Barack Obama és John McCain. Köztük fog eldőlni? © AP

Külpolitikai újságírók elkeseredve tapasztalják: a hazai médiafogyasztók többsége immunis a világeseményekre. Nincs másként a Fehér Ház birtoklásáért zajló hadjárattal kapcsolatban sem. A tudósítók persze hűségesen beszámolnak az előválasztási részeredményekről. Utána meg Amerika-szakértők próbálják összefüggéseibe helyezni a dolgot. De mindez belpolitikai szekértábor- és lövészárokharcokba ragadt társadalmunk derékhadát különösképpen nem foglalkoztatja.

Holott két okból is érdemes szemünket a tengerentúlra vetni. Egyrészt a világ (még) egyetlen szuperhatalmánál bekövetkező hatalomváltás óhatatlanul kihat ránk is. Ugyanannyira (vagy talán jobban), mint az itthoni választások. S nem mellesleg: egy 230 éve üzemelő demokrácia praxisának tanulmányozása a saját „népképviseleti programunk” frissítésében is kapóra jöhet. Nem árt egy mienknél fejlettebb rendszer pozitívumait átvenni, kétségtelenül bőségesen produkált hibáiból viszont – szolgai lemásolás helyett – tanulni. Csakhogy nálunk mintha ez épp fordítva történne.

Az első lényeges különbség odaát a nagy pártokon belüli intézményesített versengés. Szemben a magyar (s bizonyos tekintetben általában az európai) pártrendszerekkel, nem veszik „frakciózó pártütésnek”, ha valaki selejtezőmérkőzésre hívja ki párttársát. Mi több, az USA politikai rendszerében egy ilyen vád tökéletesen értelmezhetetlen. A demokrata és republikánus tábornak nincs a szó itthoni jelentése szerinti (alap)szervezete, párttagsága, csúcsvezetése. Hiszen ezek választási, nem pedig tömegpártok. Így a nép által közvetlenül legitimált helyi tisztségeknek (szenátor, kormányzó, polgármester) sokkal nagyobb jelentőségük van, mint az országos pártvezetői beosztásnak. A két amerikai mamutpárt vezetőségének kampányszünetben – összehasonlítva az MSZP vagy a Fidesz elnökségével – összehasonlíthatatlanul kisebb politikacsináló hatásköre van. (De a „vadászidény” alatt is sokkal inkább technikai, mint operatív feladata lehet.) Egy központi agytröszt helyett a jelöltaspiránsok stábjai önállóan dolgoznak emberük felépítésén. Aztán a győztes csapata viszi tovább a pártkampányt.

Elgondolkodhatnánk, nem kéne-e vajon pártelitjeinknek a miniszterelnök-jelöltségre pályázók hasonlóan nyílt „futtatását” lehetővé tévő szisztémán dolgozni. Már csak saját jól felfogott hatalomtechnikai érdekükben is. Jelen pillanatban ugyanis a magyar politika a vezérelvűség kiteljesedése felé tart. Ami persze nem diktatúrát jelent. „Csupán” az emblematikus személyiségek alternatívahiányos dominanciáját.

Hiába bukta el kétszer is a választást pártjának Orbán Viktor. Nagyon valószínű, hogy ő fog harmadszor is a lista élén állni. Mint ahogy Gyurcsány két év múlva történő újrajelölése is mintha borítékolva lenne. De ha megbuknak, akkor sem valamiféle nyilvános vetélkedés következményeképp. Inkább háttérbeli kamarillaharc és palotaforradalom után. (Medgyessy Péter utódlásának esete a fenti szabályt próbára tévő kivételnek csak nehezen tekinthető. Ugyanis ott nem két, szinte hajszálpontosan megegyező erejű aspiráló – mint Clinton és Obama – csapott össze. Hanem Fletó Kiss Péterrel. Tetejébe pedig a szituáció „üzemi baleset” volt, nem rendszerelvű működés.)

Gyurcsány és Orbán. Vezérelvűség. © Túry Gergely

Közéleti szisztémánkba nincs beprogramozva a párton belüli, de a közönség előtt zajló verseny. Holott a rivális elitek alsó- és középkádereinek volna leginkább fontos, hogy ne az önmagát természetesen bebetonozni akaró (gyakorlatilag kizárólagosan szóba jöhető) vezérük habitusához, manírjaihoz, berögződött szokásaihoz legyenek kénytelenek igazítani a választási stratégiát. Hanem olyan karizmatikus figurát találjanak, akire a legnyerőbb(nek látszó) harcmodor építhető. Így persze senkinek nem volna élethosszig járó bársonyszéke. Az egyéni ambíciók csak a haszonelvű pártérdekkel szinkronban lennének képviselhetőek. Szögezzük le, ilyen – klasszikus formában az USA-ban létező, de Nyugat-Európában sem teljesen ismeretlen – rendszer nálunk jó darabig nem lesz. De mindezt kár volna teljes egészében a pártpolitikusokra fogni. Ugyanis annál összetettebb „gátlómechanizmus” akadályozza a kialakulását. Aminek csak része, hogy a politikai osztályunk nem áll hivatástudatának magaslatán. S még önmaga érdekeinek felfogására sem képes.

Merthogy egy képzett, intelligens vezetőréteget nem önnön fóbiái, bűnbakképei, hisztérikus törzsi szellemisége jellemez, hanem az üzletiesen kalkuláló józan paraszti észjárás. Alapjáraton pragmatikusan mérlegel: „Lássuk, miből élünk! Vajon melyik koncepció hozna elegendő voksot?” Így a haditervhez rendeli a tábornokot, s nem megfordítva. Ez természetesen nem jelent(het) értéknélküliséget, a párt világnézeti kiüresítését. Hanem ama megfontolást, hogy bármely ideológia annyit ér, amennyi kormányprogramra váltható belőle. Sokan nyilván ennek dacára is felszínes, csepűrágó ripacskodásnak tekintik azt, ami jelenleg az Államokban négyévente ismétlődik. Ahol választási pártnak is csak jóindulattal nevezhető lobbicsoporthalmazok pénzgyűjtő, támogató banketteket szerveznek. Félek, nem értik a dolog lényegét.

Tény, amerikai viszonylatban nem léteznek kontinentális tömegpártok. De éppen azért hiányoznak, mert a közélet társadalmiasult jellege miatt nincs rájuk szükség. Tömegpártok nincsenek, de tömeges politikai aktivitás van. De az önkéntes kampányaktivisták, bejegyzett törzstagok, helyi szimpatizánscsapatok és legfelsőbb vezetőik között nem alakult ki egy merev párthierarchia káderbürokratikus szervezete. Egy ilyen minőségjavító injekcióra a mi zsigeri ellenségképekre, a másik balfogásaira alapozott rendszerünknek is égető szüksége volna.

Papp László Tamás