"Kísértet járja be Németországot, az új baloldal kísértete" - búcsúzott lelkes hallgatóitól Oskar Lafontaine a múlt szombaton Potsdamban, a Baloldali Párt választási nagygyűlésén. A kommunista kiáltvány modern parafrázisával zárt beszédében a szociáldemokraták egykori elnöke, aki a keletnémet reformkommunisták pártjával, a PDS-szel szövetkezve alakította meg az új baloldali pártot, a ma kormányzó koalíció fejére olvasta, hogy az elmúlt évtizedben Németországban csökkentek a reálbérek, minden terhet a kisemberek vállára raktak, majd bekonferálta a másik, nem kisebb ovációval fogadott szónokot, Gregor Gysit.

HVG

Akárhogy alakulnak is a most szeptember 18-ára előrehozott parlamenti választások, s bármilyen összetételű koalíció és kormány irányítja is a következő négy évben Németországot, e jeles esemény egyik legfontosabb következménye az lesz, hogy a szociáldemokratáktól balra álló politikai erő, amely jórészt csak azzal, hogy rendre felhánytorgatja a társadalmi igazságtalanság mindennapi megnyilvánulásait, kitört a parlamenti jelentéktelenségből, s legalább hatvan-hetven fős frakcióval jelen lesz a Bundestagban. Mégpedig úgy, hogy két briliáns szónokot is a magáénak mondhat: mind Lafontaine, mind a frakcióvezetői poszt várományosa, Gysi a verbális politikai meggyőzés mesterei.

Megkockáztatható a feltevés, az SPD azzal írja be magát Németország politikai históriájába, hogy kormányzati intézkedéseivel egyrészt megteremtette a jobboldali hatalomátvétel lehetőségét, másrészt létrehozta saját baloldali ellenzékét is. Gerhard Schröder és kormánya úgy látott ugyanis neki a kétségkívül reformokra szoruló német gazdaság s azon belül is elsősorban a nagy elosztó rendszerek átalakításának, hogy annak terheit csaknem kizárólag a bérből és fizetésből élőkkel, a nyugdíjasokkal és a szociális ellátásra szorulókkal fizettette meg. Ennek jegyében az elmúlt évek során folyamatosan faragtak le az egyébként persze rendkívül nagyvonalú s a külső szemlélő számára irigylésre méltó ellátási rendszer juttatásaiból. Szigorították az egészségügyi ellátást és a táppénzfizetést, emelték a gyógyszertérítési díjakat. Az igazi öngólnak azonban a - kidolgozója, a Volkswagen személyzeti igazgatója, Peter Hartz után - csak Hartz-törvényeknek nevezett, a munkaerőpiacot szabályozni hivatott reformcsomag bizonyult. Annak is a negyedik fejezete, a Hartz IV., ami Németország-szerte olyasféle szitokszóvá nemesedett, mint a kilencvenes évek közepén Magyarországon a Bokros-csomag. A Hartz IV.-szabályok keretében vonták ugyanis össze a munkanélküli-ellátást a szociális segéllyel, s szabták meg annak maximális mértékét keleten havi 331, nyugaton pedig 345 euróban (HVG, 2005. január 25.). Noha ehhez még hozzájön a lakhatási támogatás, az intézkedést mégis elemi felháborodás fogadta. Az NDK utolsó napjait felidézve rendszeres hétfői tüntetéseken tiltakoztak ellene az érintettek, külön sérelmezve a különbségtételt a keletiek és nyugatiak között.

A szociáldemokraták szavazóbázisa azt is igencsak zokon vette, hogy Schröder és csapata nyilvánvalóan kizárólag az egyik oldalt kényszerítette a nadrágszíj meghúzására. A gazdaság fellendülését ugyanis a kiadások lefaragása mellett elsősorban a vállalatoknak nyújtott kedvezményekkel szerették volna elérni, de ahogy a legfelső szja-kulcs csökkentését sem hálálták meg a tehetősek a fogyasztás növelésével, a vállalkozások adóterheinek visszafogását sem követte konjunktúra. Az utóbbi években a német gazdaság stagnált, legjobb esetben is 1 százalék körüli GDP-növekedést produkált. Gerhard Schröder első számú célja, a munkanélküliség csökkentése tehát nem sikerült.

Az eredmény a sorozatban elbukott tartományi, illetve helyhatósági választások voltak, s a legnagyobb kudarc, a májusi észak-rajna-vesztfáliai betli után Schröder végül bedobta a törülközőt, s a választások előrehozását kezdeményezte (HVG, 2005. május 28.). Ez az első perctől öngyilkos akciónak tűnt, s a következő hónapok igazolták is a feltevést: a kereszténydemokrata-keresztényszociális pártunió (CDU-CSU) olyan mértékű győzelmét jósolták szeptember 18-ára a közvélemény-kutatók, hogy már az is felmerült, talán még koalíciós partnerre sem lesz szüksége az uniópártok kancellárjelöltjének, s Angela Merkel egyedül alakíthat majd kormányt.

De ha egyedül nem is, a konzervatív-liberális FDP-vel együtt egészen biztosan, hangzottak a prognózisok még augusztus végén is, amiből néhányan arra következtettek, vége az úgynevezett 68-as nemzedék uralmának. A hatvanas évek radikális ifjúsági mozgalmainak képviselői, az akkori felnőtt-társadalommal, a konzervatív-keresztény értékrendet mereven képviselő politikusokkal élesen szemben álló egykori "nagy generáció" tagjai közül ugyanis számosan jutottak vezető szerephez a szociáldemokrata-zöld-koalíció első, 1998-as győzelme után. Igaz, Gerhard Schröder kancellár már előszeretettel mondogatja, hogy akkoriban ő, mint radikális ifjúszocialista, olyan nézeteket képviselt, amelyek ellen ma keményen fellépne, s Joschka Fischer külügyminiszter is felhagyott már a frankfurti utcai harccal s a rendőrökkel való huzakodással, de sokak számára ők és társaik még mindig a korábbi rend felforgatásán fáradozó rebellisek voltak.

Ám aki azt hinné, egy esetleges mostani CDU-CSU-FDP-koalíció ott folytathatná vagy ott akarná folytatni, ahol Helmut Kohl abbahagyta, téved. A német társadalom konzervatív fele is sokat változott, toleránsabb, nyitottabb lett, mint volt a kilencvenes években. Hogy lenne különben elképzelhető, hogy az egykor szinte katolikus urak egyletének számító, az ország nyugati felében gyökerezett, zárt CDU élén egy keletnémet, protestáns nő álljon? S azt sem fogadta volna a közvélemény oly természetességgel, mint teszi ma, hogy potenciális koalíciós partnere, vagyis az FDP élén pedig egy másságát nyíltan vállaló homoszexuális álljon. Mi ez, ha nem a 68-as generáció győzelme a vaskalaposság felett? - tette fel a kérdést Daniel Cohn-Bendit, egykori 1968-as élharcos, ma európai parlamenti képviselő.

Mindazonáltal ez a konstelláció most, a választások előtti utolsó napokra bizonytalanná vált. Az SPD a korábbi, abszolút vesztes helyzetéhez képest (HVG, 2005. szeptember 3.) javítani tudott, s a CDU-CSU és az FDP úgy fordultak a kampány utolsó hetébe, hogy már nincs biztos abszolút többségük. Megismétlődik a történelem? Hiszen 2002-ben is sokan leírták már Schrödert, aztán jött az árvíz meg az amerikaiak iraki háborús készülődése, s a gátakra látogató és a németeket a háborús kalandtól távol tartó kancellár egy pillanat alatt - ha szorosan is, de - a maga javára tudta fordítani a helyzetet.

Schröder és pártja kilátásain sokat javított, hogy egyértelműen jobbnak bizonyult az Angela Merkellel folytatott televíziós vitában (HVG, 2005. szeptember 10.). Az is növelte a kancellár esélyeit, hogy éppen most, a rohamosan emelkedő energiaárak közepette látogatott el hozzá a múlt csütörtökön barátja, Vlagyimir Putyin orosz elnök, s személyes jelenlétével emelte annak az ünnepségnek a fényét, amelyen aláírták a szerződést a Keleti-tengeren át lefektetendő gázvezetékről. A választók láthatták: a bizonytalan nemzetközi körülmények között is biztonságosan érkezik majd az orosz földgáz Németországba.

Mindez azonban kevés lett volna a korábbi két számjegyű különbség 7 százalékpontra való ledolgozásához. Ehhez kellett maga a CDU is. Egy választási harc elméletileg a programok összecsapása (is), ami a mostani, németországi erőpróba esetében úgy néz ki, hogy a szociáldemokrata-zöld-koalíció programja egyetlen mondatban leírható: csak így tovább. Schröder azt hangoztatja, a reformok előbb-utóbb beérnek. A zöldek is tovább lovagolnak vesszőparipáikon, az alternatív energiaforrások részarányának növelésén, az atomerőművek leállításán.

HVG

Ezzel szemben az uniópártok sok mindent megváltoztatnának. Átalakítanák az adórendszert, törölnének számos kedvezményt, egységesítenék az egészségbiztosítási járulék összegét, s hozzányúlnának a munka világának olyan, eddig szent tehénnek számító jogaihoz is, mint a felmondási védelem és a kötelező bértarifa-tárgyalások rendszere. Mindez akkor vált - ebben az esetben negatív - politikai erővé, amikor Angela Merkel augusztus közepén nyilvánosságra hozta, leendő kormányában kik töltenék be a kulcspozíciókat. Ennek során majdani pénzügyminiszterként megnevezte Paul Kirchhof volt alkotmánybírót, a Heidelbergi Egyetem jogászprofesszorát.

Az adójogban profi, ám a politikában járatlan professzor azóta mint egy elszabadult hajóágyú viselkedik. Lépten-nyomon magyarázza, hogyan képzeli az adórendszer korszerűsítését, ám ami elméletileg igaz lehet, a gyakorlatban sokak számára ijesztő - s mindenekelőtt magas labda az ellenfélnek. Kirchhof meg kívánná szüntetni az adókedvezményeket, mégpedig valamennyit. Ezek között vannak - amint azt Kirchhof külföldi tudósítóknak a múlt héten elmondta - a film-, hajó- vagy szélerőműalapok befektetési kedvezményei, de ott van a három műszakban dolgozók műszakpótlékának adómentessége is. Mondani sem kell, hogy az SPD rutinos választási rókái az utóbbira csaptak le, s azóta több tízezer ápolónő és családja érzi úgy, a CDU el akar venni tőlük valamit.

Lehet, hogy az öntörvényű professzor kiválasztásával az eddig a politikai taktika nagymesterének bizonyult Angela Merkel elkövette első hibáját. Az mindenesetre tény, hogy a választási kampány utolsó napjait ezek a témakörök határozzák meg, s jóval kevesebb szó esik olyan kérdésekről, mint Németország jövőbeli külpolitikai súlya és szerepe vagy az Európai Unió jövője. Ez utóbbi pedig pontokat hozhatna a CDU-CSU-nak, hiszen például Törökország teljes jogú EU-tagságának elutasításával számos választó aggodalmait fogalmazzák meg. Mint ahogy háttérbe szorul energiapolitikai érvelésük is, amely szerint ha már Németországban vannak a világ legbiztonságosabb atomerőművei, talán felül kellene vizsgálni a zöldek követelésére kormányprogrammá emelkedett leállítási ütemtervet, s a mai energiahelyzetben inkább a biztonságos továbbüzemeltetést kell megcélozni.

Az utolsó napokra szorossá vált küzdelmet figyelve Berlinben most a "mi lesz, ha" találgatások uralják a politikai diskurzust. Mi lesz, ha a CDU-CSU és az FDP nem tudja megszerezni az abszolút többséget? Ez ugyanis automatikusan azt jelenti, hogy a mostani, szociáldemokrata-zöld-koalíció tovább kormányozhat - ha beveszi a buliba a Lafontaine-Gysi-pártot, az új baloldalt. Ennek lehetőségét mindenki tagadja, s ez valóban nehezen képzelhető el, már csupán a Schröder és Lafontaine közötti, az egykori barátságból nyílt ellenségeskedéssé fajult kapcsolat miatt is. De ugyanúgy minden érintett kizárja egy szocdem-zöld-liberális-koalíció lehetőségét is, s valószínűtlennek tartják a CDU-CSU és az FDP együttműködését a zöldekkel is. Akkor pedig nem marad más, mint a nagykoalíció.

Ráadásul lehet, hogy mindez nem is dől el szeptember 18-án. A múlt héten ugyanis a drezdai választókerületben meghalt az egyik párt, történetesen a szélsőjobboldali NPD egyéni képviselőjelöltje, így abban a körzetben a választást (nem csupán az egyénit, hanem a listásat is) a törvény értelmében el kell halasztani. A 219 ezer szavazásra jogosult drezdai október 2-án fog voksolni, s nem zárható ki annak lehetősége, hogy döntő szerep jut nekik. Hiszen - emlékeztetnek rá most politikusok és megfigyelők egyaránt - a legutóbbi, 2002-es választásokon országos méretekben alig több mint 6 ezer szavazatnyi különbség döntött a listás választásnál az SPD javára. Mindenesetre a szeptember 18-át követő időszakra már mindegyik nagy párt lefoglalta magának a megfelelő helyszíneket Drezdában a választási kampány folytatására.

WEYER BÉLA / BERLIN