Toszkána, a nagy olasz legenda. Mondhatni, mint márkanév már-már közhely. Összetéveszthetetlenül jellegzetes házaival, dombjaival, Firenzéjével, regényekben és filmekben megörökített vonzerejével a turista toplista élén áll.
Természeti és kulturális örökségét ismerni véljük. S még ahhoz is van merszünk, hogy olykor gasztrokultúráját is pedzegessük holmi paradicsomok és spenótok okán. Ezzel ki is fújt, mert mi magyarok, akik többnyire még mindig a pizza-spagetti-tiramisu Bermuda háromszögében vesztegelünk, azt hisszük, van olyan, hogy igazi olasz konyha. S akkor ez mi más lenne, mint Toszkána.
Márpedig ki kell jelentenünk: olasz konyha nincs, de toszkán igen. Aki egy kicsit is ismeri Itália történelmét, tudja, a tartományok laza összetartozása inkább közigazgatási jellegű és nem etnikai. A tájegységek ételei képesek hihetetlenül különbözni egymástól. Egy szárd (szardiniai) vagy egy siciulo (szicíliai) kikéri magának, hogy ab ovo olasznak titulálják. Az általunk preferált spagetti, tortellini vagy a lasagne pedig elenyésző kisebbségben van a fusilli, a tagliolini, a pappardelle, az orecchiette vagy a ventagli körében, amelyek mind tésztafélék, csak éppen nem olyan jó a píárjuk.
Szerencsére azonban van néhány hívatásos megszállott, aki ismeri és terjeszti is itthon az olasz regionális konyhát. Köztük van Baji Ferenc, aki a budapesti Trattoria Toscana-t jegyzi. A Duna-parti étteremben hihetetlenül gazdag terra-mare (tenger és szárazföld) étlapot vehetünk kézbe, és csak kapkodjuk a fejünket, ha választani kell. A minap leckét kaptunk, milyen egy tisztességes menüsor. Az előétel természetesen legyen sonka. Mondjuk, egy édes és lágy San Daniele, ízes culatta collecchio vagy üsse kő, egy pármai. A bifsztek három féle, mind ellenőrzött minőségű, és garantáltan toszkán legelőkön nevelkedett borjú húsából készül. Megérdemlik, hogy név szerint is felsoroljuk őket: costata di vitello, bistecca alla Limousin, Bistecca alla Chianaina. A vargánya kis kolbászkákkal sül és a pici (vastag spagetti – ejtsd picsi) társaságában kerül a tányérra. Nem csak az alapanyagok, de a séf is importált, ami a hitelesség elengedhetetlen feltétele.
A borválaszték szintén megér egy misét. Toszkána ízei és színei köszönnek vissza a vörös és fehér borokban – mélyzöld tölgyesek, aranysárga napraforgók, földszagú gombák –, amit még a hozzá nem értő is értékelni tud. A borbarátok jobb, ha átcuccolnak a szomszédos Enotecába, ahol egyszerűbb körülmények közt akár újrázhatják az étterem teljes kínálatát, és végig mustrálhatják a borokat, ha úgy tetszik, sajtkóstolóval.