A múlt héten az az álhír okozott előbb ijedtséget, majd kínos mosollyal kísért megkönnyebbülést, hogy a szomáliai kalózok az olajtankerek eltérítéséből és a váltságdíjakból összeharácsolt irdatlan mennyiségű készpénzt az állami mentőövre szoruló Citigroup felvásárlására akarják fordítani. A Bloombergnek tulajdonított kacsát a hírügynökség szikár stílusában írta meg valaki.

Így egy rövid pillanatig félelmetesen hihetőnek tűnt, hogy a kalózok pénzéből összegründolt alapot a Moody’s és a Standard & Poors hitelminősítők is a legjobb befektetői kategóriába sorolták. Az egyeztetések hamarosan véget érnek, és egy részvényenként 10 centes, nagyon is megalázó ajánlat körvonalazódik a világ egyik legnagyobb bankjáért.

„Lehet, hogy nem tetszik az ajánlatunk, de mi igazából egyáltalán nem szoktunk fizetni semmiért. Örüljenek, hogy bármit adunk a részvényeseknek” – harsogta a kalózok szóvivője, Sugule Ali. A hírügynökségnek nyilatkozott az egyik „főkalóz” is, aki bepillantást engedett e szakma nagyon is nehéz önazonosítási problémáiba is: „Mi nem kalózok vagyunk, inkább amolyan parti őrség funkciót töltünk be. Ez a befektetés pedig azt jelenti, hogy képesek leszünk jobban ellátni a feladatunkat” – mondta Ubu Khalid Shandu. Vicces álhír, mondhatnánk, de Magyarországon ez a gengszterváltás óta lassan a rögvalóság.

A Kárpát-medencében már egy ideje ugyan nincsen tenger, a kalózok viszont víz nélkül is lubickolnak errefelé, az utóbbi húsz évben pedig igazi fiesztát ültek. Nekünk nem voltak eltéríthető olajtankereink, volt viszont egy jelentősebb állami vagyon és egy nagyon is gyenge érdekérvényesítő képességű állam, ami a kialakuló piacgazdaság szabályozatlanságaival, kiskapuival, a Rokonokból ismert mélyen gyökerező urambátyám kultúrával vegyítve a lehetőségeknek valóságos óceánját kínálta. Ráadásul senkinek se kellett nagyon bevéreznie magát, alig néhány lövés dörrent. Előprivatizáció, privatizáció, olajszőkítés, informatikai és egyéb közbeszerzések, autópályaépítés, ingatlanszövetkezetek, uniós pályázatok, csak, hogy a magyar kalózság néhány emlékezetes legjobb rajtaütését felidézzük, a zsákmány pedig napfényes offshore paradicsomokban landolt Ciprustól a Kajmán szigetekig.

A boldog ’90-es évek után az új évezred most a parti őrség előretörését hozza. Az egykori kalózok kezdik levetni kissé azért mégiscsak véres, foltos, beszennyezett gúnyájukat, gyönyörű egyenruhát vesznek, a tisztességes parti őrök szerepét játsszák el és repatriálják a zsákmányt. Annyi pénz gyűlt ugyanis össze, amiből józan ésszel már nem lehet elég nyaralót, jachtot venni Horvátországtól Marbellán keresztül Mallorcáig. (Vajon az APEH valaha befektetett-e egy fapados jegybe, hogy körbenézzen, és magyar ingatlantulajdonosok után kutasson ezekenen a gyönyörű helyeken? Lehet, hogy megérné az 50 ezer forintot.)

Magyarországon vagy a határon túli magyar területeken fektetik be az összeharácsolt vagyont a régi csibészek, és ez bizony nem álhír. Mi más is történne azzal a több ezermilliárd forinttal, ami a zavaros privatizációs ügyletekkel, az olajtermékekre nyújtott állami támogatás lefölözésével keletkezett, vagy mi más is lenne a sorsa a Postabankból kilopott 153 milliárdnak, a K&H Bankból hiányzó összegnek, vagy az autópálya-építések kilométerenként 1 milliárdos lopott pénzének?

Biztosak ugyan nem lehetünk benne, de az emberben felmerül a kérdés: vajon tényleg száz százalékban brit pénz van-e a Fradi-pálya megvásárlása mögött, amikor azt olvassuk, hogy az ügylet körül a Postabank afférben  megismert Szász András szorgoskodott? Szász, aki fb-tag a Fradit felvásárló csoport ingatlanüzemeltetéssel is foglalkozó tanácsadó cégében, az utóbbi években ingatlanügyletekben, pl. logisztikai park létesítésekben utazott. Korábban, a Postabank botrány oldalágán, nyomozás folyt a Szász résztulajdonában álló Nádor ’95 Rt. ügyében, amely a Horn-kormány alatt a nemzetbiztonsági lehallgatóberendezések beszállítójaként híresült el. A cég azóta fizetésképtelen lett és a hitelezők 20 milliárd forintos igényt jelentettek be. (HVG Cégvilág, 2008. március 12.)

A K&H ügyben láttuk, hogy miként is működnek ezek a tranzakciók: az itt-ott elsikkasztott pénz off-shore cégeken, majd Kerék Csabán keresztül hazai és romániai építkezésekbe (szálloda, bevásárlóközpont) áramolt, az ügyletekben ráadásul az autópálya építések mega-üzletén meggazdagodott Betonút Rt. is felbukkant. Az ilyen és ehhez hasonló furcsa offshore álcába bújt „külföldi” befektetők megjelenéséről szóló üzletek sora amúgy szinte végtelen.

Ennek a különös pénzkörforgásnak most minőségileg új szakaszához érkeztünk, amihez képest a szomáliai kalózok álhírben leírt ötlete kisded játszadozás. A magyar kalózok a Citigroup helyett Magyarországot, a magyar államadósságot vennék meg. Furcsa módon a legnagyobb politikai állóháború közepette az a parlamenti indítvány élvez ugyanis ötpárti támogatást, amely állami szintre emelné a pénzmosást. Az adótörvényekhez benyújtott módosító javaslat szerint a külföldi offshore cégekből hazautalt és állampapírba fektetett pénz 75 százaléka leírható lenne a társasági adóból és a cég különadójából is, ha az összeg legalább felét a tulajdonosok két évig magyar állampapírban tartják. A „nemes gesztusért” cserébe az APEH nem vizsgálódna, sőt büntetőeljárást sem kezdeményezhetne senki.

Az uniós szabályok miatt ugyan kedvezmény nem alkalmazható a bűncselekményekből származó jövedelmekre, de hát a korábban felsorolt ügyek közül csak nagyon kevésben tudott a magyar igazságszolgáltatás bűncselekményt megállapítani. 

Mózer András
(A szerző korábbi cikkei itt is olvashatók)