1. Ahány hazai foglalkoztatott, annyi hazai dolgozó

Talán valamennyien találkoztunk már a „4,4 millióan dolgoznak az országban” és hasonló hivatalos sikerközleményekkel. Széles körben elterjedt félreértés, hogy a foglalkoztatott afféle igazi dolgozó embert jelent, akinek nyilván van valami állása, vagy legalább közmunkát végez. Ez egyáltalán nem biztos. Valójában, aki egy héten egy órát végzett bármiféle jövedelemszerző tevékenységet – például a szomszédja kertjét felásta, és ezért kapott mondjuk ezer forintot – az statisztikai értelemben foglalkoztatott. A mindennapi életünkben általában a dolgozó ember alatt nem azt értjük, akinek van heti egy-két óra alkalmi munkája. A statisztikus mégis a foglalkoztatottak közé sorolja be a köznapi fogalmaink szerint munka nélkül lévő embert is (pontosan így tesznek más országok statisztikusai is, ezt így kell számolni, nem ez a gond – a baj csak az, ha elfelejtjük, a szám mit is jelent.)

Fülöp Máté

Ráadásul az sem biztos, hogy ez a legalább egy óra munkavégzés Magyarországon történt. Aki külföldön dolgozik, de a háztartása Magyarországon van – tipikusan ilyen az ingázó, vagy esetleg aki rövidebb távon vállalt külföldön munkát –, a hazai foglalkoztatottsági adatokat gyarapítja.

2. Közel a teljes foglalkoztatottság

A „majdnem mindenki dolgozik”, „kis híján mindenki dolgozik” című híradásokkal (mert ilyenek is olvashatók olykor) a fentebb leírtakon túl még az is probléma, hogy ha levennénk a magyar foglalkoztatottsági adatból a közmunkásokat és a külföldön dolgozókat, akkor azonnal jóval az uniós átlag találnánk magunkat.

Valójában a közmunkásainkkal és a külföldön dolgozóinkkal együtt is éppen csak az uniós átlag felett vagyunk, s számos ország megelőz bennünket. Nem csak uniós példákat véve: Izlandon például több mint 86 százalékos a foglalkoztatottsági arány, Norvégiában közel 75, de még a régiós Csehországban is 72 százalékos. Márpedig ha ezekben az országokban sem dolgozik mindenki (és bizony nem, mindegyikben van munkanélküliség), akkor ugyan hogyan lenne lehetséges a „közel teljes foglalkoztatottság” a közmunkásaival és külföldön dolgozóval együtt számítva is 67 százalék körüli foglalkoztatottsági arányt felmutató Magyarországon.

3. A szakmunkás-minimálbér megemelésével jól járt valamennyi szakképzett

Sokat hallani a „szakmunkás-minimálbér” megemelkedéséről. Ez idén január 1-től 161 ezer forint, jövőre 180 500 forint. S ezt valóban a szakmunkások kapnák? Nem egészen.

Ha bárkit megkérdeznénk, hogy szakmunkás-e a felvonószerelő, a gumiabroncs-javító, az olvasztár és öntő, akik rendelkeznek is a foglalkozásukhoz illő szakképzettséggel, mi lenne a válasz? Jó eséllyel az, hogy igen, ők bizony szakmunkások. Igen, valóban szakmunkások. Szakmunkás-minimálbér, az viszont nem jár nekik.

Túry Gergely

Szakmunkás-minimálbér valójában nem is létezik, nincs ilyen fogalom a jogszabályokban. Amire a politikusok igyekeznek népszerűen utalni ezzel a kifejezéssel, az a garantált bérminimum. Ami nem kifejezetten a szakmunkásoknak, vagy általában a szakképzetteknek jár, hanem „a legalább középfokú iskolai végzettséget, illetve középfokú szakképzettséget igénylő munkakörben foglalkoztatott” dolgozóknak.

A felvonószerelő, a gumiabroncs-javító, az olvasztár és öntő (és még sok más foglalkozás) szakképesítése „alsó középfokú” szakképesítésnek számít. Így a munkáltatónak elegendő a minimálbért (127 500 forint) fizetnie – akkor is, ha a dolgozó egyébként középfokú végzettségű (vagy akár diplomás is lehet az illető, ez teljesen mindegy).

Itt böngészhető, hogy melyik szakképzettség számít legalább középfokúnak. Amelyik szakma OKJ száma 34-gyel vagy annál magasabb számmal kezdődik, az már legalább középfokú szakképzettséget jelent.

Akad egy másik ok, ami miatt sokan elesnek a garantált bérminimum lehetőségétől – hogy az adott munkakör szakmunka ugyan, de a munkáltató nem várja el és jogszabály sem írja elő a szakképzettség meglétét. Az utóbbi években lazultak a szabályok, 2015-ben például egy sor idegenforgalmi szakmánál szűnt meg a kötelező szakképzettségi előírás.

Ám ha az adott munkára mégis kötelező középfokú szakképzettségű, illetve végzettségű embert fölvenni, a cégvezetők arra is tudnak megoldást. A GKI felmérése szerint „a kötelező béremelések okozta költségnövekedés csökkentése érdekében alkalmazott technikák” közel ötöde az „egyes dolgozók más munkakörbe sorolása”.

A valós helyzet tehát az, hogy ugyan sokaknak van középfokú végzettsége vagy valamilyen szakképzettsége, ám csak töredékük jogosult a „szakmunkás-minimálbérre”.

4. Az átlagbért az átlagdolgozó kapja

Az átlagbér valójában a 8. jövedelmi decilis körül van, ami azt jelenti, hogy a munkavállalók mintegy 70-80 százaléka kevesebbet keres az átlagbérnél. Erről a tényről nincsenek elérhető KSH-statisztikák, nagyjából mégis tudni lehet. Következtetni lehet a KSH A háztartások életszínvonala című kiadványából, ahol a háztartások jövedelemeloszlásáról kapunk információkat.

KSH

Fogódzót jelent a jegybanknak az a viszonylag friss elemzése, amely rávilágít, mennyire messze van egymástól a mediánbér és az átlagbér. A mediánbérnél igaz az, hogy épp annyian keresnek alatta, mint fölötte.

MNB

Végül segít egy nem annyira friss (2013), de aprólékos számításokon alapuló tanulmány, amely szerint az átlagbért keresők a nyolcadik jövedelmi tizedben helyezkednek el. Ez annyit tesz, hogy jövedelmi szempontból a felső 30 százalékhoz tartoznak.

5. Ha a munkanélküliség csökken, az mindig kedvező folyamat

Lehetséges, hogy azért csökken a munkanélküliség, mert jól pörög a gazdaság, ám lehet más oka is. Ahogy a foglalkoztatottnál érdemes volt, a munkanélkülinél sem árt megnézni, mit is ért alatta a statisztikus.

Nem egyszerűen azt, hogy nincs munkája. Ez csak az egyik feltétel. Az is kell hozzá (még néhány más feltételen túl), hogy a kikérdezést megelőző négy hét folyamán aktívan keressen munkát. A reményvesztett munkanélküli tehát kikerül a statisztikából. Előfordulhat tehát, hogy a munkanélküliség csökkenése mögött az áll, hogy mind többen adják fel tartósan vagy akár végleg a munkakeresést. Ezért írta Ulrich Beck szociológus A munka szép új világában, hogy „az olyan feltételek kialakítása, amelyek között egyre több embert zárnak ki a társadalomból, indirekt módon a munkanélküliség felszámolásának nagyon hatékony stratégiája is egyben”.

6. Ha munkaerőhiány van, akkor nem lehet komoly gond a munkanélküliség

Bár az tűnhet logikusnak, hogy nem lehet egyszerre munkaerőhiány és munkanélküliség, a hazai gazdaságban ez a két jelenség egyszerre van jelen. A problémának egyik gyökere, hogy a munkáltatók nem általában keresnek munkásokat, azaz bárhol és bárkit, hanem konkrét helyen, konkrét képzettséggel és meghatározott tapasztalattal. A tapasztalatot érdemes kihangsúlyozni: bár a vállalkozások régóta panaszkodnak a munkaerőhiányra, a pályakezdők munkanélkülisége mégis magas, az OECD-átlag fölötti.

Ez az adat rávilágít a tévhit egyik folyományának problematikusságára is, amely úgy hangzik, hogy „a versenyszféra felszívja a közszférából elbocsátottakat”.

A munkaerőpiac keresleti és kínálati oldala közötti illeszkedési gondok közpolitikai intézkedésekkel persze csökkenthetők, de akár növelhetők is.

7. Új munkahelyek teremtésének csak kedvező hatása lehet

Aligha van olyan választási program – legyen az bármelyik párté –, amelyben ne találnánk meg azt a mondatot (vagy annak egy közeli változatát): „ha munka van, minden van”. Elég rákeresni a Google-ban, hogy lássuk, egymástól mennyire távoli ideológiákat képviselő politikusok szajkózzák ezt a mondatot. A politikusoktól hagyományosan nem áll messze, hogy munkahelyeket ígérjenek, attól viszont határozottan idegenkednek, hogy elárulják, hogyan is képzelik a megvalósítást.

Stiller Ákos

Az ördög pedig a részletekben rejlik. Lehet ugyanis olyan munkaerőpiaci reformokkal is a foglalkoztatást növelni, amelyek több munkahelyet hoznak ugyan létre, de csökkentik a jól fizetett, hagyományos munkahelyek számát. Ennek világosan látható formája, amikor például az elbocsátott köztisztviselőt közmunkásként foglalkoztatják vissza.

Adott forrásból több közmunkahely tartható fenn, mint köztisztviselői álláshely. Kevésbé nyilvánvaló módon, de a versenyszférában is emelhető a munkahelyek száma a viszonylag jó, hagyományos állások rovására a munkapiaci szabályozás lazításával. A foglalkoztatottság növekedése ilyenkor együtt jár az átmeneti, rosszul fizetett és bizonytalan állások számának emelkedésével.