Talán Antoine Vitkine sem hitte volna, hogy a nyugati nagyhatalmak 2011 márciusában katonai eszközökkel avatkoznak be a líbiai eseményekbe. A Moammer Kadhafi líbiai diktátort politikai túlélőgépnek nevező francia újságíró Kadhafi, a mi legjobb ellenségünk címmel készített dokumentumfilmet az észak-afrikai országot több mint negyven éve uraló diktátor és a nyugati hatalmak kapcsolatáról. A líbiai tüntetések másnapján Vitkine a Le Monde napilapnak adott interjújában még arról beszélt: a nemzetközi közösségnek nagyon kevés eszköze van arra, hogy nyomást gyakoroljon a Kadhafi-rezsimre. S bár ebben Vitkine tévedett (a koalíciós erők támadást intéztek Kadhafi ellen), az általa készített dokumentumfilm semmit nem veszített aktualitásából. Az egyik francia televízióban idén márciusban bemutatott alkotásban Vitkine mások mellett diplomáciai nagyágyúkkal és politikai vezetőkkel készített interjúkon keresztül keresi a választ arra: hogyan válhatott a nemzetközi terrorizmust hosszú éveken át támogató diktátorból Nyugat-barát politikus?

Kadhafi, az antikommunista

A film visszamegy a kezdetekig, amikor a 27 éves Kadhafi 1969. szeptember 1-jén - néhány, addig teljesen ismeretlen fiatal katonatiszt segítségével - pár óra leforgása alatt és egyetlen csepp vér kiontása nélkül magához ragadta a hatalmat. Jóllehet az akkor éppen törökországi gyógykezelésen tartózkodó Idrisz király megpróbálta beavatkozásra bírni Nagy-Britanniát (amelyet védelmi egyezmény fűzött Líbiához), a britek nem mentették meg a monarchiát.

A filmben David Mack, a líbiai nagykövetség egyik diplomatája elmeséli: hatalomra kerülésekor Kadhafi világossá tette Washington számára, hogy katonai bázisuk nem kívánatos az országban, de a két ország mégsem szakított egymással. Ennek részben geopolitikai, részben gazdasági okai voltak: a hidegháború kellős közepén az Egyesült Államok nem hagyhatta, hogy Líbia szovjet érdekszféra legyen, de az olajlelőhelyek is fontosak voltak az amerikaiak számára. Az alábbi felvételen például az amerikai CBS televízió riportere aggódva kérdezi Kadhafitól, hogy államosítani akarja-e az Esso és az Occidental cégeket, mire ő így felelt: a riporter ne aggódjon a két társaság miatt, mert ő csak a brit British Petrolt államosította, de azt is csak „politikai okok miatt”. Egyben kijelentette: ő igenis antikommunista, de nem ellensége a Szovjetuniónak, amelyhez „nemes barátság” fűzi.

Az amerikaiak tehát megnyugodhattak, sőt, segédkeztek is abban, hogy Kadhafi hatalmon maradhasson: 1969 és 1971 között a CIA segítségével több államcsínyt sikerült megakadályoznia a diktátornak.

A Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnököt példaképének tekintő Kadhafi első hivatalos külföldi útja Kairóba vezetett. Csodálta Nasszert, akinek 1970-ben bekövetkezett halála után saját magát az egyiptomi elnök politikai örököseként tekintette. Noha céljai között az arab egység megteremtése mellett a nyugati imperializmus elleni harc is szerepelt, Kadhafi Franciaország felé nyitott. Ahogy a líbiai francia nagykövetség egyik diplomatája a filmben megfogalmazta: Kadhafi vágyott a nyugati modernizációra, a fejlett technológiára, ami Líbiában hiányzott. Ezért is döntött úgy, hogy nagy mennyiségben vásárol vadászgépeket Párizstól.

A franciák szalonképessé tették

1973-ban Franciaország addigi legnagyobb fegyverüzletét kötötte meg Tripolival, cserébe a franciák „szalonképessé” tették Kadhafit, akit Pompidou francia elnök Párizsba invitált, dacolva a Kadhafi-ellenes utcai megmozdulásokkal. A filmben nyilatkozó amerikai diplomaták szerint a washingtoni vezetés ekkor nagyon is átlátta Kadhafi szándékát: a líbiai vezető azért közeledett Párizshoz, mert ki akarta egyensúlyozni a Nyugattal fennálló kapcsolatait. Nem szerette volna, ha csak egy nyugati országtól (az Egyesült Államoktól) függ.

Kadhafi azt hitte, azzal, hogy a Nyugat szemében szalonképessé vált, mindent megtehet. A hetvenes évek végétől nemzetközi terrorista szervezeteket kezdett el támogatni. Például Abu Nidal szervezetét, amely abban az időben a legveszélyesebb terroristacsoport volt, de lényegében valamennyi, a nyugati hatalmaknak bosszúságot okozó szervezet számíthatott a segítségére, így az északír IRA, a nyugatnémet RAF is. A filmben nyilatkozó Herman Cohen, aki annak idején az Egyesült Államok Külügyminisztériumának afrikai osztályát vezette, azt állítja: Washington tisztában volt mindezzel, hiszen műholdfelvételek álltak rendelkezésükre a katonai kiképzőtáborokról.

Már akkor is bűnözőkről beszélt

Kadhafi másban is "újított". A film szerint ő volt az első olyan vezető, aki ügynököket küldött külföldi országokba, hogy az ott élő ellenzékkel leszámoljon. „Állandó félelemben éltünk” – meséli a filmben Hasszán el-Amin, egy Londonban élő ellenzéki újságíró. Oliver Miles, a brit líbiai követség akkori munkatársa pedig arról beszél, hogy amikor szóvá tették a líbiai ügynökök angliai akcióit Kadhafinak, a diktátor közölte: ez nem a britekről szól, az ügynökök kizárólag líbiai bűnözőket és terroristákat vadásznak le, éljenek bárhol a világban. (Hasonlóan indokolta Kadhafi az idei vérengzéseket is, terroristáknak, bűnözőknek nevezve a felkelőket.)

A brit-líbiai kapcsolatokban a fordulópontot 1984 jelentette, amikor Líbia londoni nagykövetségéből tüzet nyitottak az épület előtt álló Kadhafi-ellenes tüntetőkre és agyonlőttek egy brit rendőrnőt (lásd az alábbi videót). Válaszul London hazazavarta a líbiai diplomatákat és megszakította Tripolival a diplomáciai kapcsolatot. Oliver Miles ezzel kapcsolatban azt mondta, Kadhafi ebben az időszakban azt gondolta magáról, hogy érinthetetlen. Azt hitte, az Egyesült Királyságnak annyira fontosak a líbiai olajérdekeltségek, hogy nem meri ilyen lépésre elszánni magát. Tévedett.

A londoni incidens tovább rontott Líbia nyugati megítélésén, ezért Kadhafi – amellett, hogy továbbra is támogatta a Nyugat-ellenes terroristacsoportokat – a kommunista Szovjetunió felé fordult. Ám mégsem ezzel a lépésével, hanem a Nyugaton elkövetett sorozatos merényletekkel húzta ki a gyufát Washingtonban. Ezekről az akciókról a nyugati hírszerzés tudta: Kadhafi áll a háttérben.

1985-ben a Tripoli által támogatott terroristák merényletet követtek el a római és a bécsi repülőtéren, a támadásokban több civil (köztük amerikaiak is) életüket vesztették.

A merényleteket Washington nyíltan összefüggésbe hozta Kadhafival, aki a vádakra úgy reagált: elítéli a terrorizmust, de azt is elutasítja, hogy a palesztin akciókat terrorizmusnak minősítsék. Ronald Reagan ekkor már nyíltan elítélte Kadhafit, s érzékeltette, hogy Tripoli a tűzzel játszik. Kadhafi viszont nem ijedt meg, legalábbis úgy tett, mint akit az amerikai fenyegetés hidegen hagy - ahogy ez az alábbi nyilatkozatából is kiderül.

Többen úgy vélik, a líbiai diktátor azért merte húzogatni az oroszlán bajszát, mert úgy mérte fel, hogy az Egyesült Államok habozna megtámadni Líbiát. Egyrészt az amerikai olajérdekeltségek miatt, másrészt azért, mert túl rizikósnak ítélne meg egy ilyen akciót abban az arab államban, amely a Szovjetunió barátja.

Azok után, hogy Kadhafi a nyolcvanas évek közepére már a britekkel és az amerikaiakkal is összerúgta a port, az egyetlen nyugati „partnerével”, Franciaországgal is megromlott a viszonya, miután 1986-ban – egy régóta zajló határvitában – a szomszédos Csád északi részét megszállta. A Mitterrand-éra külügyminisztere, Roland Dumas a filmben arról beszélt, az Egyesült Államok ebben az időszakban megpróbálta rávenni a franciákat arra, hogy bombázzák le Kadhafi palotáját. A franciák a kérésnek végül nem tettek eleget, de Charles Cogan, az amerikai hírszerzés egykori párizsi összekötője szerint ha az amerikaiak nem az utolsó pillanatban kérik erre Párizst, a franciák belementek volna.

Kadhafi pontosan tudta, mit csinál. Destabilizálni akarta az Egyesült Államokat, Izrael szövetségesét – állítja a filmben egy amerikai diplomata, hozzátéve, hogy ez persze lehetetlen feladat volt a líbiai vezér számára.

Cikkünk második részéből kiderül, mikor romlott meg véglegesen Tripoli és Washington kapcsolata, és miképpen próbálta az Egyesült Államok kegyét keresni Kadhafi a gazdasági-katonai embargó idején. Végül pedig arról, minek köszönhetően és milyen körülmények között vált ismét a Nyugat szövetségesévé.