Victor Bailey Group
március 25., Millenáris Teátrum

Victor Bailey © Gramofon

Részben volt csak lemezbemutatónak nevezhető a késői Weather Report egykori sztárja, a fúziós jazz egyik legnagyobb hatású, stúdiókba is gyakran invitált basszusgitárosa, Victor Bailey koncertje. Először is azért, mert nem volt még lemez; megjelenése egy baleset folytán késlekedik (az egyik technikus egy szerencsétlen mozdulattal letörölte Bailey számítógépének merevlemezét, amin a sokszorosításra váró anyag pihent, ezért azt újból föl kellett játszani, meg kellett keverni, masterelni…). Másrészt Bailey most is követte a bevált sémát: minden, eddig megjelent albumáról fölidézett egy-két lassan slágerszámba menő szerzeményt, a Kid Logicot, a Low Blow-t, a Graham Crackert, a Knee Deep/One Nation Under a Groove-ot meg a ráadásban a – állítólag a budapesti közönség által kötelezőnek tartott – szóló-Birdlandet; az új, Slippin ’n’ Trippin című anyagból viszont csak négy számot hallhattunk. A régiek közt volt olyan interpretáció, amelyik fején találta a szöget – Graham Cracker –, de olyan is – Goose Bumps –, amelyik kissé elvesztette karakterét, szétesetté vált.

Az új darabok is azt jelzik, hogy Bailey jórészt a régi. Elsődleges célja magas szinten szórakoztatni, a funk, a jazz és a rock vonásait felhasználva sajátos karaktert festeni, és olyan sokat basszusgitározni, amennyire az anyag épp megengedi. Szerzeményei néha szenvednek ugyan a „ritmusszekció-beli komponisták” által gyakran előidézett tünetektől, de szólistáinak megadja a lehetőséget, hogy a harmóniameneteket izgalmas, szárnyaló dallamokkal, futamokkal töltsék meg. E feladat megoldásában elsősorban Dean Brown gitáros jeleskedett, aki annak ellenére jó párszor elszállt, magával röptetve a többieket is, hogy hónapok óta most először lépett színpadra a Bailey-zenekarral, így helyenként még szüksége volt a kotta támaszára. Magam bármilyen formációban lelkesen üdvözlöm Brown megjelenését, mert még a legszárazabb, legsablonosabb zenei alapokra is vibráló, élettel teli hangépítményt tud emelni muzikalitásának, egyéni gondolatainak és soundjának köszönhetően. Amúgy régi kollégája a basszernek, stílusát, észjárását is jól ismeri. Igaz ez a magyar származású billentyűsre, Peter Horvathra is. Ő viszont inkább „közmunkás” maradt ezen az estén, az a pár szólója pedig túl sűrűnek, tudományosnak érződött a sodró zenei közegben. Poogie Bell dobost Bailey szintén évtizedek óta nevezheti barátjának és kollégájának; kemény, testes, főleg funkra kalibrált dobolását hallgatni és nézni is magával ragadó élmény. Nem nagyon cifrázza, ezt a nyers, döngölős, ragadós stílust viszont kevesen érzik úgy, mint ő.

A főhős pedig alapvetően hozta a formáját: sokat slappelt (néha bántotta is a fület a rengeteg húr-hang), énekelt (olykor ez is bántotta a fület), és sok-sok virtuóz megoldást bemutatott, amiért a közönség mindig hálás, és amivel mellesleg bizonyíthatja a nézőknek és önmagának egyaránt, hogy hál’ Istennek a keze még a régi, izomsorvadása csak a járásban akadályozza komolyabban. A hangsúly pedig még mindig a zenélésen van számára, s ha a fusion már rég nincs is a fősodorban, ő kitartóan műveli azt - sokak örömére.

Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely