Haydn: Orpheusz és Eurüdike
március 29., 31., Magyar Állami Operaház

A „címzetes” operarajongók, továbbá az úgynevezett szakma igen kevéssé tájékozott: nem olvasnak külföldi folyóiratokat, nem böngésznek honlapokat, csupán nosztalgiáznak. A közönséget persze nem lehet leváltani, de érdemes késztetni rá, hogy tekintsen körül a világban. Vagy legalább – most hazabeszélek – a Gramofon című folyóirat külföldi beszámolóiból informálódjék. Így tudhatná, hogy például a zürichi Operaházban szezononként legalább egy ilyen konstruktivista – Kazimir Malevics XX. századi orosz festő képi világát idéző – díszletben játszanak valamely XVIII. századi operát. A magyarázat logikus: az abszurditásig komplikált, kanyargós történetek, a legendák, a viharzó érzelmek legfeljebb filmen realizálhatók kellő következetességgel – legyen technikailag bármilyen felkészült egy színház. A kortól elrugaszkodó, puritán környezet viszont a művek kompozíciós értékeit és a jellemábrázolást engedi maximálisan érvényesülni.

Sokféle módon értelmezhető Ambrus Mária „szögletes” színpadképe; a törött hídszerű szerkezet, a kunyhószerűség sok és súlyos feladatot rótt a szereplőkre és a színpadi munkásokra. Egy missziót azonban kitűnően teljesített: akusztikailag előnyös helyzetbe hozta a két főszereplőt: Rost Andreát és Kenneth Tarvert. Minthogy fölülről és kifelé énekelnek, mindketten olyan erőteljesen szólnak, mintha a rivaldánál állnának, az alattuk mozgó szerkezet mégis a dinamizmus illúzióját kelti. Nem hibátlan a koreográfia, az eszközök kicsit nehézkesen moccannak – sajnos ilyen az ország egyetlen operaháza. Nélkülözi mindazt, amit egy XXI. századi háznak tudnia kellene. Ez nem saját hibája, hanem a döntéshozóké (más szóval: politikusoké), akiknek ez a műfaj nem olyan fontos, mint kellene a tehetségek arányához mérve. Bizony, az 1984-es újjáépítésnél és azóta is elspórolták a méltó gépészeti megoldásokat.

És mégis: március 29-én és 31-én a világ figyelme ide irányulhatott. A bicentenárium alkalmából idén januártól szeptemberig huszonöt Haydn-operaprodukciót tűznek műsorra az európai operaházak. És csak három helyen: Budapesten és Tourcoingben játsszák teljes előadásban, Eisenstadtban pedig koncertszerűen adják az eredetileg L’ anima del filosofo címen írt, a zeneszerző életében soha be nem mutatott operát.

Haydn utolsó színpadi alkotása olyan körülmények között jött létre, amikor a zeneszerző szinte teljes lelki, anyagi és alkotói szabadságot élvezett. Ez az állapot tükröződik a muzsikában: a zenei szövet színes és árnyalt, a librettó szerkezetének furcsasága fölé emelkedik Haydn szerkesztése, a szólisták és a kórusok egymáshoz kapcsolása mesteri, az emberi kapcsolatok megjelenítése igen esztétikus. Feltételezésem szerint erre kitűnően érzett rá Zsótér, aki roppant artisztikusan ábrázolta Orpheusz és Eurüdike viszonyát, karakterük különbözőségét. Rost Andrea és Kenneth Tarver ugyanilyen artisztikusan teljesíti be a rendező elképzelését, de nem szolgaian, hanem belülről fakadóan. Orpheusz szerepében találkozni Tarverrel megrendítő élmény. Már nem is a hang materiális szépségét figyeljük, hanem a stílus tökéletességét és a mozgás artisztikumát. Kitűnő iskolában, René Jacobsnál sajátította el az alapokat. Rost Andrea énekes személyiségének részben új oldalát fedeztük fel. A másik részét ismerjük: példaszerű az alázat és odaadás, amellyel feladatait teljesíti. Eurüdiké kevésbé hálás szerep, mint Orpheusz, mert egy-egy rövid jelenetben fantasztikus dinamizmust követel, az előadás nagyobb részében pedig passzivitásra van ítélve. Ám jelen kell lennie ilyenkor is, hiszen Orpheusznak, ennek a dekadens és tétovázó alaknak csak akkor van súlya, ha Eurüdikéhez viszonyíthatjuk.

A Budapesti Tavaszi Fesztivállal együttműködésben készült a bemutató. A fesztivál elképesztő sztárparádét vonultatott föl, jó volt tapasztalni, hogy a világjáró magyar muzsikusok/énekesek abszolút egyenrangúak az ünnepelt csillagokkal. A „celebműsorok” szerkesztőivel nem százszor, de ezerszer leíratnám: Rost Andrea nagy művész, Komlósi Ildikó nagy művész, Polgár László nagy művész, és így tovább. Hátha észre térnének.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely