáni Gábor. S valóban, a tanulmányok szerzőinek jórésze a hetvenes években született. A kádárizmus kiteljesedésében, vagy hanyatlása kezdetén? Úgy tűnik, mindkettő igaz.  A Mindennapok Rákosi és Kádár korában című könyv írásai a társadalom belvilágát térképezik fel. Milyen volt az uralmi elit? Kik és hogyan írták a vezérek életrajzait? Hogyan működött az államosított divat, a divatintézetek?  Vagy például a nagyvállalati üdültetéspolitika a képeslapok tükrében. A szocialista kollektívák itt és az NDK-ban. Szó van a hatvanas évekbeli ifjúsági lázadás formáiról. Olvashatók az Országgyűlésben ülő munkásnők visszaemlékezései, és egy izgalmas nyomozás ötvenhatos fotók szereplői után. Egyszóval mindaz, amiben éltünk egykor, s ami összefonódik azzal, amiben most élünk.

H. S.: Egy nagyobb projekt része. Zajlik egy kutatás, amely arra irányul, hogy a szocializmusban hogyan változtak meg az életformák és milyen új identitások keletkeztek. Próbáltam olyanoktól kérni írásokat, akik beleillenek egyfajta új megközelítésbe, amely a politikát fontos, de nem egyedüli alkotóelemnek tekinti. Örülök annak, hogy a könyv kilépett a tudományos kiadók köréből. Nagyon kínos ugyanis, hogy sok kiadó csak addig törődik egy könyvvel, amíg a támogatást meg nem kapja rá, és ki nem nyomtatják. A terjesztéssel, a marketinggel már nem foglalkoznak. A miénk egy alapos tanulmánykötet lábjegyzetekkel, de nem azt látom, hogy elriasztaná az olvasókat.

hvg.hu: Talán mert az olvasók nagy részének is személyes köze lehet a benne tárgyalt korszakhoz.

H. S.: Foglalkoztat az a jelenség, hogy hogyan tudtak az emberek a szocializmusban tökéletesen irracionális dolgokat természetesnek tekinteni. Sok apróság határozza meg a tömegek életét, közérzetét és később emlékezetét. Ide tartozik az is, hogy míg mindenki látta, hogy nem olyanok a hétköznapok, mint amilyennek a propaganda mutatta, mégis örülni tudtak egy Wartburgnak, amire éveket vártak, egy nagy nehezen megszerzett árucikknek, vagy egy kéthetes balatoni beutalónak. Vagy az afféle hitek például, hogy „ha betartjuk a szabályokat, az állam gondoskodik rólunk, lakást kapunk”. Holott nem kaptak az emberek lakást; lakáshiány volt.

hvg.hu: Az előszó idézi például Kulcsár Kálmánt, egy olyan szövegét, amely tulajdonképpen az előző rendszer apológiája. Éppen ő vehetett át nemrégiben magas állami kitüntetést.

H. S.: Nem célja a kötetünknek, hogy egyes személyekre mutasson rá. Nagyon fontos, hogy a történész ne tegyen igazságot. Tegye érthetőbbé a jelenségeket, de ne osszon igazságot. A lényeg, hogy a múltra lehessen nyugodtan, higgadtan emlékezni.

hvg.hu: 1989-ben nem éppen az derült ki, hogy a rendszernek nincs legitimációja, nem támogatja senki?

H. S.: Hogy a nyolcvanas évek végén mi ment végbe az emberek fejében, arról keveset tudunk. A politikai eseményeket ismerjük. De hogy az emberek attitűdjei hogyan változtak, hogyan hagyták el a régi normáikat és alakítottak ki újakat, s ez milyen konfliktusokat szült például a családokban, arról nemigen tudunk. Kevés a kutatás, és túl közeli még ez az időszak, túl sok érzelem tapad hozzá. Éppen ez a jelenkortörténet nehézsége; minél közelebbi egy korszak, annál több érzelem társul hozzá. Az emlékezetkutatás úgy tartja, nagyjából három generációnyi az az idő, amíg még érzelmek tapadnak egy korszakhoz. Trianon még éppen ilyen. A kiegyezés például - amely sokáig igen érzékeny dolog volt - ma már nagyon távol van.

hvg.hu: A könyvben tárgyalt két időszak milyen viszonyban van egymással? Az ötvenes éveket kemény, a hatvanas éveket már puha diktatúrának szokás nevezni.

H. S.: Ez a közmegegyezés, de ez meglehetősen sematikus kép. A fiatal történészek már másként látják. Először is, a Rákosi-kor viszonylag rövid idő; az 1953-as Nagy Imre kormányig ez mindössze öt év. Alig több, mint ma egy választási ciklus. Mégis, hihetetlen nagy szeletet kapott a történetírásban, nem úgy, mint az 1956 utáni időszak társadalomtörténete. A Kádár-korszak egyik fontos legitimációs pontja volt, hogy megkülönböztette magát a Rákosi-kortól. Hogy a Rákosi-kor a „kemény”, a Kádár-kor a „puha”, az a nyugati interpretáció is. Ennél árnyaltabb a kép, s nem csak azért, mert az ’56 utáni megtorlásokban sok embert végeztek ki, éppenséggel olyasmiért is, amit a törvényes kormány hatásköre alatt tettek. Az alatt a kormány alatt, amelynek maga Kádár is tagja volt; tehát a megtorlások során ad abszurdum őt is börtönbe lehetett volna zárni. Az abszurditás teljességgel mindennapossá vált. Mechanizmusok, emberi reakciók, mindennapi stratégiák maradtak folytonosak a Rákosi-korból; rengeteg dolog működött ugyanúgy. Az alkalmazkodás módjaiban, a viselkedésekben is sok olyan elem van, ami átível a korokon. Kádár a hatalmát alapvetően a szovjet tankoknak köszönhette. De számos olyan engedményt tett a társadalomnak, amitől sokan úgy érezhették, emberibb életet rendezhetnek be maguknak, mint mondjuk az ötvenes években. A történetírás akkor teszi helyesen, ha nem választja el élesen a korszakokat, hanem egymásból következőkként tárgyalja őket.

hvg.hu.: A kötet hangsúlyozza, egy új történészgeneráció gondolja benne újra a Kádár- és Rákosi-kort. Mitől új a hetvenes években született történészek látásmódja?

H. S.: Új megközelítéseket használ. Mindegyik szerző profitált olyan történetírói iskolákból, amelyek nem a normatív, politikatörténeti megközelítésre építenek. Fogalomtörténeti elemzések, például a „kulák” szóról, annak jelentéseiről, társadalmi vetületeiről. A mindennapokra összpontosító kutatások; például a vállalati kollektívák működéséről, a szocialista divatintézetekről, az úgynevezett „utaztatás és üdültetés” rendszeréről, munkásnőkről, akik országgyűlési képviselők voltak. Ebben sok a német és angolszász iskolák hozadéka. E történészgeneráció tagjai már tanultak és dolgoztak külföldön. Nagyobb távolságot tartanak az eseményektől; más a szemszögük. A kötet szerzői, 30-35 körüli történészek, nem feltétlenül arra kíváncsiak, a politika mit tett ezekben az években, hanem hogy a társadalom lentebbi rétegeiben mi történt. A forrásokhoz is másképp nyúlnak: az interjúkat az írott, levéltári forrásokkal egyenrangúakként kezelik. Az interjúról azt tartották, hogy túl szubjektív, az alany személyes emlékezetéből fakad, míg egy levéltári papír egyidejű azzal a történéssel, amelyet kutatunk. No de egy jelentés, beszámoló írója, egy hivatali papír előállítója is olykor meg akart felelni szempontoknak, valakinek, s az is lehet épp olyan „megbízhatatlan”, mint egy interjú. Innentől a kettő egyenrangú szövegként él, elemezhető, s az emlékezet működése a legfontosabb vizsgálati tárgy lehet.

hvg.hu: Politikai közhely lett a „velünk élő kádárizmus”. Hogy elvárjuk az állam jóságos gondoskodását, hogy vonakodunk fizetni dolgokért stb. A történész szemével mi az, ami ma tovább él a kádárizmusból?

H. S.: Majdnem minden és majdnem semmi. Mindennek van múltja, és ugyanakkor diszkontinuitás is van. Például a szabad szóláshoz, a szabad sajtóhoz, véleménynyilvánításhoz való viszonyunk egy csapásra változott meg. De közben a folytatólagosságok is nyilvánvalók. Ma is ott van valahol az a pár százezer ember, aki akár hitből, őszinte meggyőződésből, akár sima haszonelvűségből tagja volt az állampártnak. Miért csodálkozunk, ha tovább élnek attitűdök, felfogások? Ha valakinek a múlt rendszerben volt munkája, most meg nincs, össze fogja kötni a kettőt és lehet, hogy arra a következtetésre jut, gondoskodjon róla az állam. Nem tudunk úgy tenni, mintha nem történt volna meg a múlt. Legfeljebb tabusítunk egy-egy témát. Minden korból átjön valami a következőbe; a szocialista korszakban sem szűnt meg a vallásosság például. Ha nem volna folytatólagosság múlt és jelen között, nem volna mit kutatni.

hvg.hu: Felidézné azt a pillanatot, amikor  először vált nyilvánvalóvá, hogy egy „rendszerben” él?

H. S.: Amikor elsős koromban, még kisdobosként tagja lettem a 4842-es számú Dr. Münnich Ferenc Úttörőcsapatnak és a tornateremben elhangzott a kiáltás: A dolgozó népért, a hazáért, előre! Hat éves múltam és az egész szertartás különös és valamiképp lenyűgöző volt. Miközben ebben az élményben sűrítve benne van a rendszer. Hogy pont Münnich Ferencről, erről a korántsem feddhetetlen emberről voltunk elnevezve. És hogy hangsúlyozták, hogy „doktor”. Meg, hogy meg kellett tanulnunk az életét. Közösséget, identitást próbáltak formálni a dolog köré. A gyerekkori szocializáció is olyan terület, amelyről kevés kutatás folyik. Pedig az egész már az óvodában elkezdődött. Én például Székesfehérváron, az Ikarus óvodájába jártam. Az Ikarus élüzem, igazi zászlóshajó volt, a KGST-leosztásban Magyarország azt kapta, hogy buszokat gyártson. Már ebben is ott a rendszer abszurditása. De ha beleszületsz, természetesnek veszed. Azok, akik nagyobb távolságot tartottak a dolgoktól, persze előbb eszméltek, de a legtöbb családban a rendszerváltás hozta el a viszonylagos tisztánlátás pillanatát. Nem gondolom, hogy az egyes családok tudtak volna változtatni bármin is. A nagyhatalmak, a tankok kivonulása változtatta meg végül is a helyzetet. Ettől még természetesen az egyéni szerepvállalás, ellenállás, vagy áldozathozatal hihetetlenül fontos. De nem lehet mindenkin számonkérni.