Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Az 1991. március 7-ét követő néhány napban több tízezer albán menekült érkezett hajón a dél-olaszországi kikötőkbe, s ezzel végleg átszakadt egy gát: az utolsó közép-európai szocialista államban is végleg eldőlt, hogy fenntarthatatlan a szovjet-féle szocializmus. A demokráciába való, harminc éve tartó átmenet azonban – részben az Albániát évtizedeken át zsarnoki módszerekkel kormányzó Enver Hodzsa hagyatéka miatt – meglehetősen ellentmondásosra sikerült.
A leginkább sztálini diktatúrára hasonlító albán kommunista rendszer hat évvel élte túl az alapítója, Enver Hodzsa halálát: a második világháború végén teljhatalomra jutott albán kommunista partizán által kijelölt utód, Ramiz Alia ugyan megpróbálta a lehetetlent, és ennek érdekében kinyitott néhány szelepet – beengedte a külföldi befektetőket, felvette a kapcsolatot a Nyugattal és valamennyire engedélyezte a magánvállalkozásokat is – ám a többi kelet- és közép-európai országban, illetve a gorbacsovi Szovjetunióban végbement földrengésszerű változásokat nem lehetett megállítania határon.
Alia ezért még tovább ment, beleegyezett a többpártrendszer létrehozásába, engedélyezte, hogy az ország polgárai külföldre utazzanak, megkurtította a rettegett titkosszolgálat, a Sigurimi hatalmát és helyreállította a vallásszabadságot. A reformokkal azonban maga lökte sírba rendszerét, az albánok már látták – részben tévén keresztül –, hogyan él a Nyugat, s milyen elképesztő jómódban élnek – legalábbis hozzájuk képest – a közeli Olaszország polgárai.
Bár Tirana már engedélyezte az albánok külföldre utazását, a célországok nem siettek a vízumok kiadásával, így ezrek indultak meg illegális menekültként a szomszédos országok felé. Görögországba néhány hét alatt több mint húszezren érkeztek, ám a legnagyobb hullám 1991. márciusának elejére alakult ki. Március 5-én hatalmas tömeg gyűlt össze a német, a francia, az olasz és a görög nagykövetség épülete előtt – olyan hírek terjedtek, hogy a képviseletek tömegesen adnak majd ki vízumokat – ám több mint húszezren voltak, akik inkább a tettek mezejére léptek. A Durres kikötőjéből indult menekültek Brindisiben, Bariban, és Otrantóban szálltak partra: az olaszok egy ideig a hajókon akarták őket tartani, ám végül engedélyezték a kiszállást.
Hullámok között
A tiranai és a római kormány március 10-én egyezségre jutott az exodus leállításáról, ám mint hamar kiderült, a csend nem tartott soká. Augusztusban újra indultak az albánok – most már úgy, hogy az albán hatóságok megpróbálták megakadályozni őket – ám Olaszországban még kevésbé fogadták őket tárt karokkak, mint fél évvel korábban: akit tudtak, rávettek a hazatérésre – negyven dollárnyi líra és néhány új ruhadarab ígéretével – aki pedig nemet mondott, azt kényszerrel telepítették vissza hazájába.
A hivatalos adatok szerint 1991 végéig több mint kétszázezer albán hagyta el különböző irányokba hazáját – a valós számok ennél jóval magasabbak – s jó részük megúszta a visszatoloncolást.
A tömeges menekülés 1992-re jelentősen lelassult, részben azért, mert a nyugati államok – Olaszország vezetésével – komoly pénzügyi segítséget nyújtottak a súlyos gazdasági válságban lévő Albániának. A másik ok pedig az volt, hogy míg az 1991-es első többpárti választáson még az Alia vezette szocialisták – exkommunisták – diadalmaskodtak, az 1992-es megméretésen az ellenzékiek győztek, s Demokrata Párt jelöltje, Aleksander Meksi lett a kormányfő, és Sali Berisha ülhetett az államfői székbe.
Gyorsan kiderült azonban, hogy az ellenzéki győzelem nem jelentett egyenes utat a jólét és a demokrácia fel. A legsúlyosabb válság 1997-ben jött el, amikor a kapitalizmus játékszabályait nem ismerő albánok százezrei vesztették el összes megtakarításukat különféle piramisjátékokban. Az összveszteség mintegy 1,2 milliárd dollár volt, s nap mint nap ezrek tüntettek a kormány épülete előtt, mert olyan hírek terjedtek az országban, melyek szerint a vezető politikusok nagy hasznot húztak a csalásokból. A helyzetet súlyosbította, hogy a gazdasági okok mellett az etnikai különbségek is közrejátszottak: északon a geg nyelvet beszélő népességhez tartozó, többségében a demokrata pártiakat támogató albánok élnek, míg délen az inkább a szocialistákra szavazó toszkok vannak többségben.
Piramis és polgárháború
Az elégedetlenség polgárháborús állapotokba torkollott, az összecsapásokban több mint kétezren vesztették életüket. A harcok során módszeresen kiürítették a hadsereg fegyverraktárait is, és a katonai felszerelések nagy része néhány hónappal később az Albániával szomszédos, akkor még Szerbiához tartozó Koszovóban került elő: a függetlenségért harcoló Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) fegyveresei az első hónapokban az albániai puskákkal és robbanószerekkel támadták a szerb hadsereget és rendőrséget. A válság olyan súlyos volt, hogy olasz vezetéssel ENSZ-békefenntartók érkeztek Albániába, s a külföldi katonák végül augusztusra állították helyre a rendet.
Az 1997-es zavargások után a megreformált szocialista párt nyerte meg a választást, és az akkori események is hozzájárultak ahhoz, hogy most is a szocialisták vannak hatalmon. A pártot Edi Rama miniszterelnök vezeti, s az egykori bohém művészből lett politikust, egykori tiranai polgármestert most azzal vádolják ellenfelei, hogy egyre inkább önkényuralmi eszközökkel igyekszik kormányozni az országot.
Az ellenzék két nagy pártja – a Demokrata Párt, illetve egy kisebb tömörülés, a Társadalmi Mozgalom az Integrációért – koalícióra is lépett, hogy nagyobb eséllyel szálljon szembe Ramáékkal. Rama – aki már két miniszterelnöki mandátumot is kitöltött – az utóbbi napokban igencsak felbosszantotta az ország polgárait. Közölte, hogy a koronavírus-fertőzöttek jobban teszik, ha otthon maradnak, és nem szavaznak. „Ugyanazt tesszük, minta többi ország. Aki beteg, az maradjon otthon” – mondta, és fel sem vetette az otthoni szavazás lehetőségét. Rama egyébként tévedett: a szomszédos országok, Koszovó, Montenegró és Észak-Macedónia hatóságai engedélyezték a fertőzöttek számára is a voksolást. A 2,8 milliós országban jelenleg egyébként 35 ezer beteget tartanak számon.
