„Csak a tébolyodott hihette, hogy az óriás népek számára van valamilyen jelentősége az ezeréves Magyarország sorsának. Ha útjukban áll, harag nélkül, közömbösen eltapossák; ha éppen használni tudják egy pillanatra, szerződtetik valamilyen segédszerepre, ahogy ’szerződtette’ tegnap a német, ahogy ’szerződteti’ holnap az orosz. Ez a sors és nagyon keveset tehet egy kis nemzet a sors ellen…”
Márai Sándor

Európában a huszadik század világháborúit mindössze két évtized béke választotta el. Az első, a Nagy Háború végét lezáró paktumok olyannyira békétlenül hagyták a kontinenst, hogy kikényszerítői is csak hosszabb fegyverszünetről beszéltek, és tudták, elkerülhetetlen az újabb összecsapás.

Schmidt Mária © Hercegfalvi Zoltán

Természetes, hogy mindkét világégés narratíváját a győztesek határozták meg. Ami a nyugati szövetségesek, első sorban a britek és amerikaiak háborús céljait illeti, a mai napig általánosan elfogadott értelmezési keretnek tekinthető, hogy ők mindkét alkalommal a zsarnokság megszüntetéséért, a nemzetek önrendelkezési jogainak biztosításáért, vagyis a szabadságért és a demokráciáért harcoltak. Ezen az sem változtatott, hogy 1914-1918 közötti fő ellenfeleik: úgy a Német Császárság, mint az Osztrák-Magyar Monarchia parlamentáris berendezkedésű, liberális, jogállamok voltak, míg orosz szövetségesük éppen csak az első lépéseket tette meg az alkotmányosság irányába.

Mindez a bolsevikok hatalomra jutását követően, Szovjet-Oroszország elszigetelődésének időszakában nem kapott kellő figyelmet. A második világháborúban az angolszászok újra úgy harcoltak a szabadságért és a demokráciáért, a totális diktatúrák ellen, hogy fő szövetségesük az ugyancsak totális diktatúrát működtető Szovjetunió volt. Ennek a szövetségnek a megkötése pillanatától, 1941 júniusától, visszamenőleg is érvényteleníteniük kellett a szovjet kommunizmus emberellenes gyakorlatáról kialakított véleményüket, és Sztálint, rendszerével együtt, egyenrangú társként kellett prezentálniuk a nemes célokért folytatott küzdelmükben.

London

Az első világháború kitörésekor Nagy- Britannia volt a világ vezető hatalma. Uralkodott a tengerek felett, gyarmatbirodalma kontinenseket szelt át. Gazdasági és pénzügyi ereje teljében volt. Az erőegyensúly elvére támaszkodva irányította Európa ügyeit. Az új Német Császárság azonban, mely az Osztrák-Magyar Monarchiát, majd Franciaországot is legyűrte, veszélyeztette Nagy-Britannia európai egyeduralmát. Németország olyan kihívást jelentett az angol világbirodalom számára, hogy legyőzéséért a briteknek két világháborút is vívniuk kellett.

Az európai nemzetek küzdelmében 1914-1918 között két olyan nagyhatalom: Oroszország, illetve az USA játszott meghatározó szerepet, melyek a háborút megelőzően, illetve a háborúk közötti időszakban látszólag érdektelennek mutatkoztak a kontinens ügyei iránt. A harmincas évek végére, mintha feledésbe merült volna, milyen erőt is képviselt Oroszország a háború első időszakában, és az is, hogy az angol- francia csapatoknak az USA nélkül esélyük sem lett volna arra, hogy feltétel nélküli megadásra kényszerítsék a németeket.

A versaillesi békerendszer szavatolására és garantálására tehát két olyan ország vállalkozott, melyek erejét megtörte a fél évtizedes öldöklés, gazdasági és katonai képességük leszálló ágba került. Franciaországot és Nagy Britanniát önképük ugyanakkor továbbra is a „gloire” illetve az angolszász felsőbbrendűségben való hithez béklyózta, azt a meggyőződést táplálva, hogy továbbra is hivatásuk a világ irányítása.

Nagy Britannia a két háború közötti időszakban hasonló helyzetbe került, mint amilyenben az Osztrák-Magyar Monarchia volt az első világháború küszöbén. Az Osztrák-Magyar Monarchia az első háborúban mindent elvesztett. A győztesek kisállamokra szabdalták, utódállamait egymás ellen hergelve kiszolgáltatottá tették, és békétlenül hagyták a térséget. A dunai monarchia 1914-ben, Anglia pedig 1939-ben hitte azt, ha meg akarja tartani a birodalmát, háborúznia kell. Nem értette meg, hogy nagyhatalmi pozícióját csak akkor őrizheti meg, ha az újabb összecsapást elkerüli.

Neville Chamberlain

Amikor Adolf Hitler Harmadik Birodalma élén hozzálátott az első világháború utáni békerendszer felszámolásához, a brit politika előtt két alternatíva állt. Az egyiket Chamberlain, a másikat Churchill képviselte. Chamberlain Anglia sebezhetőségének és gyengeségének tudatában, igyekezett elkerülni, de legalábbis minél jobban elodázni az összecsapást a Német Birodalommal. Mert még az első világháborús veszteségeit sem heverte ki, adósságait sem egyenlítette ki, a gazdasági világválság pedig legyengítette immunrendszerét.

Churchill azonban, akiben még az első világháborúért érzett bosszúvágy munkált, a minél előbbi háborús összecsapást szorgalmazta. Akkor még mindhárman: Hitler, Chamberlain és Churchill is az hitték, Európai ügyeit maguk intézhetik, az USA, illetve a Szovjetunió nélkül. Amikor 1938-ban, Münchenben, a birodalmak (a brit, a francia és a német birodalom) Olaszországgal együtt a tárgyalóasztalhoz ültek, a „nagy négyek” meg voltak győződve arról, hogy döntéseiken múlik a világ békéje és biztonsága. Mint ahogy afelől sem volt egy pillanatnyi kétségük sem, hogy ahogy Versaillesben, úgy itt is joguk van a közép-európai népek megkérdezése nélkül, sorsukról dönteni.

München

Münchenben (1938. szeptember 29-30) az általuk két évtizeddel korábban kialakított békerendszert garantálni immár képtelen két ország, Franciaország és Nagy Britannia lemondott Közép-Európáról. Átengedte Hitlernek, mert tudta, nem tud és nem is akar érte harcolni. Chamberlain erről a konferencia előtt két nappal levélben biztosította Hitlert. Csehszlovákiáról még maguk a győztesek döntöttek, a magyar, lengyel, román ügyek rendezését a németekre és az olaszokra hagyták.

A müncheni kézfogás. Kárász-életűnek bizonyult.

A négy nagy sikeres konferenciát zárt Münchenben. Chamberlain hazatértekor hosszú távú békét ígért az őt ünneplőknek.(Peace for our time.) A brit miniszterelnök diplomáciai megoldásokat keresett a versaillesi békerendszer nyomán keletkezett problémákra, hogy időt nyerjen, és nagyobb ütemben fegyverkezhessen. Daladier francia miniszterelnökkel együtt úgy ítélték meg, hogy Hitler „megbékítése”a kisebbik rossz ahhoz képest, hogy Németország esetleg bolsevizálódhat is, illetve, ha a kozákok lennének Európa urai. Ahogy az angol külügyminiszter, Lord Halifax mondta: „Az egy dolog, hogy megengedjük a közép-európai német terjeszkedést, - ami szerintem normális és egyben természetes -, de a nyugat-európai irányúnak már gátat kell szabnunk, különben a mi pozícióink kerülnek veszélybe.”

Az angol politika, és Chamberlain tehát már 1938-ban tisztában volt vele, hogy Közép-Európa ügyeibe érdemben nem tudnak beleszólni többet. Jobban teszik, ha Nyugat-Európára koncentrálnak, hogy mentsék, ami még menthető. Chamberlain Hitlert megbékítését választotta. Churchill a háborút és Sztálint.

A történetírás szerint Chamberlain szégyenteljesen behódolt Hitlernek, a diktátornak. A megegyezés, az appeasement azóta szitokszóvá vált, München pedig a rossz döntések, rossz következtetések, az elvtelen, rossz kompromisszumok szinonimájává. Churchill szerint Neville Chamberlain előtt két választás állt. „Háború vagy becstelenség. Ő a becstelenséget választotta és megkapta a háborút is.”

München után a britek először Csehszlovákiának, majd Lengyelországnak adtak garanciát. Miután nem álltak a negyven kiválóan felszerelt hadosztállyal rendelkező intakt Csehszlovákia mellé, garanciát adtak az életképtelenné tett maradéknak, ahogy Lengyelországnak is, amelyet még kevésbé tekintettek az angol érdekszféra részének, mint az egykori Csehszlovákiát.

Sztálin fogadja Ribbentropot a Kremlben. Lengyelországot megszüntették. © Wikipedia.org

Ezek a lépések rekord sebességgel vezették be Európát az újabb háborúba. Chamberlain közép-Európa átengedésével lemondott az erőegyensúly politikáról, és Daladier-vel együtt hozzájárult ahhoz, hogy Németország váljék Európa urává. Azt remélte, ha Hitler biztonságban érezheti magát Nyugaton, Kelet felé fordul, és a nagy összecsapásra a két diktátor között kerül sor. Anglia pedig a kellő időben megsegíti majd a gyengébbet.1939 nyarán a szovjetek angol és francia katonai delegációkkal tárgyaltak a közös németellenes fellépésről. Az „imperialisták” közötti összecsapást Sztálin elkerülhetetlennek tartotta, és azt a nyugat szovjetizálására akarta felhasználni. Több mint egy évtizede ugyan taktikai okokból azt a látszatot keltette, mintha felhagyott volna a „világforradalomra” vonatkozó terveivel, a valóságban azonban csak az alkalomra várt.

A britek egyoldalú garanciája a lengyelek számára nem remélt előnyhöz juttatta a Szovjetuniót. A kétfrontos háborútól rettegő Hitlert Sztálin visszafordíthatta Nyugat felé. A Szovjetunió azzal számolt, ha az angolok, franciák és az esetleg hadba lépő USA kellően meggyengíti a németeket, hátba támadhatja őket. Augusztus 19.-én megüzente tehát Hitlernek, hogy ha Németország megtámadja Lengyelországot, akkor a Szovjetunió hajlandó megegyezni a felosztásáról. Nyomatékul, egy nappal később, a Vörös Hadsereg Halhin-golnál megtámadta és villámháborúban legyőzte a 6. japán hadsereget. Ezzel a japán terjeszkedés irányát is más irányba, a Csendes-óceán felé fordította. 1939. augusztus 23- án, a Molotov-Ribbentrop paktum aláírásával, illetve az egyezmény „titkos záradékával” megpecsételte közép- és kelet-Európa sorsát.

Washington

Az első világháború igazi nyertese az USA lett. A világ akkori ura: a Brit Birodalom, már 1917-ben az USA hadba lépésének évében pénzügyi segítségére szorult. Azt a tényt, hogy az USA mindkét világháborúban a demokráciáért és a szabadságért, vagyis az amerikai modell elterjesztéséért harcolt, hogy háborús elnökeiket: Wilsont, és Rooseveltet kizárólag a fenti célok motiválták, és egyfajta „morális küldetést” teljesítettek, a huszadik század második felében a politikailag korrekt beszédmód kötelező részévé nyilvánították. Mintha szégyelleni való lenne, hogy az USA-nak, a többi országhoz hasonlóan, első sorban érdekei és reálpolitikai céljai voltak. Ennek megfelelően, mindkét háborúban, mindkét elnök arra törekedett, hogy a tényleges harcokba csak akkor kapcsolódjon be, amikorra a háborús felek kellően leharcolták már egymást, hogy a győzelmet a lehető legkisebb emberáldozattal és a legnagyobb haszonnal arathassák le.

Ahogy a morális beszédmód egyik legnagyobb mestere, Wilson mondta bizalmasának: „Ha a háború befejeződik, rájuk kényszerítjük a mi gondolkodásmódunkat, hiszen anyagilag úgy is a kezünkben lesznek”. Az első világháborút lezáró békerendszer magán viselte Wilson elnök arrogáns tétovaságát, miközben fő jellemzőjévé az álszentség vált. Chamberlain nem bízott az amerikaiakban, nem akarta az európai ügyek intézésébe bevonni őket, mert elég tapasztalatot gyűjtött arról, mire számíthat tőlük.„Az a legjobb és főleg a legbiztosabb, ha nem várunk mást az amerikaiaktól, mint szavakat.” - jelentette ki többször is.

Amerikai rormboló- egyike az ötvennek, amit a britek 1940-ben kaptak a támaszpontokért.

Nincs abban semmi rendkívüli, hogy Roosevelt a harcok lezárulta után, az USA érdekeinek megfelelően akarta kialakítani és irányítani az új világrendet. Ehhez le kell győznie a Harmadik Birodalmat és Japánt, véget kellett vetnie Nagy Britannia vezető szerepének, fel kellett számolnia a brit gyarmatbirodalmat, át kellett vennie a Földközi tenger térségében illetve a Közel-Keleten lévő pozícióikat. Chamberlainnel szemben Churchill abban a hitben ringatta magát, hogy az angolszászokat, vagyis a briteket és az amerikaiakat különleges kapocs fűzi egybe. Közös hivatásuk a világ civilizálása, eszméik, értékeik terjesztése, vagyis az uralkodás. 1940-től, amikor Churchill átvette elődjétől a kormányrudat, azonnal nekilátott, hogy az USA szövetségét, és mielőbbi háborús részvételét biztosítsa.

Miközben a britek egyedül álltak szemben a két totális diktatúra: a nácik és a szovjetek szövetségben egyesített erejével, az USA ötven kiselejtezett hadihajó átadásának ígéretével „segített” rajtuk. Annak ellenére, hogy a briteknek Karib- tengeri támaszpontokat kellett cserébe átadniuk, 1941 januárjáig csak két hajót kaptak meg. Eden, brit külügyminiszter számításai szerint, az USA támaszpontonként kétszázötvenezer dollárt fizetett, így ez igencsak rossz üzletnek bizonyult a Brit Királyság számára. Az 1941. augusztus 12-én elfogadott Atlanti Charta, amely a háború utáni rendezéssel kapcsolatos közös amerikai, angol célkitűzéseket tartalmazta, több a brit birodalom érdekeivel szöges ellentétben álló célkitűzést is megfogalmazott. (Nemzeti önrendelkezés, szabadon választott kormányzati forma, a kereskedelem szabadsága, a nyersanyagokhoz való hozzáférés.) Mindez annyira nyilvánvaló volt, hogy Churchill magyarázkodásra kényszerült a brit alsóházban.

Churchill és Roosevelt az 1941. évi Atlanti-találkozón. © wikimedia

„Az Atlanti-találkozón első sorban azzal foglalkoztunk, hogyan állítható helyre azoknak az európai államoknak a szuverenitása, önigazgatása és nemzeti élete, amelyek jelenleg náci iga alatt nyögnek, és azt igyekeztük tisztázni, milyen elvek alapján hajtandók végre az esetleges határkiigazítások ezekben az országokban, amennyiben ilyenekre sor kerül. Ez tehát egészen más lapra tartozik, mint az, hogyan fejleszthetők ki fokozatosan az önigazgatás intézményei a brit koronának alárendelt területeken és népek között.”

Politikai ellenfelei ugyanis azzal vádolták Churchillt, hogy a segélyekért cserébe az USA le akarja mondatni Nagy Britanniát a birodalmi vámkedvezményekről, és rá akarja tenni a kezét az egész brit birodalomra

Tény, hogy az USA pont ezt akarta. Szándékai olyannyira nyilvánvalóak voltak, hogy Roosevelt néhány hónappal később már India függetlenségének garantálását követelte Churchilltől. Majd Hong Kong feladását javasolta. Közben pedig busás árat követelt minden segélyszállítmányért. Anglia 1942 elejére teljesen fizetésképtelenné vált, kénytelen volt maradék exportbevételét is átengedni az USA –nak. Cordell Hull, az USA külügyminisztere (1933-1944) egyértelműen fogalmazott: „Az USA segítsége késként nyitja fel a brit birodalmat, mintha az egy kagyló volna.”

Annak ellenére, hogy az Atlanti Charta „nemes céljai” csak annyiban tértek el a hírhedt wilsoni pontoktól, hogy kevesebb volt belőlük, ahogy 1918-ban, úgy 1941-ben is reménnyel töltötték el a két totális diktatúra közé szorult közép-európai nemzeteket.

Közép-Európa

Hitler a Szovjetunió elleni támadásra készülve több békeajánlatot is tett Angliának. Vele Churchill nem állt szóba, a két diktátor közül Sztálint választotta. 1941. június 22.-én, amint a Szovjetunió elleni náci támadásról értesült, rádióbeszédet mondott, amiben kérés nélkül teljes támogatásáról biztosította a Szovjetuniót. Ajánlatára Sztálin csak két héttel később reagált. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió a nácik kezdeti sikerei következtében igen nehéz helyzetbe került, Sztálin tárgyalási alapul a Szovjetunió 1941. június 21-i határaihoz ragaszkodott. Eden, brit külügyminiszter, erről minél előbbi meg akart állapodni az oroszokkal, mert úgy okoskodott, ha a Szovjetunió elveszti a háborút, akkor úgy sem kell odaadni neki a szóban forgó területeket, ha pedig nyer, akkor úgyis elfoglalja azokat, sőt még nyugatabbra is előrenyomul. Eden azért is szorgalmazta az angol-szovjet megegyezést, mert ekkor még az USA bevonása, vagyis jóváhagyása nélkül tárgyalhattak volna.

Sztálin, Roosevelt és Churchill © www.tankonyvtar.hu

Churchill azonban nem volt hajlandó megadni Sztálinnak a háború utánra kért biztosítékot, és nem könnyített a szovjetekre zúduló nyomáson egy második front megnyitásával sem. Az USA hadba lépése után Sztálin már csak Roosevelttel törekedett megállapodásra. Roosevelt számára az USA háborús céljai közé nem a brit birodalom megóvása, illetve megőrzése, hanem épp ellenkezőleg, világhatalmi státuszának megsemmisítése tartozott. Roosevelt a háború folyamán nem volt hajlandó egyértelmű nyilatkozatokra a békefeltételekkel kapcsolatban.

A feltétel nélküli béke, amelyet az amerikaiak mindkét világháborúban megköveteltek, kellő időt és manőverezési teret hagyott a számára ahhoz, hogy az USA valós szándékairól ne kelljen idő előtt nyilatkoznia. Ezért nem engedte, hogy érdekszférákról egyezkedjenek, ezért beszélt, ahogy egykor Wilson is, a kollektív biztonságról. Globális világhatalmi vezető szerepre készült egy a Szovjetunióval közösen vezetett bipoláris világban. Azzal a Szovjetunióval, amelynek gazdasági teljesítőképességéről nem volt túl jó véleménnyel. Esze ágában sem volt az anyagilag, pénzügyileg teljesen kiszolgáltatott Nagy Britanniával osztozkodni. Jól látta, ahogy Sztálin is, hogy a britek a háború terheit az oroszok vállára rakták, emberáldozatot alig hoztak, a háborús számlákat pedig az USA nevére állíttatták ki. Churchill ennek ellenére úgy gondolta, a régi dicsőség okán igényt formálhat arra, hogy a nácik legyőzése utáni rendezésbe beleszóljon.

Az közös érdeke volt az USA-nak és Nagy Britanniának, hogy a háború terheit a Szovjetunióra rakják, és a lehető legnagyobb mértékben kivéreztessék. Az pedig orosz- amerikai közös érdek volt, hogy lebontsák az angol világbirodalmat, vagyis, ahogy ők mondták, véget vessenek az angol imperializmusnak.

Teherán

1943. március 15.-én Eden Washingtonba látogatott, hogy előkészítő megbeszéléseket folytasson a tervezett csúcstalálkozóval kapcsolatban. Egy munkavacsora alkalmával kötetlen beszélgetésre került sor közte, Roosevelt és Harry Hopkins, az Elnök bizalmasa, és legközvetlenebb munkatársa között. Hopkins az Elnök személyes megbízottjaként rendszeresen találkozott Sztálinnal és Churchillel is. Hopkins feljegyzései szerint Eden jelezte, hogy Sztálin a balti államok beolvadását követeli majd, amit az Elnök szerint úgy sem lehet megakadályozni, de mégis érdemes megpróbálni, hogy máshol engedményekre kényszeríthesse az oroszokat. Besszarábia orosz kézre jutását mindketten jogos követelésnek tartották. Szerbiából az Elnök szerint önálló államot kell csinálni, Horvátországot gyámság alá kell helyezni

„Az Elnök (FDR) kijelentette, hogy végtére is a nagyhatalmak fogják eldönteni, mit kap Lengyelország és mit nem, és hogy neki, az Elnöknek nem áll szándékában a békekonferencián leállni alkudozni Lengyelországgal, vagy bármelyik más kis állammal. Ami pedig Lengyelországot illeti, az a fontos, hogy olyan megoldást találjanak vele kapcsolatban, ami segít megőrizni a világbékét.”

„Eden az mondta, lehet, hogy Sztálin meglehetősen önkényesen akar majd eljárni Magyarországgal kapcsolatban, mert az oroszok nem szeretik a magyarokat, és Sztálin aligha lesz hajlandó bármiben is kedvezni nekik a békekonferencián”

Churchill a teheráni konferencián

Az 1943. november 28-a és december 1-e között megtartott teheráni konferencián találkozott először a „három nagy" egymással. „Először üljük családként körbe az asztalt azzal az egyetlen céllal, hogy megnyerjük a háborút” kezdte a legfiatalabb, Roosevelt. Kijelentette, nyílt, bizalmas tárgyalásokat vár, amikből semmi nem szivároghat ki, de ami kitér a háború utáni helyzettel kapcsolatos legfontosabb kérdésekre is. Churchill, Roosevelt, és Sztálin itt állapodtak meg abban, hogy 1944 májusában nyitják meg a második frontot Franciaországban. Ezzel Churchill balkáni partraszállási terve lekerült a napirendről. Akárcsak az általa felvetett Bajorországból, Ausztriából és Magyarországból álló államszövetségre vonatkozó elképzelése.

Molotov Teheránban Kelet-Európával kapcsolatban már nem engedett beleszólást Angliának. A legégetőbbet, a lengyel kérdést is az USA-val vitatta meg. Roosevelt nem csinált titkot abból, hogy sem Lengyelországot, sem Kelet-Európát nem tekinti amerikai érdekszférának. Nyilvánvalóvá tette, hogy ezek a kérdések számára csak a közvéleményre gyakorolt hatásuk szempontjából érdekesek. Utalt arra, hogy nem mondhat le a több mint hat millió lengyel származású amerikai polgár szavazatairól. Rugalmasságáért cserébe Sztálin beleegyezett az ENSZ létrehozásába, amit Roosevelt a háború utáni rendezés döntő kérdésének tekintett.

Viccesen arról is elbeszélgettek, hogy ötvenezer németet kell –e a harcok lezárulta után minden további nélkül agyonlőni, ahogy azt Sztálin javasolta, vagy elég lenne negyvenkilenc ezer is, ahogy Roosevelt gondolta. (A katyni tömeggyilkosságok fényében azért ez nem volt igazán mulatságos.)

„ Itt Teheránban éreztem meg először, milyen kis ország vagyunk. Az egyik oldalamon ott ült a nagy orosz medve, kinyújtott karmokkal, a másikon a nagy amerikai bölény, és köztük ült a szegény angol szamár” – döbbent rá Churchill a brit világbirodalom valódi helyzetére.

Churchill Moszkvában 1944

1944. október 9-én késő este a Kreml egyik termében Winston Churchill és Joszif Visszarionovics Sztálin befolyási övezetekre osztották Dél és Kelet-Európát. A moszkvai konferencia október 9-től 17-ig tartott, sokszor az éjszakába nyúlóan. A legfontosabb kérdés Lengyelország jövője volt, mégis a hírhedtté vált „százalékos megegyezésről" híresült el.

„1944. október 9-én Churchill így szólt Sztálinhoz: „Jussunk dűlőre a balkáni ügyekben. Az önök seregei Romániában és Bulgáriában vannak. Nekünk érdekeltségeink, képviseleteink és ügynökeink vannak ott. Ne keresztezzük jelentéktelen ügyekkel egymás útját. Ami Nagy-Britanniát és Oroszországot illeti, mit szólna hozzá, ha önöknek 90 százalékos túlsúlyuk volna Romániában, nekünk ugyancsak 90 százalékunk Görögországban, Jugoszlávián pedig fele-fele arányban osztoznánk?" Amíg Sztálinnak ezt fordították, tárgyalópartnere egy papírfecnire firkantotta javaslatát, amely egészen pontosan így szólt: „Románia: Oroszország 90 százalék, a többiek 10 százalék; Görögország: Nagy Britannia 90 százalék (az USA-val egyetértésben), Oroszország 10 százalék; Jugoszlávia: 50–50 százalék; Magyarország: 50–50 százalék; Bulgária: Oroszország 75 százalék, a többiek 25 százalék".

Az a bizonyos cetli: "Magyarország: 50/50%" © richardlangworth.com/tag/stalin/

A brit miniszterelnök emlékezete szerint: „Pillanatnyi szünet következett. Sztálin akkor fogta a kék ceruzáját, vastagon kipipálta a feljegyzést, majd visszacsúsztatta felénk. Az egész nem tartott tovább, mint amennyi idő alatt most leírtam (…) Végül így szóltam: ’Nem gondolja, hogy meglehetősen cinikus dolog volna azt a benyomást kelteni, hogy csak úgy félvállról vesszük ezeket a több millió ember sorsát eldöntő dolgokat? Égessük el azt a papírt!’ ’Ne, tartsa csak meg’ – mondta Sztálin. Churchill és Sztálin ezzel kölcsönösen elismerték egymás elsőségét a Földközi-, illetve a Fekete-tengeren.” Mialatt Churchill és Sztálin egyezkedtek, magyar fegyverszüneti delegáció tárgyalt Moszkvában

Churchill azért ment Sztálinhoz Moszkvába, hogy a számára létfontosságú Görögország esetében megkapja az engedélyt a brit uralom tartósításához. Ami Lengyelországot illeti, Churchill tudta, hogy az amerikaiak nem fognak háborúzni érte az oroszokkal. Soha nem is ígérték. De az angolok állítólag Lengyelországért üzentek hadat a Harmadik Birodalomnak. A brit miniszterelnök még 1944. február 22.-én is azt mondta az angol parlamentben, hogy úgy a Szovjetuniónak, mint Angliának közös az elkötelezettsége egy olyan erős, önálló és független Lengyelország létrehozására, amely Európa egyik vezető hatalma lesz.

Ugyanakkor, egy hónappal korábban, 1944 januárjában, azt követelte a lengyelektől, hogy fogadják el a Curzon-vonalat és határaik nyugatra tolását, mégpedig lelkesen, hiszen Anglia „Nem Lengyelország keleti határaiért lépett be a háborúba.” Ha nem teszik „Az oroszok át fognak gázolni magukon és ki fogják irtani a lengyeleket. A megsemmisülés szélén állnak… Ha azonban jók lesznek, kaphatnak a háború után amerikai segélyt. Mi nem tudunk adni, mert szegények leszünk. –fenyegetőzött, és ígért.

Ha egy kicsit is elgondolkodunk a fenti „százalékos megegyezésen”, több kérdésre is választ kell találnunk. Mire jogosíthatta fel Churchillt az a 10%, amit Romániával kapcsolatban kikötött magának? Mit akart elérni vajon a magyarországi 50%-kal?

Az 1938-as müncheni egyezménnyel szemben Churchillnek az volt a fő érve, hogy Hitlerben és rendszerében nem lehet megbízni, mert „Egy olyan rendszer, amelyik tárgyalás nélkül börtönzi be és gyilkolja le ellenfeleit, és amelyik olyan könnyen szegi meg adott szavát, amilyen könnyen adja, azzal nem szabad nemzetközi egyezményeket kötni. Németország veszélyezteti a hatalmi egyensúlyt, és nyilvánvaló, hogy nagyobbak az ambíciói, mint amit bevall.” –érvelt akkor. Sztálin vajon különb bánásmódban részesítette ellenfeleit Hitlernél? Hihette vajon Churchill 1944 őszén, hogy a szovjeteknek nincsenek nagyobb ambíciói, mint amiről beszélnek?

Sztálinnal „különlegesen jó szándékú atmoszférában” osztozkodtak, jelentette Rooseveltnek. Később a bulgáriai arányt Eden megpróbálta feltornászni. Vajon hogy zajlottak volna a szabad választások azokban az országokban, amelyekről százalékaiban már megállapodtak? Mit gondolhattak Churchillék arról, hogyan kell 10-20 vagy akár 50% birtokában szabadon választásokat tartani, és megválasztani azt a kormányzati formát, amelyet az ott élő népek akartak?

Chamberlain Münchenben egy a nyilvánosság előtt, a nagyhatalmak között folytatott konferencián mondott le Közép-és Kelet-Európáról, és adott szabad kezet Hitlernek illetve Mussolininak a térség felett. Nyilvánvalóvá tette, hogy nem képes és nem is akar beleszólni a jövőjükbe. Hat évvel később, Churchill cinikusan, suttyomban adta el a térség országait a másik diktátornak, Sztálinnak, aki már 1944-ig is ártatlan áldozatok millióit mészároltatta le. Churchill pedig évtizedek óta tisztában volt a bolsevizmus valódi természetével. Pontos információi voltak Katynról, a nagy terrorról, egész népek deportálásáról. 1942-ben azt mondta Edennek: „Határtalan szerencsétlenség lesz, ha az orosz barbárság leigázza Európa ősi államainak kultúráját és függetlenségét”

Jalta

Az antifasiszta koalíció vezető hatalmai 1945. február. 4 és 12 között Jaltában megegyeztek a Németország legyőzése, és a nácik által megszállt országok felszabadítása után követendő közös politikában, a Németország megszállásával összefüggő ügyek rendezésében, a Lengyelországgal és Jugoszláviával kapcsolatos kérdésekben, és az ENSZ megalakításában, valamint abban, (bár ez a közösen kiadott nyilatkozatban nem szerepelt), hogy a Szovjetunió 2-3 hónappal az európai hadműveletek befejezése után részt vesz a Japán elleni háborúban.

Jalta: Churchill, Roosevelt és Sztálin. Már korábban mindent eldöntöttek

A harcok lezárulta előtt a fentiek méltányos osztozkodásnak tűntek, a győzelem fényében azonban egyre több kétely merült fel azzal kapcsolatban, vajon a Nyugat nem veszítette-e el a békét? Jalta mára egyet jelent azzal, hogy a Nyugat elárulta Kelet-Európát. Pedig a térség sorsa már korábban eldőlt. Jalta csak betetőzte azt a folyamatot, ami Münchenben elkezdődött, Teheránban folytatódott és Moszkvában rögzítésre került.

Sztálin sokáig tartotta magát a moszkvai százalékokhoz. Igaz, hogy Lengyelországban nem tartottak szabad választásokat, és a Szovjetunió bekebelezte Bulgáriát és Romániát is, de az is igaz, hogy Görögországban sem tartottak választásokat, és az angolok azt tehettek a görögökkel, amit akartak. Igaz, hogy a Vörös Hadsereg hagyta, hogy a nácik leverjék a varsói felkelést, és bár tehették volna, nem siettek a felkelők segítségére, de az is igaz, hogy 1944 őszén a Szövetségesek bejelentették az olasz rádióban: tavaszig szüneteltetik hadműveleteiket – ezzel igencsak megnehezítve a zömében kommunista olasz partizánok dolgát.

Európa a hidegháborús években

Churchill elfogadta Sztálint tárgyalópartnerének, megalkudott vele, amikor úgy érezte, előnye származik belőle. 1945-ben Jaltából hazatérve azt mondta az angol parlamentben, hogy nem ismer még egy olyan kormányt, amelyik kötelezettségeit annyira komolyan venné, és olyan eltökélten betartaná, mint a szovjet. Ennek ellenére, amint a náci veszély elmúlt, Sztálint önmérsékletre intette. Rooseveltet pedig a Szovjetunióval szembeni erőfitogtatásra akarta rávenni. Azt a látszatot keltette, mintha Roosevelt nem értette volna meg, hogyan kell tárgyalni az oroszokkal, szüksége van tehát Churchill tanácsaira, illetve figyelmeztetéseire.

Churchill legnagyobb győzelmét talán azzal aratta, hogy elhitette a világgal, Jaltáról az amerikaiak tehetnek, Kelet-Európa elárulása az amerikaiak történelmi bűne.

Pedig Churchill volt az, aki cserbenhagyta Kelet-Európát. Miközben kiszolgáltatta Európa keleti felét a szovjeteknek, rá kellett döbbennie, nyugati felét is csak az USA tartós Európai jelenléte tudja megvédeni a kommunizmus előretörésétől. Napra pontosan egy évvel Jalta után, 1946. február 6.-án, Fultonban, Missouri államban, bejelentette: „A baltikumi Stettintől az Adriánál Triesztig vasfüggöny ereszkedett le, a kontinens teljes szélességében. E vonal mögött van Közép- és Kelet-Európa ősi államainak összes fővárosa. Varsó, Berlin, Prága, Budapest, Belgrád, Bukarest, és Szófia, mindezen híres városok, környező népességükkel abban fekszenek, amelyet szovjet szférának kell neveznem, és így vagy amúgy, de mind ki van téve nem csupán a szovjet befolyásnak, de egy igen erős és egyes esetekben fokozódó mértékű moszkvai ellenőrzésnek is.”

Brit karikatúra 1946-ból: "Tilos a bemenet - Józsi parancsára" © www.palgrave.com/

Nehéz elhinni, hogy az után a moszkvai éjszaka után a fentiek meglepetésként érhették.

„Kelet és közép-Európa legnagyobb része a [második világháborús] győzelemmel egy másik birodalom vasmarkába került. A győzelem napja a fasizmus végét jelentette, de nem számolta fel az elnyomást. A Jaltai megállapodás München és a Molotov- Ribbentrop paktum igazságtalan hagyományait folytatta. A nagyhatalmak kormányainak tárgyalásai során a kis országok szabadsága ezúttal is feláldozhatóvá vált” – mondta Bush amerikai elnök, 2005. május 7-én, a lettországi Rigában. Nem ez volt az első eset a Szovjetunió összeomlása után, hogy az USA vezető politikusai sajnálatukat fejezték ki, amiért a második világháború végén Európa keleti felét átengedték Sztálinnak.

„Soha többet nem fordulhat elő, hogy sorsotokkal úgy játszadozzanak, mint póker zsetonokkal a játékasztalnál.” –ígérte a NATO- hoz újonnan csatlakozó demokráciáknak 1999 márciusában az USA akkori külügyminiszterasszonya: Madleine Albright. Helyettese, Strobe Talbott pedig már két évvel korábban, 1997-ben, kijelentette: „A második világháború végén Kelet-Európa sok országa majdnem fél évszázadon keresztül Jalta árnyékában szenvedett. Ez a helynév kódoltan azt fejezte ki, hogy a nagyhatalmak cinikus áldozatvállalásra kényszerítettek a kis népeket, amikor azok szabadságát a befolyási övezetek realitásának rendelték alá.”

Az USA vezetői megkövették az itt élő népeket. És London?

Schmidt Mária