Nem volt szándékomban megsérteni PLT-t azzal, hogy nézeteit Vona Gáboréhoz hasonlítottam (vö. PLT-nak a „burkolt lefasisztázás”-ra vonatkozó megjegyzése). Úgy vélem, hogy ezen a ponton feltétlenül szükséges pontosítani azt, amiről vitatkozunk, tehát el kell oszlatni néhány, a politikai korrektség úgynevezett szakirodalmából eredő tévedést.

A „politikai korrektség” kifejezés eredete

Mégsem Mao Vörös Könyvéből került elő?

Vitapartnerem figyelmeztet, hogy nem hit, hanem tények kérdése az, hogy a politikai korrektség gyökerei a szélsőbalos ideológiában vannak, illetve az, hogy ez a kifejezés Mao Ce-tung Vörös könyvecskéjéből eredeztethető. A kínai eredet egzotikus tézisét, Ruth Perry „felfedezését” az említett ELTE-vita során megerősítette más szakember is, aki szerint Mao könyvének angol fordításából került át a kifejezés az amerikai újbaloldal szótárába. „A teremben ülők soraiból érdemben ezt senki nem cáfolta. Tehát miről is beszélünk?” – szegezi nekem a kérdést.

Nem olyan fontos talán, hogy a teremben ülők miként reagáltak, sőt, még az sem, hogy a terminus Mao Ce-tungtól ered-e. Ha viszont már az a vád ér, hogy nem tisztelem a tényeket és a tudományt, akkor kénytelen vagyok megemlíteni, hogy Ruth Perry (MIT) 1992-es tanulmányának 15. oldalán azt állítja ugyan, hogy a politikai korrektség kifejezés valószínűleg (probably) Mao Vörös könyvecskéjének a fordításából került az újbaloldal terminológiájába, de az angol fordításban nem fordul elő sem a „political correctness”, sem a „politically correct” kifejezés. Perry ezért csak annyit írhatott és írt, hogy a „korrekt gondolatokról” Mao sokat beszélt. Az angol szöveg elérhető itt. Kétség esetén rá lehet a szavakra keresni.

A kínai szövegben sem fordul elő a zhengzhi-zhengque (politikai korrektség) kifejezés, bár ott van tucatnyi más: „helyes politika”, „helyes politikai irányvonal” (zhengquede zhengzhi faxiang) stb. Ennyit Perry véleményéről és az igen tisztelt tudományos konszenzust megalapozó tényekről. Egyébként a „politikai korrektség” kifejezést a kínai nyelv az általunk ismert speciális („píszí”) jelentésben az amerikai angolból vette át (1988), vö. a PLT által hivatkozott Wikipédia-szócikk kínai változata.

A szóeredet kérdését érdemes lenne itt lezárnunk, és inkább a „politikai korrektség” mai jelentéséről vagy jelentéseiről kellene eszmét cserélnünk. Nincs ugyanis közvetlen összefüggés egyfelől a mai jelentés, másfelől pedig a „political correctness” szó első angol előfordulása (1793), vagy akár a pártvonal betartásának szovjet, illetve német nemzeti szocialista terminusai közt.

Viszont érdemes beszélni arról, hogy mit is érthetünk a „politikai korrektség” baloldali (vagy/és liberális) jellegén. Mint Perry is írja, a „politically correct” és a „political correctness” kifejezéseknek az amerikai baloldali értelmiségiek szóhasználatában kialakult sajátos (azaz: „píszí”) jelentése az 1960-as évekből ered, első adatolt előfordulásának éve pedig 1970. A „marxizmus” címke adományozásának ebben a korszakban már nagy hagyományai voltak az Egyesült Államokban. Ismeretes, hogy az amerikai establishment keresztény és konzervatív védelmezői a polgárjogi és a feminista mozgalom aktivistáit, illetve általában az amerikai társadalmat bíráló baloldali gondolkodókat, írókat és művészeket előszeretettel bélyegezték meg ezzel a szóval.

„Marxistává” avanzsáltak még a beatnemzedék tagjai is: ők is csak álruhás szovjet ügynököknek minősültek, akikből hiányzik a hazafiság, az amerikaiság. Tény, hogy ezek a baloldali amerikaiak valóban érdeklődtek a marxizmus, illetve a Frankfurti Iskola nagy bűnöseinek művei iránt. Sokan ismerték valamennyire Marx tanításait, Marcuse vagy Adorno egyes műveit pedig sokan olvasták. Nem képzelem tehát azt, hogy az amerikai baloldal a maga forradalmi ideológiájának gyökereit ezen gondolkodók helyett inkább Courths-Mahler szép leányregényeiben vélte volna megtalálni.

Ugyanakkor a Frankfurti Iskola (ekkor már rég Amerikában élő) tagjai olykor döbbenten nézték, hogy mi mindent olvastak ki az írásaikból ezek a kedves fiatalok. Ne feledjük azt sem, hogy a baloldali amerikai gondolkodókat, aktivistákat és művészeket valamiért nem hívták meg a szovjet pártkongresszusokra sem, noha semmibe sem került volna mondjuk Ginsberg, Ferlinghetti és Kerouac számára betenni három pótszéket az albán és a mongol testvérpártok delegációja közötti kis passzázsba. Akárhogy is áll a dolog Karl Marx és az amerikai baloldal kapcsolatával, nem kétséges, hogy a marxista „intellektuális gyökerek” keresése a konzervatív Amerikának igencsak kapóra jött. Megteremtődött az a diskurzus, amely szerint a demokrácia fellegvárában semmiképpen sem a társadalmi igazságtalanságok elleni spontán tiltakozásról, a kiszolgáltatott kisebbségek, afroamerikaiak és nők lázadásáról van szó, hanem arról, hogy a külföldről importált marxista ideológia gennyes kelevényként telepedett meg a haza testén.

Úgy gondolták, hogy ezeknek a (nyilván külföldről kézivezérelt) marxistáknak már semmi sem szent: sárba tiporják a nemzeti értékeinket és a vallást, autoriter elmebetegnek állítják be az amerikai átlagembert (vö. Adorno Az autoriter személyiség), végül pedig a szabad szerelem és a homoszexualitás posványába terelik fiainkat és leányainkat (vö. Marcuse Erosz és civilizáció). Amikor az 1980-as években a politikai korrektség mozgalommá terebélyesedett Amerikában, ezek a pompás konzervatív klisék és sztereotípiák már rég készen voltak, csak elő kellett halászni őket az ágyneműtartóból.

A „politikai korrektség” kifejezés értelmezései

Logikus lenne azzal folytatni a fejtegetéseimet, hogy miként definiálták a „politikai korrektséget” azok az amerikaiak, akik hittek benne, illetve a konzervatív értelmiségiek, akik elutasították. Nyelvi neurózis című, készülő könyvemnek egy teljes fejezete szól az előbbiről – nehezen tudnám röviden összefoglalni, hogy mennyire eltérő jelentései voltak a „politikai korrektségnek” az 1980-as években (egyesek például egyszerűen csak nyelvhelyességi kategóriának, a megszépítő kifejezések használatának tekintették). Inkább arról beszélnék, hogy mit jelent ma számomra ez a fogalom: bizonyos elvek követését. A hívő ember megpróbálja betartani ezeket, és ha elbukik, akkor elsírja magát szégyenében, miként Péter, amikor megszólalt a kakas (Máté 26).

Próbálom leküzdeni előítéleteimet

Továbbá kerülni az olyan kifejezéseket, amelyekkel megbánthatok valakit. Próbálom megérteni, hogy más emberek miért gondolkodnak másként, hátha megértem az értékrendjüket, de mindenképp megpróbálom tolerálni azt. Belátom, hogy sok embernek nincs esélye a felemelkedésre, bár a többségi társadalom hazug konszenzusa az, hogy „ők is hibásak, mert aki akar...”. Nem keresem tehát, hogy a felelősség hány százalékát lehet mégis rájuk hárítani. Nem emelek kifogást az ellen, ha pozitívan diszkriminálnak hátrányos helyzetű kisebbségeket, még akkor sem, ha ez engem negatívan érint.

Mind az öt elv elszabadulhat, azaz negatív hatásuk is lehet. Az előítéletektől való paranoid félelem megakadályozhatja, hogy egyértelműen ítéljünk bizonyos dolgok felett. A bántó kifejezések helyettesítésének igénye egy hisztérikus csorda nyelvi cenzúrájává silányulhat. Az eltérő értékrend megértésének igénye oda vezethet, hogy egyenlőségjel kerül igen különböző dolgok közé. A többségi társadalom felelősségvállalása kiválthatja a kisebbség együttműködésének hiányát. A pozitív diszkrimináció feszültségeket teremthet és visszatetszést kelthet.

Kérdés az, hogy magukkal az elvekkel van-e baj, vagy csak azzal, hogy a gyakorlat nem nő fel hozzájuk. Úgy gondolom, hogy a gyakorlat dönti el, hogy valami racionális vagy ostoba, illetve azt is, hogy egyáltalán fontos-e nekünk a „politikai korrektség”. Ugyan ki olvasná az eszmefuttatásainkat, ha a magyar társadalom előítéletmentes lenne, ha nem lenne probléma a gyűlöletbeszéd Magyarországon, ha minden magyar könnyen megértené, hogy sokféle értékrend és gondolkodásmód létezik?

Tényleg a ruhásszekrény mélyén szűkölne a megfélemlített magyar értelmiség? Azt sem értem, hogy miként lehet ma egy magyar publicistának arról értekezni, hogy a társadalom margóján tengődő cigányemberek nagy részéből hiányozna a komoly akarat, hogy változtassanak a sorsukon. Szemérmetlen állítás, hogy a cigányok részben önnön családmodelljük áldozatai, azaz hogy túl sok a purdé. Megjegyzem, sok katolikus is így van ezzel: jelesül azok, akik komolyan veszik II. János Pál „Familiaris consortio” kezdetű enciklikáját.

Vitapartnereim számára a „politikai korrektség” olyan fogalom, gyűjtőnév, amely alá besorolható az előítéletességgel való vádaskodás, a kisebbségvédelem minden ostoba formája és az ennek jegyében foganatosított nyelvi terror. Az utóbbiról részletesebben itt. Egy anekdota (igaz történet?) jut erről az eszembe, amely szerint a legnépszerűbb japán értelmező kéziszótár tudós szerzője művének első kiadásában úgy határozta meg a „szerelem” címszót, mint olyan érzést, amely megkeseríti az ember életét. Nem kétlem, hogy a professzor életében megvolt az oka annak, hogy így definiálta a „szerelem” fogalmát: kérdés viszont, hogy ez a szó objektív és adekvát meghatározása-e. Mindenesetre a szótár későbbi kiadásaiban már nem ez a definíció található.

A konzervatív amerikai és európai „anti-píszí” diskurzusban alaptétel az, hogy a baloldaliak vagy/és a rút liberálisok felelőtlen, ostoba és álszent módon kezelik a társadalom kiszolgáltatottjainak az ügyeit, nem is beszélve arról, hogy cenzúrázni akarják a mondatainkat és böszme (elnézést, de úgy megszerettem ezt a szót) tilalomfákkal tűzdelik tele édes anyanyelvünket. A diskurzus kelet-európai változatában ez még kibővül azzal, hogy a politikai korrektség egy Amerikában már rég lefutott valami, de mi eme levetett, rossz amerikai göncöt sajnos többre becsüljük, mint nemzeti hagyományainkat. Ahhoz, hogy a „politikai korrektséget” úgy lehessen beállítani, mint valamiféle egységes, szervezett, minden gondolkodó embert rettegésben tartó politikai csoportosulást, feltétlenül szükséges az, hogy jól le is marxistázzuk, vagyis azonosítsuk egy olyan gondolatrendszerrel, amellyel kapcsolatban az emberek zömének igen rossz tapasztalatai vannak. Ezt az aprócska csúsztatást talán észre sem fogják venni a szocik és a libsik, de ha igen, akkor is könyvtárnyi terjedelmű szakirodalom létezésére lehet majd hivatkozni.

A Sátán műve?

A honi sajtó alapján az olvasónak nem marad kétsége, hogy a „politikai korrektség” egyenest a Sátán műve. És beíratik a kifejezés a Google-ba, majd olvastatik az írásoknak címe: „Hogyan gyilkol a politikai korrektség?” „A politikai korrektség intellektuális kritikája”, „A politikai korrektség tette tönkre a brit történelemoktatást” stb. Kicsit úgy érzem most magam, mint fiatal koromban, a Bakony ’74 hadgyakorlaton, amikor ütegünk a kietlen pusztaságban hasalva várta az osztrák hegyivadászok támadását.

Tekintsünk végül egy tipikus szövegrészt egy konzervatív nemzeti értékek mentén gondolkodó értelmiségi tollából. A teljes szöveg a KDNP „Több fényt” című elekronikus orgánumában olvasható (Kaslik Péter: „Politikai korrektség tegnap és ma”). „A politikai korrektségnek nincs tényleges tárgya. A kisebbségeknek a munkahelyeken és a közéletben való arányos képviselete, és a sértő, és nyilvánvalóan kerülendő szavaknak a közhasználatból való kiiktatása minden további nélkül megvalósítható a társadalom általános gazdasági és kulturális felemelkedésének keretében. A másokra nyilvánvalóan sértő kifejezések száma egy meghatározott időben egyetlen kultúrában sem több, mint tíz vagy húsz szó. Mindennek ellenére, a politikai korrektség ma a neoliberalizmus kultúrpropagandájaként terjed világszerte.”

„A politikai korrektséget Magyarországon is az akadémia, a hatalmas túlsúlyban lévő neoliberális sajtó és a kormánypropaganda erőszakolja rá a magyar közéletre. A politikai korrektség egy fajta kulturális tisztogatás, amely kiterjed a magyar kultúra minden területére, a közoktatás megalapozatlan és kísérleti jellegű megreformálására, a magyar történelem áltudományos, és elfogult újraértékelésére, a nemzethez való ragaszkodás betegessé nyilvánítására, ünnepeink, és hagyományaink létjogosultságának tagadására. …A politikai korrektség kifejlett, és szemléltető példája Magyarországon, annak a tanárnőnek az esete, aki felszabadultságának elragadtatottságában szabályos vetkőző táncot lejtett a diákjai előtt. A politikai korrektség szempontjából a szóban forgó tanárnő nem sértett meg egyetlen szabályt sem, hanem pontosan úgy viselkedett, amint azt a politikai korrektség szabályai megkövetelik.”

Az igazság az, hogy e szöveg olvastán kicsit meginogtam. Valóban jó ügyet szolgálok én? Nem lenne jobb talán önkritikát gyakorolva visszavonulni? Feltéve, hogy valóban egyaránt a „politikai korrektség” kategóriájába tartozik a nyelvhasználati terror, a kultúra politikai alapú tisztogatása, az oktatásügy felelőtlen reformja, a történelemhamisítás, a nemzeti érzés sárba tiprása és a szexuális szabadosság, illetve a felsorolásból nyilván csak terjedelmi okokból miatt kimaradt kútmérgezés, valamint a száradni kitett női fehérneműk ellopása.