Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
13 emelet és 56 méter magasan emelkedik ki a Budaörsi út szmogfelhőjéből az autópályabevezető mentén egy használaton kívülinek látszó, koszos, szürkés-barna épület. Mint egy rosszkedvű kapuőr, szinte rámordul a nyugati irányból Budapestre érkezőre: mi keresnivalód van neked itt? Ez lenne az MTA Kutatóház, amelyet valaha a tudomány fellegvárának szántak. Ma már csak árnyéka önmagának. De talán sokaknak hihetetlenül hangzik, még ez az épület is megkedvelhető, ha tudjuk, mit kell benne keresni.
Az idei Budapest100 kulturális rendezvénysorozat egy nagyon izgalmas korszakot választott magának: a 70-es évek fővárosi építészetének néhány gyöngyszemét, kiemelkedő alkotását lehetett bejárni a múlt hétvégén.
A magyarországi késő modern épített örökséggel általában maguk a lakók, az utca embere és a beruházók is mostohán bánnak: rondának, értéktelennek találják ezeket az építményeket, amelyek a lebontásnál vagy a radikális, a felismerhetetlenségig átszabó felújításnál jobb sorsra biztosan nem érdemesek. A korszak nincs eléggé feldolgozva, kutatva és kanonizálva a szakma részéről sem, és ez ugyancsak hozzájárul ahhoz, hogy a késő modern épületek védtelenné váljanak a közvélekedéssel és a kivitelezőkkel szemben. Pedig, ha egy kicsit is megértjük a kor esztétikáját, formabontó újításait, az egyes épületek rejtett kincseit, azonnal közelebb érezzük azokat magunkhoz, és alkalomadtán megmutatkozik tervezésük, kivitelezésük zsenialitása is.
Az építészet- és várostörténeti séták, de a Budapest100 is tökéletes arra, hogy megtanuljuk “olvasni” ezeket a házakat. Az olvasni tudás pedig még az olyan épületek értékeinek a megértésében is segít, mint amilyen a Budaörsi út 45. szám alatt található MTA Kutatóház. A 13 emeletes toronyházból és egy 2 emeletes lepényépületből álló komplexum ugyanis nem adja könnyen magát. Nagyon nem.
Aki nem ismeri az épületet, az joggal hiheti, hogy a Budaörsi úton “őrt álló” torony (frekventált helyzete miatt – hasonlóan a belgrádi Genex-toronyhoz – az M1/M7-es autópályák irányából érkezők egy részét ez a robusztus vasbetonobjektum fogadja) egy szellemek lakta késő modern kísértetház. Megkopott és beszürkült, az ablakait fedő ezernyi keskeny, félig vagy teljesen leeresztett redőny olyan hatást kelt, mintha az idő kirojtozta, megtépte volna a homlokzatát. Miközben éppen a redőnyök változatos állása az egyetlen jel, amely azt sejteti, hogy talán mintha mégis inkább használnák a házat, mint sem. Vagyis finoman szólva sem nyújt hívogató látványt az épület.
Ám, amint a Bonc utcai bejáratának ajtaján betérünk, kifejezetten izgalmas dolgokra lelhetünk a falak között.
A Magyar Tudományos Akadémia Kutatóháza a hetvenes évek legnagyobb létesítménye, helyén, a Sas-hegy lábánál egykor virágkertészet működött. 1967-ben álmodták meg a tudomány budai fellegvárát, de az építkezés csak 1970-ben kezdődött el, és egészen 1978-ig húzódott. Az MTA eredetileg hat kisebb, “barakképületet” képzelt el az egyes kutatóintézetek elhelyezésére, de mivel ezek nem fértek volna el a telken, az ég felé kellett törekedni. Az Iparterv munkatársa, Tóth Dezsőné Schilling Erzsébet névre szólóan kapott megbízást a ház megtervezésére, és az építész máig ezt tartja az egyik kedvenc munkájának. Mint ahogy a Budapest100 egyik, az épület történetét kikutató önkéntese, Vadász Ágnes elmondja: az igazán nagy művészet az 1006 darab homlokzati panel megálmodása volt Tóth Dezsőné részéről, ezek a 3,6 méter magas egyedi tervezésű panelek tették különlegessé a konstrukciót. Korábban Felső Boróka építész-grafikust is ámulatba ejtette a “redőnyhártya” – ahogy fogalmazott az Octogon magazinnak. “Vicces, hogy ennyi keskeny klasszikus redőny borítja, és hogy ezeknek a változatossága mindig más homlokzatot biztosított neki” – vélekedett Felső.
A háromosztatú toronyház 1975-re készült el, és ekkor még állítólag fényes fehérséggel ragyogott napsütéses időben. Az MTA kutatóintézeteinek, vagyis a Szervetlen Kémiai Kutatónak, a Kristályfizikai Kutatónak, a Geokémiai Kutatónak, az Akusztikai Kutatónak, a Közgazdasági Kutatónak, illetve az Ipar- és Vállalatgazdasági-kutató Intézetnek a munkatársai büszkén foglalhatták el irodáikat, amelyek a Budaörsi út felüli fronton helyezkedtek el, a magasból tágas kilátással Budapest déli részére és az agglomerációs város paneljeire. A túloldalon a Sas-hegyre néztek a laboratóriumok ablakai, ebédelni pedig ugyancsak előkelő helyen, a panorámás 12. emeleten lehetett. Tartozik az épülethez egy hátsó, kertes rész is, annak idején ide álmodta Tóth Dezsőné a Pszichológiai Intézetet és egy tanácsi bölcsődét, ám ezek soha nem készültek el.
Átadták viszont 1978-ra a toronnyal összeköttetésben lévő, mégis különálló lepényépületet, ahol könyvtár, büfé, társalgó és egy 150 férőhelyes konferenciaterem kapott helyet. Utóbbi az egyik legmenőbb része a Kutatóháznak, ami Krencsey Iván belsőépítésznek köszönhető: a székek mustársárga bársonyborítása még az eredeti huzat, a belső oszlopokat pedig ezzel harmonizáló, geometrikus mintájú zománcozott fémborítás teszi játékosabbá. Aki itt belép, azonnal visszautazik az időben pár évtizedet, vissza valahova egy olyan korba, amelynek a hangulatát még a tudományos és a technikai fejlődésbe vetett optimizmus jellemezte. Nem véletlen, hogy a termet a mai napig használják, olykor akár színházi előadásokra és filmforgatásokra is.
Az igazi meglepetés viszont akkor ér bennünket, amikor a toronyház akusztikai laborjaiba is beleshetünk a toronyház földszintjén. Valaha négy akusztikai műhely működött a házban, ám a kilencvenes évek közepén megszűnt az itteni munka, az akadémia ugyanis “lemondott az Akusztikai Kutatóról, azóta az itt található futurisztikus termek üresen állnak” – mondja Horváth Attila, a “labor utolsó műszerésze”. Horváth 1986-tól dolgozott a Kutatóházban, igazi matuzsálemnek számít az épületben, ma már nyugdíjas, és azért ő mutatja meg nekünk az akusztikai részleget, mert neki van még kulcsa hozzá. Mint mondja, valaha az itteni szakemberek végezték el az Erkel Színház és a Kongresszusi Központ akusztikai behangolását, de II. János Pál pápa látogatásakor is itt ellenőrizték a hangosítás akusztikai minőségét, máskor meg azt mérték a kutatók, hogy az újszülöttekre milyen zajterheléssel vannak az inkubátorgépek.
Belépünk az egykor osztrákok által megtervezett és kivitelezett “süketszobába”, amelynek falai teljesen függetlenek az épületétől. Olyan, mintha egy vasbetondoboz “lebegne” az épületben, valójában egy betonperemen, brutál erős rugókon áll az egész, és nem érintkezik közvetlenül sem a talajjal, sem az épülettel. Falát belülről hangelnyelő ékek borítják, a padlót szintén, ami fölé sodronyrács van kifeszítve, azon lehet járni. Kívülről a falat ugyancsak leszigetelték.
Komplementere a szomszédban a színes “zengőszoba”, amely viszont nem elnyeli, hanem ide-oda veri a hangot. Kiváló játszótér akusztikai érdeklődésű felnőtt egyének számára. “Úgy van behangolva – mondja Horváth Attila –, hogy a jel 13 másodperc alatt csillapodjon le a bevitt jel ezredrészére”. A teremben vájtfülű tudósok mértek zajcsökkentő anyagokat a falon található kampókra hangelnyelő és hangvisszaverő elemek akasztásával, de hasonló célt szolgáltak a plafonról belógatott színes fémgömbök is.
Horváth elmondása szerint az Akusztikai Kutató bezárása után egy jó darabig a BME Áramlástan Tanszéke használta a labort, de akusztikai méréseket már ők sem végeztek. “A tanszék végül egy évvel ezelőtt költözött ki” – teszi hozzá.
Manapság a kutatóháznak már csak egy részében van élet. A fenntartó, az MTA Létesítménygazdálkodási Központ hivatalos adatai szerint, a 398 fős irodaházat elvileg 300-an most is használják. Ám, ha csak az akusztikai labort vagy a három legfelső szintet látjuk, ezt bizony, nehezen hisszük el: az itteni szobák panganak az ürességtől. Az egykori éttermet is bezáratta az ÁNTSZ, hullik a csempe a falakról, lehangoló látványt nyújtanak az egykor szebb napokat látott, ma már teljesen kibelezett irodák.
Tényleg szellemjárta hely az épület felső része, noha elvileg még működik itt egy irattár, egy informatikai szerviz és egy masszőr is. Lentebb a többi között egy építészmérnöki és egy könyvelő iroda bérel helyiségeket, továbbá egy anyagvizsgálattal foglalkozó labor, illetve itt működik a Létesítménygazdálkodási Központ Igazgatósága, és maradt még valami a kutatóknak is: az alsóbb szinteket a Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Földrajztudományi Intézete és a Földtani és Geokémiai Intézete foglalja el, illetve a Magyar Földrajzi Társaság.
Állítólag a pandémia előtt a ház kihasználtsága nagyobb volt, bár kutatásra már 2020 előtt is csak részben használták. Aztán a járvány alatt az általánossá vált távmunka, illetve az energiaválság következtében kialakult irodabezárási hullám utolérte ezt az épületet is. Nagy kérdés, hogy van-e hosszútávon jövője a Kutatóháznak, és ha igen, akkor mi lenne az. A lebontása egyelőre nincs terítéken, a felújítása viszont minden bizonnyal nagyon költséges vállalkozás lenne az elavult gépészete miatt. Az itt dolgozó emberek – mondják a Budapest100 önkéntesei – egészen az ötödik emeletig arra panaszkodnak, hogy nagyon nehéz a Budaörsi út forgalmának zaját elviselni, a felsőbb szinteken pedig meleg van. A fa nyílászárók cseréje, felújítása, tekintve, hogy mennyi belőlük, önmagában sem lenne olcsó vállalkozás.
Nem könnyíti meg a helyzetet az sem, hogy az épület “nincs beidegezve a városba”, vagyis nem fekszik jó helyen. A környéken nincsenek kávézók, ebédmenüt kínáló éttermek, és bár a Széll Kálmán térről van, a Móricz Zsigmond körtérről hiányzik ide a közvetlen buszjárat is. Ez – mondja az egyik körbevezetőnk – komoly problémát jelentett például akkor, amikor az BME-nek működött itt a tanszéke, hiszen az egyetem többi épületéből nem lehetett egyszerűen eljutni ide.
