Brecht-Weill: Koldusopera
Rendező: Böhm György
Április 16., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Azt ígérték az est létrehozói, hogy most majd Kurt Weill partitúrájának minden hangja megszólal. Az Oberfrank Péter vezette alkalmi zenekarban – amelyben jeles muzsikusok ültek – valóban megzendült minden kottafej, a produkció mégsem szólt semmiről – legfőképp Brechtről és Weillről nem. E bevezető után még megjegyezhető, hogy a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem külföldi sztárok által magasztalt akusztikáját a Keleti pályaudvaréval azonos, kaotikus hangzásúvá alakítani – no, az aztán művészet! A narrátor, Kocsis Gergely például egyrészt hallhatatlan volt, másrészt kedvetlen, álmatag és pontatlan, aki többször lekéste a belépéseit. Mivel a zenés dráma párbeszédeit elhagyták – hogy az énekeseknek ne kelljen szöveget mondaniuk – a színész feladata lett volna a számokat összekötni. Jó néhány ismert Brecht-fordulat is elhangzott, de tulajdonképpen új szöveg készült, amelyet Zöldi Gergely írt. A dalok németül hangzottak el, a verseket (az ígérttel ellentétben) nem fordították le, pedig a Müpában használatos feliratozó vélhetően rendelkezésre állt. Talán arra számítottak, hogy a publikum úgyis fújja ezeket a strófákat; ám az összekötőszöveghez sehogy sem akartak ízesülni a dalok.

A Koldusopera mindig azt a kérdést veti föl – legalábbis Magyarországon, ahol a konzervatív képzési hagyományok miatt a színésznevelés nehezen éri utol az európai követelményeket –, hogy milyen apparátussal adják elő a darabot. Ha kitűnő színészekre osztják a szerepeket, nem biztos, hogy a songok kellő muzikalitással szólalnak meg. Mégis, ugyancsak a hazai hagyományok szerint előnyösebb és főként hitelesebb, ha ezeket a számokat recitálja valaki, mint ha operaáriaként énekli. A song feladata ugyanis – a lexikon szerint is – az aktuális szöveg közvetítése.

Az alapkoncepció, mely szerint a leírt kottafejek szerint hangozzanak el a számok (lásd fent), az énekesek tekintetében súlyos tévedésnek bizonyult. Ez leginkább Wiedemann Bernadett és Kálmán Péter teljesítményén volt lemérhető, noha a mezőnyben ők nyújtották a legtöbbet. Wiedemann az Operaház Mahagonnyjában – a Koldusoperát megelőző Weill-Brecht közös alkotásban –egy hónappal ezelőtt lényegesen közelebb került a szerzők világához. Kálmán Péter, akinek színészi, sőt prózai képességei jól hasznosultak a Philemon és Baucis tavaszi fesztiválon játszott előadásában, most mintha A mosoly országa bonvivánját formázta volna, egy falusi önképző társulat színvonalán.

Az énekes szakma teli van „üzemi balesetekkel”: a betegeskedő Rozsos Istvánt igazságtalan lenne megróni a reccsenő hangokért. Szolnoki Apollónia Polly Peachum-je egy színészileg stabilabb csapatban talán megtalálta volna a helyét. Huszár Anitát őszinte sajnálat illeti, ha azt mesélték neki, hogy a Koldusopera egy Händel-kortárs komponista alkotása, tehát az ő barokk iskolázottságának éppen megfelel, mert csúnyán félrevezették. Igaz ugyan, hogy Gay és Pepusch Beggar’s Opera című darabja „mosott be” az olasz operajátszásnak Londonban 1728-ban – de az sajnos egy másik darab.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely