Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Kezdetben kiszámíthatatlannak tűnt Oroszország háborúja Ukrajnával, és még most sem lehet teljesen kizárni egy esetleges eszkaláció lehetőségét, azt azonban jelenleg igen, hogy egy atomháborúvá fajuló totális háború alakuljon ki. Nem azért, mert Moszkva emberséges akar lenni, hanem azért, mert egy atomháborúval egyik fél sem jutna stratégiai előnyhöz. Az azzal való riogatás viszont nagyon is racionális lépés.
„A veszély komoly, valós, nem lehet alábecsülni” – ezt mondta Szergej Lavrov az orosz közszolgálati Egyes csatorna műsorában. Az orosz külügyminiszter szerint valós a veszélye annak, hogy az ukrajnai háború atomháborúvá fajul, és a harmadik világháború kitörésére is komoly esélyt lát.
Mindkét állítás sokkolónak tűnik, pedig az orosz vezetés Ukrajna megtámadása óta nem először rémisztget a nukleáris háborúval. Néhány nappal az invázió után Dmitrij Medvegyev volt orosz elnök már meglebegtette, hogy a nyugati szankciók miatt Vlagyimir Putyin államfő akár az orosz és az amerikai nukleáris arzenált korlátozó Új START-egyezményt is felmondhatja. Ezt követte, hogy Putyin riadókészültséget rendelt el az orosz nukleáris erőknél. Nem sokkal később Putyin szóvivője, Dmitrij Peszkov a CNN-nek adott interjújában nem zárta ki annak lehetőségét, hogy Oroszország atomfegyverek bevetéséhez folyamodna. A szóvivő akkor arról beszélt, hogy országa mérlegelhetné ilyen fegyverek bevetését, amennyiben
léte veszélybe kerülne.
Lavrov nyilatkozata ezeknek a nyilatkozatoknak a sorába helyezhető be.
Azóta, hogy a Kreml köreiből az invázió kezdete után nem sokkal elhangzottak az atomháborúról szóló fenyegetések, ezek csak fenyegetések maradtak. De azért is hatottak ijesztőnek, mert nem csak az oroszok rémisztgettek ezzel. „A nukleáris konfliktus kilátása, amely egykor elképzelhetetlen volt, most ismét a lehetőségek közé tartozik” – ezt António Guterres ENSZ-főtitkár mondta március 14-én. Néhány nappal ezelőtt pedig Olaf Scholz a Der Spiegelnek adott interjújában beszélt arról, mindent meg kell tenni, hogy a világ elkerülje az atomfegyverek bevetését, a nyílt katonai konfrontációt Moszkvával. Persze Scholz mindezt annak kapcsán mondta, hogy jelezze: Németországnak nem érdeke a nyílt háború Oroszországgal. Az efféle nyilatkozat nem is annyira a németeknek, sokkal inkább az oroszoknak szól, és éppen azt erősíti, hogy valójában a Nyugat nem akar totális háborút.
És hogy mivel járna egy totális atomháború?
Nem sok jóval.
A világban jelenleg rendelkezésre álló közel 12 700 atomtöltet nagyjából 90 százaléka Oroszország és az Egyesült Államok kezén van. Egy USA és Oroszország között kirobbanó esetleges atomháború – Princetoni Egyetem tudósainak szimulációja alapján – néhány óra leforgása alatt több mint 90 millió áldozatot és sebesültet követelne. Szennyeződne a talaj, a légkör, a víz. Ha az összes atomfegyvert bevetnék, akkor a robbanásokat követő két nyár alatt Oroszország, Kína, Európa és az Egyesült Államok területeinek nagy részén jelentősen csökkenne a hőmérséklet. Az élelmiszer-ellátás összeomlana.
Még Lavrov nyilatkozatának megjelenése előtt a Foreign Affairs nevű amerikai lapban Gideon Rose biztonsági szakíró elég szépen levezette, miért nem reális egy atomháború kirobbanása vagy az, hogy az ukrajnai háború egy totális világháborúban eszkalálódik.
A szerző cikkében egészen a kályháig ment vissza. Eszerint a múlt század negyvenes éveinek végén az amerikai döntéshozók példátlan problémával szembesültek: mit kezdjenek azokkal a fegyverekkel, amelyek képesek elpusztítani a világot? Hirosima és Nagaszaki példája azt mutatta, hogy a háborúk egyre pusztítóbbak, egyetlen robbanással egész városokat lehet megsemmisíteni. Mindezt csak fokozta, amikor 1949-ben a Szovjetunió is atombombához jutott. Így amikor 1950 júniusában az észak-koreai erők megszállták Dél-Koreát, majd Washington és szövetségesei Szöul mellé álltak, ezzel szembefordulva Moszkvával (és Pekinggel), még súlyosabb lett a dilemma. A koreai félszigeten három éven át zajló brutális harcok közben azonban a szembenálló nagyhatalmaknak sikerült kitapogatniuk egymást. Mindezt egy hallgatólagos megállapodás követte egy új korszak útjának szabályairól. Sem Moszkva, sem Washington nem akart újabb totális háborút és úgy döntöttek: nem támadják meg egymás területét, nem bántják egymás rezsimjét, nem használnak nukleáris fegyvereket, a háborút pedig a Koreai-félszigeten tartják. Az más kérdés, hogy ez a hagyományos módon vívott háború végtelenül kegyetlen volt.
A Foreign Affairs cikkének szerzője szerint nem hitből, reményből vagy jótékonyságból tartották távol magukat a nagyhatalmak a nukleáris háborútól. Mindennek gyakorlati okai voltak. „A moszkvai és washingtoni politikai döntéshozóknak valós időben kellett döntő fontosságú döntéseket hozniuk arról, hogy a háború során hogyan kövessék céljaikat, és a helyzetből fakadó logika egyes cselekvési irányokat sokkal vonzóbbá tett, mint másokat. A nukleáris fegyverek minden erejük ellenére – minden erejük miatt – meglepően erőtlennek bizonyultak. Használatuk sok költséggel és kevés előnnyel járna. Több problémát okozna, mint amennyit megoldana. Ezért egyik szuperhatalom sem tette meg” – írja Gideon Rose.
És ugyanezt a mintát követték a koreai háború után sorra kerülő konfliktusokban. Ráadásul a kubai rakétaválság csak megerősítette a nukleáris fegyverek használatával szemben növekvő tabut, az amerikaiak és az oroszok még inkább idegenkedtek a kockázatoktól. A vietnámi háborúban is ugyanazt a mintát követték, mint a koreaiban, egyik nagyhatalom sem támadta meg a másikat, de ugyanezek a szabályok érvényesültek az Öböl-háborúban, az iraki háborúban, az afganisztáni szovjet és amerikai háborúban. És ugyanez a szabály érvényesül most Ukrajnában is.
Eszerint tehát Ukrajnában az oroszok elbukott A-terve (az egész ország villámgyors elfoglalása), kudarcba fulladt B-terve (nagyvárosok bevétele), majd most zajló C-terve (kelet és dél elfoglalása) nem a háború eszkalációjával végződik majd, azaz nem várható atomháború. „Oroszország a forró háborút választotta, és a végén egy hidegháborút fog kapni” – mutat rá a Foreign Affairs szerzője, aki szerint az ukrajnai harcok vagy egy tárgyalásos rendezéssel zárulnak (amely magában foglalja majd a területi status quo ante-t, azaz visszaáll a háború előtti állapot), vagy egy befagyott konfliktusba torkollik – vagyis hasonló lesz az abháziai, dél-oszétiai és transznisztriai helyzethez. A Donbaszban zajló harcok ugyanakkor döntő jelentőségűek lesznek a végkimenetel alakításában.
De bármit is sugalljanak az orosz katonai doktrína egyes értelmezései, a Foreign Affairs szerzője szerint Moszkva nem fog nukleáris fegyvereket bevetni. Mert, mint írja, még a leghírhedtebb szociopata nagyhatalmi vezetők – mint amilyen Sztálin vagy Mao Ce-tung volt – tisztában volt azzal, hogy az atombomba bevetésének nem lenne semmi olyan stratégiai előnye, ami indokolná, ráadásul a radioaktív sugárzás könnyen visszahathatna magára Oroszországra is.
És éppen ez a racionális magyarázata annak is, hogy a NATO miért nem fogja megtámadni Oroszországot, miért nem próbálja meg lefejezni az orosz rezsimet. „Nem fognak NATO-csapatokat vezényelni, nem lesz repüléstilalmi zóna, és nem fogják forrón üldözni az orosz erőket, ha azok visszahúzódnának a saját területükre. Mindezek a lépések az eszkaláció komoly kockázatával járnának, amit a NATO éppúgy el akar kerülni, mint Moszkva” – írja a szerző. Ugyanakkor a NATO kénytelen lesz megtagadni Moszkvától, hogy az jelentős győzelmet arasson. Nemcsak Ukrajna érdekében teszi ezt az USA, hanem azért is, hogy elkerülje annak a veszélyes precedensnek a megteremtését, hogy a nukleáris fegyvereket bárki is hasznosak gondolja a hagyományos agresszió rosszul megszerzett nyereségének védelmére. A harcoló felek tehát addig fognak küzdeni, amíg ki nem merülnek, vagy amíg a harcvonalak vissza nem térnek a kiindulási ponthoz közeli állapotba.
A politikai döntéshozók a nukleáris fegyvereket katonai sündisznónak tekintik, amelyek csak egyetlen dologra jók: a valóban egzisztenciális fenyegetésekkel szembeni elrettentésre.
Ha nem így lenne, akkor 1945 óta már használták volna, akkor nem helyettesítenék azokat hagyományos fegyverekkel és nem építenének be olyan korlátokat, amelyek az eszkaláció ellen vannak.
A nukleáris fegyverek csak arra jók, hogy azok, akik rendelkeznek ilyen fegyverekkel, elrettenthetik az esetleges támadókat. Ukrajnát nem támadta volna meg Oroszország, ha lennének atomfegyverei – éppen ez az, ami miatt a nukleáris fegyverek szerepe az ukrajnai invázió miatt felértékelődött. Észak-Korea vagy Irán ezután éppen arra hivatkozva nem fogja leépíteni a nukleáris fegyverarzenálját, hogy ha megtenné ezt, akkor azzal sebezhetővé válna.
Ez persze nem jelenti azt, hogy minden ugyanúgy történik, mint az 1945 utáni hidegháborúban. Az Oroszország és a Nyugat közötti új hidegháború például részben azért fog különbözni a régitől, mert az olyan jelentős globális szereplők, mint Kína, India és a Közel-Kelet nagy része úgy dönt, hogy ezt a háborút kihagyja. Az 1945 utáni kétpólusú világrend ezáltal többpólusúvá válik. A többpólusúság már nem elmélet, hanem tény, és a felemelkedő hatalmak egyre inkább szerepet követelnek majd a globális szabályok kialakításában ahelyett, hogy csak követnék azokat.
Természetesen akadnak olyanok, akik szerint az orosz katonai vezetés abból indul ki, hogy mivel konvencionális haderőben nem tudnak versenyezni a többi nagyhatalommal, ezért az atomfegyvereiket nemcsak elrettentésként, hanem eszközként is alkalmaznák adott esetben. De még ha lenne is alapja ezeknek a félelmeknek, a ‘45 utáni hidegháború tapasztalatait és szokásait egyelőre nem írja felül semmi. Így például most is van közvetlen „forró drót” Washington és a Kreml között (1963 óta, tanulva a kubai rakétaválságból). És a kulisszák mögött nem feltétlenül azok a nyilatkozatok hangzanak el a politikusok és a katonai vezetők szájából, amik a nyilvánosság előtt.
Ha egy atomháború kirobbantásában nem is, abban viszont Oroszország igenis érdekelt, hogy az atomháborúval fenyegetőzzön. A Kremlben ugyanis tudják, hogy az atomfegyverek bevetését az orosz lakosság egy része is támogatja. És azokat a felméréseket is ismerik, miszerint az amerikaiak többsége aggódik a nukleáris háború miatt.
Nemrég a CNBC számolt be arról, hogy az Amerikai Pszichológiai Társaság által megkérdezett amerikaiak közel 70 százaléka azt mondta: „aggódik amiatt, hogy az ukrajnai invázió nukleáris háborúhoz vezet, és attól tart, hogy a harmadik világháború kezdeti szakaszában vagyunk”.
Éppen azoknak a félelmeknek adott hangot tehát az amerikaiak többsége, amiről Lavrov is lehetséges forgatókönyvként beszélt. Vagy fordítsuk meg: Lavrov azért beszélhetett az atomháború lehetőségéről, mert tisztában van vele, hogy ez az amerikaiaknak a félelme. Ám nagyon úgy tűnik, hogy mindez csak annak az információs hadviselésnek része, amivel a háború kitörése óta mindkét oldalon találkozunk. A hadviselés része a pszichológiai nyomásgyakorlás. Ebbe a pszichológiai nyomásgyakorlásba illeszthető Lavrov nyilatkozata is.
