Miskolci Szimfonikus Zenekar
Km.: Jávorkai Sándor – hegedű, karmester: Kovács László
március 2., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Kovács László © Miskolci Szimfonikus Zenekar

A tét nem volt kicsi. Tudvalevő, hogy vidéki zenekarainknak nem gyakran adatik meg a fővárosban muzsikálni, azonban egy szezonban egyszer biztosan fellépési lehetőséget kapnak a Művészetek Palotájában: a Magyar Szimfonikus Körkép keretében. (Kivétel ez alól a Pannon Filharmonikusok, akik évek óta önálló budapesti bérletet is meghirdetnek.) A pesti közönség kizárólag ilyenkor találkozhat ezekkel az együttesekkel, és színvonalukat is ennek alapján ítéli meg.

Legutóbbi koncertjükön nyújtott teljesítményük alapján a miskolciaknak nincs okuk a szégyenkezésre. Kimunkált produkcióval érkeztek Budapestre, és nagyszerű formában voltak. Talán a néhány éve megnyitott, kiváló akusztikájú új miskolci koncertteremnek is köszönhető, hogy ilyen érzékenyen, egymásra mindvégig fülelve, a hangzásarányokra gondosan ügyelve zenéltek. Imponálóan együtt voltak a szólamok; a vonósok, a fafúvósok, a rezek. Viszont nincsenek igazán szép hangú szólistáik – egy-egy csengő hangú fuvolás vagy behízelgő hangú klarinétos, meleg tónusú kürtös jó színfoltja lehet egy együttesnek –, és a tiszta együttjátékon is van mit csiszolnia például a bőgőszólamnak vagy a harsona–tuba-szekciónak, a vonóshangzás pedig lehetne tömörebb.

Bátorságra vall soha nem hallott zeneszerző művével koncertet kezdeni, de Kovács László együttese ezt tette. A kazincbarcikai zeneiskolában fagottot és furulyát tanító, a zeneszerzést többek közt Csemiczky Miklósnál tanult, harmincas éveiben járó Kerek Gábor alkotását adták elő. A Négy ikon mindegyik tétele jól megírt, tetszetős zene, ami a szerzőt dicséri. Az már más kérdés, hogy amit Kerek Gábor ekkora együttesre komponált – ha időérzékem nem csal – húsz perc időtartamban, kisebb méretekben jobban mutatott volna. Fináléja tetszetős, libbenő tánczene, valamint tetszett a tételek egyszerű – egy-egy hanggal, hangzattal, motívummal történő –, de szerves összekapcsolása is. Kovács László és együttese bízott a műben; a klasszikusokat megillető odaadással és szeretettel szólaltatták meg – ez a hozzáállás minden előadónak példaként szolgálhat a kortárs zene esetében.

Bruch d-moll hegedűversenye – a jóval ismertebb g-mollal szemben – alig játszott mű. Nem is túl hálás: nem csillog, inkább lírai, és nyelvezete sem különösebben eredeti. Jávorkai Sándor nagy hangon hegedül, ami könnyedén „átszól” a zenekaron; általában tiszta is, de a magas fekvésekben beszorul és préselt lesz a hang. „Általában” – mert voltak részek, amelyek alaposabb kimunkálást igényeltek volna. Kovács László és együttese rendkívüli odafigyeléssel kísérte a harminckét éves, számos versenyen előkelő helyezést elért művészt. Ritkán hallani ilyen intenzív egymásra figyelést zenekar és szólista között.

A második félidőt Rahmanyinov utolsó befejezett alkotása, az 1940-es keltezésű Szimfonikus táncok töltötte ki. Itt – a zeneszerző egyes műveiért szinte rajongó – Kovács László mintha túl szorosra húzta volna a gyeplőt. Ez a túlzott kontroll nem tett jót a romantikus szárnyalás jegyében fogant, mintegy háromnegyed órás műnek, noha itt is a zenekari játék magasrendű, kamarazenei jellegére figyelhettünk fel. Jó volt hallani a miskolciakat ilyen becsületesen, felkészülten, jól betanult produkcióban.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely