2017-et megelőzően aligha lett volna globális címlapsztori, hogy lemondott az új-zélandi miniszterelnök: a nyugati világ központjaitól a lehető legtávolabb lévő, ötmillió lakosú óceániai sziget ezt megelőzően jobbára A Gyűrűk Ura filmek rajongóin, esetleg a rögbi és más brit nemzetközösségi sportok szurkolóin kívül nem sokakat érdekelt.

Aztán jött Jacinda Ardern, és öt év alatt feltette a térképre az új-zélandi politikát – csütörtökön pedig egy időre biztosan levette onnan, amikor bejelentette lemondását. Leköszönő nyilatkozatában a 42 éves politikus arról beszélt, hogy kiégett és nem tudja felelősen folyatni a munkáját, közben azonban pártja, az új-zélandi Munkáspárt népszerűsége beszakadt, miután a globális válság és a Covidból való lassú kilábalás egyszerre érte utol az országot, Ardern jóléti intézkedései pedig nem tudták megfékezni a lakhatási válságot és a leszakadást.

Bejelentette lemondását Új-Zéland miniszterelnöke, Jacinda Ardern

Járvány idején a harcias vezetői hozzáállásból nem feltétlenül következik hatékonyság is. Új-Zéland miniszterelnöke, Jacinda Ardern kedvességre és hatékonyságra építette a koronavírus elleni stratégiáját, és minden jel szerint a szigetországnak nemcsak ellaposítani sikerült a járványgörbét, de meg is szabadult a vírustól. Kérdés, hogy a korlátozások lazításával ez így marad-e.

Akár támogatóinak van igaza, akik szerint emelt fővel és felelősségtudatos politikusként távozott, akár kritikusainak, akik úgy vélik, az októberben esedékes választások bukása elől menekült el, az biztos: miközben világszerte hanyatlott a demokrácia, Ardern sikerrel képviselte azokat a pozitív és progresszív elképzeléseket, amelyek feszélyezik a Nyugat despotáit, és a 21. századi női politika arca lett, utat törve olyan, európai vezetőknek is, mint például Sanna Marin finn miniszterelnök.

Jacindamánia

Jacinda Ardern 1980-ban született Új-Zélandon, az ország északi szigetén nőtt fel. Mormon családban nevelkedett, 17 éves korában mégis a Munkáspártba lépett be, ahol már 19 évesen részt vett a helyi országgyűlési képviselő kampányában. Politikai kommunikációt és PR-t tanult, illetve kutatott a hamiltoni University of Waikato-n, ezt követően Helen Clark új-zélandi, valamint Tony Blair brit munkáspárti kormányának volt tanácsadója. Parlamenti karrierje 2008-ban kezdődött, listás mandátummal került a munkáspárti kisebbségbe, ahol egy ideig az ifjúságpolitikáért volt felelős, később pedig igazság-, gyermekügyi, valamint kisvállalkozásokért és kultúráért felelős szószólója volt a pártnak. Egyéni választókerületben 2011-ben és 2014-ben is kikapott, 2017 februárjában azonban a Mount Albert-i időközin sikerült mandátumot szereznie (a voksok 77 százalékát bezsebelve), egy hónappal később pedig pártja elnökhelyettesének választották. A hároméves parlamenti ciklus végéhez közeledve a Munkáspárt rekordalacsony népszerűségen állt, kevesebb mint két hónappal a szeptemberi kiírás előtt pedig Andrew Lee lemondott a pártelnöki posztról, így az őt váltó Ardernnek egyik pillanatról kellett átvennie a kampányt az ellenzék vezetőjeként egy olyan választáson, amely gyakorlatilag borítékolható volt a konzervatív-jobbközép Nemzeti Pártnak.

Ami ezt követte, az a 21. század egyik legtökéletesebb politikai hajrája volt. Ardern a Munkáspárt valaha volt legfiatalabb elnökeként a közösségi médiát és progresszivitását kiaknázva lendületes és pozitív kampányt folytatott, amelyben nemcsak baloldali ígéretei (pl. tandíjeltörlés, az abortusz dekriminalizációja, felzárkóztatási programok) segítettek, hanem az is, ahogy a kritikákat saját előnyére fordította. Ardern hétköznapisága, fiatalsága és liberális feminista hozzáállása bevonzotta a fiatal szavazókat, miközben a tapasztalatlanságára és nemére vonatkozó beszólásokat arra használta fel, hogy kiemelje a rendszerből fakadó nemi és egyéb egyenlőtlenségeket.

Az Ardern vezette Munkáspárt néhány hét alatt felzárkózott a Nemzeti Párthoz, mindezt úgy, hogy az új vezető politikai álláspontja nem különbözött elődjéétől, így az előrelépést nagyrészt az azóta „Jacindamániaként” nevezett személyes rajongásnak tudták be. A választás napján a baloldal előrelépése miatt a konzervatívok nem tudtak többséget szerezni, a mérleg nyelvét képező nacionalista New Zealand First pedig a Munkáspárttal kötött koalíciót, a szövetséget a Zöld Párt is támogatta, így 2017 őszén Jacinda Ardern lett Új-Zéland miniszterelnöke.

A krízisminiszterelnök

Alig pár hónappal hivatalba lépése után Ardern bejelentette, hogy terhes, így Benazír Bhutto után ő lett a második megválasztott országvezető a világon, aki hivatalban hozta világra gyermekét, 2018 júniusában hat hét anyaszabadsádságra ment. Miniszterelnöksége első teljes évében megkezdődtek a családtámogatási és felzárkóztatási programok (pl. szülői szabadság meghosszabbítása, családi pótlék emelése, ingyenes iskolai étkeztetés, valamint ingyenes orvosi ellátás kiterjesztése) és többéves minimálbér-emelés indult, 2018 azonban, mint utólag kiderült, az Ardern-kormány egyetlen nyugodt éve volt.

2019. március 15-én szélsőjobboldali fegyveresek Christchurch városának két mecsetjében, délutáni ima idején hajtottak végre koordinált terrortámadást, amelyben 51 ember életét vesztette és további 49-en megsérültek. A fegyveresek fehér felsőbbrendűséget hirdető szélsőjobboldaliak voltak, vezetőjük, a 28 éves Brenton Tarrant éveket készült az akcióra, amelyet élőben is közvetített az interneten.

A legangolabb város Anglián kívül: miért éppen Christchurch?

A hatóságok egyelőre nem hozták nyilvánosságra az 50 emberéletet követelő christchurchi merényletben meghaltak listáját, ám egyre több részlet kerül nyilvánosságra az áldozatokról. Az egyik például egy hároméves fiú, Ibrahim Muszad, aki bátyja szerint imádott nevetni, állandóan mosolygott.

A támadást Jacinda Ardern azonnal terrorcselekménynek minősítette, és úgy fogalmazott: az áldozatok egyek közülünk, a támadók nem. Ilyen extrémizmusnak sem Új-Zélandon, sem a világon nincs helye. Nemzeti gyászidőszakot hirdetett és Christchurch-be utazott, hidzsábot viselve látogatta meg a muszlim közösségeket.

MTI / EPA / SNPA Pool

Megszólalásaiban nagy hangsúlyt kapott, hogy a támadók nevét nem fogja kimondani, mert nem hajlandó megadni nekik a publicitást, amire vágynak, hat nappal a támadás után pedig szigorú fegyvertartási reformot hirdetett, melynek részeként megtiltották a félautomata fegyverek birtoklását. A programban 62 ezer gépfegyvert vásárolt vissza az állam magánszemélyektől, Ardern pedig nemzetközi terrorellenes akciócsoportot hozott létre Christchurch Call néven, amelynek célja a támadások visszaszorítása globális szinten, különös tekintettel a fegyverreformok elősegítésére és a terrorizmusra irányuló közösségi médiás tartalmak moderálására. Mire az ország elkezdett volna talpra állni, 2019 decemberében kitört az Új-Zéland északi szigetétől nem messze lévő Whakaari vulkán, amelynek következtében 21 ember életét vesztette, alig pár héttel később pedig beköszöntött a koronavírus-járvány.

A covid kezelése Jacinda Ardernből globális szupersztárt csinált, kiemelte kommunikációs és vezetői képességeit. Bár fontos leszögezni, hogy Új-Zéland mindentől messze lévő szigetországként jobb helyzetből indult, mint például Európa, Ardern az országot az „ötmillió fős csapatnak” nevezte és folyamatosan, átláthatóan és felnőttként kommunikált az emberekkel. „Keményen és korán” – ez volt a zárás mottója, járványügyi tanácsadóival a teljes lockdown és a zéró-covid mellett tették le a voksukat. Amíg a covid-vakcinák előtti időszakban a járvány világszerte pusztított, 2020 és 2022 között a járvány kevesebb, mint 60 (hatvan) halálos áldozatot követelt Új-Zélandon.

Ardern az első miniszterelnöki ciklusának pozitív kezdete, a christchurch-i mészárlásra adott együttérző reakciója és a járvány kezelése után egyértelmű esélyesként várhatta a 2020-as választásokat, az eredmény pedig az új-zélandiak elégedettségéről árulkodott, ugyanis a Munkáspárt egymaga megszerezte a parlamenti mandátumok több mint felét, így önálló baloldali kormány alakulhatott. Az országgyűlésben emellett többségbe kerültek a nők és soha nem látott számban volt reprezentálva a maori őslakosság.

A siker és a bukás kulcsa ugyanaz volt

A járvány hozta sikert a járvány is vitte el. Miközben a világ újranyitott, Új-Zéland kitartott a zéró-Covid mellett, a kormány lassan haladt a vakcinabeszerzéssel, valamint kötelezővé tette az oltást a rendvédelmi, egészségügyi és iskolai dolgozóknak. Ardern nem félt különbséget tenni oltott és oltatlan között, a korábban egyesített új-zélandi társadalom a kritikusok szerint ezzel első- és másodrangú állampolgárokra bomlott.

2022-re fordulva a feszültségek teljesen kiéleződtek – úgy tűnt, hogy Ardern csak a határokon túl népszerű. Tavaly februárban ottawai példára az oltásellenesek megszállták a főváros Wellington kormányzati negyedét, 2021 harmadik és 2022 első negyedévében a gazdaság zsugorodni kezdett, tavaly tavaszra a Nemzeti Párt a mérésekben megelőzte a Munkáspártot (és azóta is vezet). A delta és az omikron variáns végigsöpört az országon, és ugyan az ötmilliós Új-Zélandon „alig 2500-an” haltak meg a járvány miatt, az egy évvel ezelőtti 60-as számról történő drasztikus megugrás visszamenőleg megkérdőjelezte a teljes bezárás politikáját. Ardern a második ciklusára klímavészhelyzetet hirdetett, de alig észrevehető zöldpolitikai eredményeket ért el, a vagyoni egyenlőtlenségek nem és a lakhatási költségek is csak marginálisan csökkentek, az infláció a maga 7,2 százalékával pedig nevetségesnek tűnhet magyar szemmel, mégis évtizedes rekordot jelent, az arra adott válaszként hozott kamatemelések egy egyébként is eladósodott társadalomra csaptak le duplán. Mindeközben pedig az ország nemzetközi kapcsolatain is rontott, hogy szemben például Ausztráliával, Új-Zéland Jacinda Ardern alatt is szívélyes, de legalábbis nyitott kapcsolatot ápolt Kínával.

A világ szemében

Jacinda Ardern megítélése sokat elárul a nyugati világról. Miközben a transzatlanti vonalon Donald Trump és az alt-right felemelkedése, a nacionalista protekcionizmus és a globalizáció elutasítása voltak a legfőbb politikai trendek, Új-Zéland ennek a szöges ellentettjére szavazott 2017-ben. Ardern emberközpontú liberális hozzáállása és feminizmusa tökéletesen szembe ment az acsarkodó mainstreammel, az első ciklusban pedig egy teljes országot maga mögé állított a kedvesség politikájával. Azt, hogy mennyire üde színfolt volt ekkor az új-zélandi miniszterelnök, kevés videó támasztja alá jobban, mint amelyen Donald Trump és Jacinda Ardern mondatai hallhatóak egymás után az ENSZ 2018-as közgyűléséről.

Ardern főbb politikai elvei; a nyitottság, a nemi egyenlőség, az összetartás és a haladás igéi egy nem a végletekig polarizált világpolitikai időszakban nem szitokszavak, hanem alappillérek a demokráciákban, mégis üdítő kivételnek számított, hogy ezeket képviselte. A kezdeti sikerek ellenére viszont pont ez volt, ami lemondásra kényszerítette: Ardernt folyamatos abúzus érte a nemzetközi szélsőjobbtól 2020 előtt, majd a Covid-oltások körül kialakult felháborodást követően határokon belül is. Támadták azért, mert terhes volt és esküvője előtt született gyereke, mert kiállt a muzulmán közösség mellett, az oltásellenességben radikalizálódó és konteókkal szerelembe eső alt-right pedig csak lapot húzott erre (de még azért is kritizálták, mert Sanna Marinnal találkozott, mondván, biztos csak azért ápolja a kapcsolatot, mert „mindketten fiatal nők”).

Hiába tűzte ki az emberek egyesítését a pozitív célok mögött, kudarcot vallott, ezt pedig örömmel nyugtázták kritikusai, Tucker Carlson például úgy kommentálta lemondását, hogy „távozik a nagyfogú jogeltipró nő, aki a legautoriterebb vezetője volt valaha Új-Zélandnak.” Ardern a nyomásra hivatkozott, de a gazdaság lelassulása, a megélhetési gondok és a be nem váltott lakhatási- és klímaígéretek összessége is jó eséllyel szerepet játszott miniszterelnöki karrierje végében. Februárban távozása után Chris Hipkins oktatási miniszter lesz az utódja: a 44 éves politikus volt az egyetlen jelölt a Munkáspárt vezetésére, vasárnap egyhangú támogatással választották meg, Ardernre jó barátjaként és Új-Zéland legnagyobb vezetőinek egyikeként hivatkozott. Bár Hipkins annak idején Covid-ügyi miniszterként szerzett hírnevet Ardern kormányában, most nem kisebb teherrel a vállán kezd – de mindez igaz lesz arra a pártra is, amelyik az októberi választásokon győzni fog.

Ardern eközben pont a fent említett tendenciák ellen küzdő liberális politika és társadalom ikonja lett. Ellentmondást nem tűrően állt bele a rasszizmus és szexizmus elleni harcba, úgy képviselt családbarát politikát, hogy nem szőtt köré mézesmázos-ámde-kirekesztő narratívákat, aktívan fellépett a fegyveres terrorcselekmények ellen, demokratikus elkötelezettsége pedig reményt adott a nyugati világnak, hogy a radikalizmus nem tart örökké. Ardern első megválasztása óta hozzá nagyon hasonló politikai karakterű, baloldali, fiatal női politikusokat választottak meg miniszterelnöknek Finnországban (Sanna Marin), Észtországban (Kaja Kallas) és Dániában (Mette Frederiksen) is, a koronavírus-járvány első hullámainak kezelése pedig örök mementója lesz annak, hogyan tud egy jó vezető egy egész országot kézen fogva átvezetni egy nehéz időszakon.