„Ha összehozzuk a Fidesz kétharmadát, vasvillával kergetnek el minket.” Ezt a látnoki kijelentést az Együtt szakpolitikusa, Spät Judit tette március 28-án Leányfalun, ahol az ellenzéki pártok (mínusz DK) közös fórumot tartottak. A kétgyermekes édesanya banki állását adta fel a mozgalomért, és kiválóan érzékelte, mi a helyzet. Nem ment vele sokra.  

Mert összehozták. Nem is ment nehezen. Azóta csordogál minden a maga útján, logikus rendben.

Az összefogás élharcosa az Együtt volt, ő is bukott rajta a legtöbbet. A visszaléptetett jelöltek miatt túl kevés szavazatot kapott, a párt rögvest meg is szűnt, a vezetőknek az állami támogatás visszafizetésére közadakozást kellett szervezniük. Néhány rokonszenves arc eltűnt a közéletből. Azoktól az ellenzéki pártoktól pedig, amelyek összehozták a Fidesz kétharmadát, hosszú, tömött sorokban menekültek el korábbi híveik. Még csak vasvillára sem volt szükség. Vezetőik illedelmesen lemészárolták egymást.

Rég volt. Azóta az önkényuralmi rendszer csinosítgatása zavartalanul folyik. A győztesek megszigorították a gyülekezési törvényt, elzavarták a CEU-t, folyamatosan zsarolják a Magyar Tudományos Akadémiát, megbélyegzik a civil szervezeteket, hatalmas kormányközeli propagandagépezetet gründoltak – legutóbb pedig saját bíróságot. Teendőjük persze volna még bőven. Hisz’ könyveket még nem hánytak máglyára, szerzőiket sem égették meg nyilvánosan, holott olykor az a benyomásom, elvakult híveiket erre trenírozzák.

Az ellenzék kábulata az év végéig tartott.

Farkas Zoltán

Túry Gergely

Néhány régi emlék kívánkozik ide. Huszonnégy évvel ezelőtt, amikor a választásokon az MSZP és az SZDSZ kétharmados győzelmet aratott, a bölcs tudós, Hankiss Elemér azt mondta: reméli, lesz bennük annyi könyörület és nagyvonalúság, hogy nem akarják leigázni a legyőzötteket. Nem veszélyeztetik az épp csak kiépült demokratikus rendet. (Megjegyzés: nem veszélyeztették.) Egy másik álmodozó, Liska Tibor pedig egész életművében azt kutatta, hogyan lehet olyan gazdasági rendszert kialakítani, amelyben a szereplők saját konkurenciájuk kinevelésében is érdekeltek, mert ez vezet el a jóléthez. Tervei papíron maradtak, több ezer, elsárgult oldalon.

Az idén 90. születésnapját ünneplő Kornai János pedig sok évvel ezelőtt ezt írta a csődbe jutott cégek kormányzati mentőmanőverein töprengve: a kimentési akciókat „semmiképpen sem szabad automatikusan életbe léptetni. (...) Ha lelkiismeretes mérlegelés után a kimentés mellett döntenének, akkor azt annak tudatában kell megtenni, hogy elkerülhetetlenek lesznek a hosszú távon hátrányos következmények, legfőképpen a pénzügyi fegyelemre gyakorolt züllesztő hatás révén.” Mert ha az állam jóindulatán múlik, hogy kit ment meg a bajból és kit nem, akkor a nagyobb erőfeszítést nem a piaci túlélésre fogják koncentrálni, hanem a bürokratikus kapcsolatok ápolására.

A züllesztés mára sokkal tágabb értelmet kapott, a kormányzati politika fő törekvése és a rendszer aktív eleme. Az állam a család, annak barátai és üzletfelei vagyonosodását szem előtt tartva szabályozza az egész gazdaságot, szelektív adó- és támogatási politikával, a kiszemelt cégek, ingatlanok, vagyontárgyak átjátszásával, személyre szabott törvényekkel a szó legtágabb értelmében zülleszt. A HVG egész éves tevékenysége ezt bizonyítja.

Röviden: miért ne nyomjuk el azt, akit lehet. Aktuálisan pedig, a téli tüntetéssorozatra vonatkoztatva: miért ne verjük meg azt, akit lehet. Még akkor is, ha mentelmi joga van.

A közellenségek listája kísértetiesen emlékeztet korábbi korok kiátkozottaira. A szabadgondolkodók. Az autonóm személyek és intézmények. A liberálisok. A reformközgazdászok. A szegények támogatói. A kisegyházak. A kis színházak. Az önképzőkörök. A másként gondolkozók. A másként élők. A másban hívők. A nem kormánypárti média egésze. A kormánypártinak az a része, amelyik nem ajnároz feltétel nélkül, önként, teljes odaadással. A magaskultúra. A giccs, persze csak akkor, ha nem nemzeti. A tanítók, ha önállóságra nevelnek. Az egyetemek, ha egyetemes tudást nyújtanak. A bírók, ha a törvényt követik, és nem a legfőbb hadurak sugalmazásait. A vállalkozók, ha nem kizárólag azokat támogatják, akiket szabad. A nemstratégiai partnerek, az önmaguktól sikeresek.

Lesz ez még így em.

Volt ez még így sem.

A minap belebotlottam saját múltamba. Egyetemi évfolyamtársam, Szentirmay László hasznos kis dokumentumkötetet hozott össze az általa szervezett Polvax klubról, amelynek első korszaka az 1970–1980-as évekre tehető, a második pedig 2011 után kezdődött.

Részlet egy besúgó ténykedéséből: „1974 márciusában (írásban) beszámol a „Kilátó fn. T-lakásban” a kereskedelmi kar politikai táboráról, ahol az Orfeo együttes műsora után nagy vita alakult ki. A résztvevők közül megemlítette Farkas Zoltánt, Varga Katalint és Szabó Jánost. „Farkas Zoltán hangoztatta: ’Felesleges ma társadalmi problémákról vitatkoznunk, hiszen úgysem mi döntjük el ezeket a kérdéseket, ezekbe nekünk csak látszatbeleszólásunk van. A demokrácia a tömegakarat figyelembevétele volna, de ez ma hiányzik. A rendszer ma a demokratizmus minden alapját megszűntette. /…/ Jobb volna odafigyelni Hegedűs Andrásékra, ahelyett, hogy kirúgják őket a pártból meg az állásukból. Ők ma az igazi forradalmárok, de nem hagyják őket.’”

Múltidéző kiegészítés, a késő utókornak ajánlva:

A poltábor sajátos műfajt képviselt, az előadók – többségükben felsőbb éves közgázosok – nagy gondot fordítottak a hallgatók ideológiai nevelésére. Legalábbis ezzel próbálkoztak. Voltak vetélkedők is, ezeken az egyes állomásokon vizsgáztatták és pontozták politikai érettségünket. Utóbbiak komolyságát jellemzi, hogy amikor az egyik kérdés úgy szólt, bizonyítsuk be, hogy a Varsói Szerződés csapatai törvényesen vonultak be Csehszlovákiába, nem tudtunk mit mondani. Ám mielőtt lepontoztak volna, visszakérdeztem: mi lett volna a helyes válasz? Vizsgáztatóink hebegtek-habogtak, majd továbbhajtottak minket. Azóta sem tudom.

Arra nem emlékszem, kinek az ötlete volt az Orfeo meghívása. Történetesen ismertem az együttest, láttam a hallatlanul izgalmas és eredeti Vurstlit a Duna Művelődési Házban, és nagyon sajnáltam, hogy nem ezzel a darabbal jöttek el a poltáborba. Ez a manipuláció erejéről szólt, emlékeim szerint kissé a korai Jancsó-filmek dramaturgiájára és koreográfiájára emlékeztetett. Akkor hallottam először Fodor Tamás nevét, őt legutóbb a Szkénében láttam, Paul Foster I. Erzsébetében, amelyben a címszerepet játszotta: briliáns volt, mint mindig. Kevés ragyogóbb és hitelesebb alakja van a színjátszás elmúlt fél évszázados történetének.

Ám az Orfeo nem a Vurstlit hozta el, hanem a Vasmunkások című dokumentumjátékot, amelynek lényege, hogy a hatalom nem a munkásosztály érdekeit képviseli, ez az egész vaskos hazugság. (A szöveg talán a Valóságban jelent meg.) Utána vita volt, beszélgetés, nyilván ebben szólaltam fel. Köszönet a besúgónak, hogy ezt megörökítette. Bár az Orfeo, hasonlóan az 1968 körüli lázadások más élharcosaihoz, alapvetően baloldali volt, annak is radikális, szimpatizált Che Guevarával, ám az intézményesült szocializmus bírálatában nagyon találó ráérzései voltak. Nem csoda, hogy a hatóságok állandóan zaklatták.

A ma orfeóival is ezt teszik.  

És persze ma sem mindegy, ki hova áll: nyomja vakon és süketen a kormányzati ideológiát, még ha a visszakérdezésekre nem tudja is a választ, vagy inkább kételkedik s kételyeket támaszt, és közli azokat. Mikor hogy, mikor kinek.

Ismert világ ez. Nincs benne öröm – egyik térfélen sem.