HVG: "Az a cselekedet, mely a politikán kívül erkölcsileg tilos, a politikában megengedetté válhat" - összegzi a "realizmus tézisének" nevezett tételt a politika és erkölcs kapcsolatával foglalkozó könyvében. De hát miért kell a politikának okvetlenül piszkosabbnak lennie a mindennapi életnél?

K. J.: Akik a realizmus tézisét megfogalmazták - elsőként Machiavelli -, abból

Kis János 1967-ben az ELTE-n szerzett filozófusi diplomát, majd az MTA Filozófiai Intézetében kereste kenyerét, ahonnan 1973-ban tették ki a szűrét. A kommunista szülők gyermeke a demokratikus ellenzék egyik vezéralakjává vált, s a legjelentősebb magyar szamizdat kiadvány, a Beszélő vezető szerkesztőjeként is tevékenykedett. A rendszerváltáskor az SZDSZ egyik alapítója és első elnöke volt, ám e tisztéről 1991-ben lemondott, három esztendeje pedig még a pártból is kilépett. Idejét oktatóként főleg a budapesti Közép-európai Egyetem, a CEU filozófiai, illetve politikatudományi tanszéke közt osztja meg.

indultak ki, hogy a politikából kiküszöbölhetetlen a hatalmi verseny. Ez pedig - szemben a gazdasági versennyel - zéró összegű játszma: az egyik fél csak azt nyerheti meg, amit a másik elveszít. A tét hatalmas, a riválisok pedig nem szentek, azzal kell hát számolni, hogy nem fogják betartani a szabályokat. Ezért ha a jó fejedelem tenni akarja a dolgát, neki is meg kell szegnie a szabályokat, meg kell tanulnia, hogyan ne legyen jó. A modern demokráciákban persze már nem arról van szó, hogy ki szúrja le vagy mérgezteti meg az ellenfelét, hanem olyasmiről, hogy szabad-e a siker érdekében megtéveszteni a választókat, hamis ígéreteket tenni, homályos eredetű magánpénzeket kampánycélra elfogadni és így tovább. Az ilyesmit két dolog korlátozhatja: a törvények és az íratlan szabályok. A Magyar Köztársaság alkotmányos keretei alapjában véve jók: érdemes védeni őket. Ugyanakkor a magyar politikai életből tökéletesen hiányoznak az íratlan szabályok, melyek a politikai versenyt kordában tartanák. Ha számíthatok arra, hogy a riválisom a választáson nem ígér tejjel-mézzel folyó Kánaánt, én is visszafogom magam. Ha ebben nem bízhatok, nekem is muszáj ígérgetnem. A Gyurcsány-kormány még mindig abban az ígérgetési csapdában vergődik, amelybe Medgyessyék sétáltak bele a 2002-es választások előtt.

HVG: Lehetnek kiválóak az alkotmányos keretek, de mit érnek, ha

© Horváth Szabolcs

nem tisztelik eléggé őket, ha a képviselők lépten-nyomon feszegetik rendelkezéseit. Lásd az elnökválasztási folyamat egyes, bohózatba illő állomásait.

K. J.: Valóban aggasztó, hogy bárkinek eszébe juthat erőszakot tenni az alkotmányon csak azért, hogy a másik oldalt elüsse a győzelemtől. Az alaptörvény félreérthetetlenül azt akarja, hogy a harmadik fordulóban legyen megválasztott államfő. Ezért deklarálja, hogy nincs határozatképességi küszöb. Az érvénytelen szavazatokról gerjesztett vita rosszhiszemű játék. Persze nem volt kevésbé rosszhiszemű a mai ellenzék sem, amikor 2002-ben megpróbálta kétségbe vonni a választás eredményét.

HVG: Az SZDSZ sem igen lehet büszke friss döntésére, miszerint bojkottálja a köztársasági elnök megválasztásáról szóló szavazást.

K. J.: A szabaddemokraták nehéz helyzetben vannak. Nem állhatnak be Szili Katalin mögé, mert odalenne a szavahihetőségük. Sólyom László nyílt támogatásával viszont az amúgy is feszült koalíciós viszonyt tennék kockára. De a távolmaradás nagyon rossz megoldás. Akkor volna igazolható, ha két, egyaránt elfogadhatatlan jelölt közül kellene választani. Jobb volna, ha a frakció a képviselők lelkiismeretére bízná, hogy kire szavaznak.

HVG: Politikusaink sokszor a leghétköznapibb törvényeket sem tartják be, ami sajnálatos módon nem merül ki a tiltott helyen való parlamenti dohányzásban vagy az ittas vezetésben. Egy Budapesten állomásozó nyugati diplomata egy magánbeszélgetésben úgy vélte: a képviselők és a kormánytagok felének rács mögött kellene csücsülnie.

K. J.: Ez szerintem túlzás, de 5-10 százalék is nagyon sok. A kérdés az, mit lehet tenni. Szigorúbb összeférhetetlenségi szabályok, egy következetesebb pártfinanszírozási törvény biztos segítenének valamit, de ez nem elég. A magyar politikában szinte egyáltalán nem működnek jogon inneni szokások. Nagy-Britanniában létezik egy miniszteri kódex, mely részletesen szabályozza a kormánytagok viselkedését például abban a kényes zónában, ahol a közhatalommal való rendelkezés magánérdekükkel vagy akár csak az általuk képviselt választókerület érdekeivel találkozik. David Blunkett belügyminiszter megérdeklődte a bevándorlási hivatalnál, nem lehetne-e felgyorsítani a barátnője által felfogadott ázsiai nevelőnő letelepedési engedélyének megadását. Az ügyet kivizsgálták, s megállapították: Blunkett megsértette a kódexet. Le kellett mondania.

HVG: Etikai kódexeket írni vagy éppen íratlan szabályokat kitalálni aránylag könnyű. Betartatni őket nehéz. Tud erre is receptet?

K. J.: Csak papíron könnyű ilyen szabályokat kitalálni. A valóságban a kormányoldal nehéz döntést hoz, amikor bevezeti őket. Ezek ugyanis önkorlátozást kívánnak tőle. Azt, hogy ne menjen el törvényes hatalmának végső határáig. El kell ismerni, hogy az Antall- és különösen a Horn-kormány kezdetben jelentős gesztusokat tett az ellenzéknek. Igaz, Antallék szinte már a parlament indulásával egy időben megbánták a nagyvonalúságukat, Hornék pedig a Tocsik-bizottság felállítását követően. Amikor a Tocsik-ügy kirobbant, még lemondott Suchman Tamás privatizációs miniszter, az ügy kormányon belüli fő felelőse. Orbánék, akik a Horn-kormány engedményeit a végsőkig kihasználták, hatalomra jutva semmit nem viszonoztak. Faltól falig játékra rendezkedtek be.

HVG: Az érettségibotrány kormányon belüli fő felelőse még a lemondás gondolatát is elutasítja. Ön szerint Magyar Bálintnak mennie kellett volna?

K. J.: A politikai felelősség az övé, akkor is, ha nem terheli mulasztás, azaz erkölcsi felelőssége nincs. Azt hiszem, illett volna felajánlania a lemondását. Más kérdés, hogy a kormányfőnek nem okvetlenül kellett volna ezt elfogadnia.

HVG: Ön viszont erkölcsi okokból szólította fel 2002-ben Medgyessy Pétert, hogy távozzék a politika színpadáról.

K. J.: Ha egy politikus a választók bizalmára pályázik, nem titkolhatja el politikai múltjának lényeges részleteit. Ez a demokratikus politika minimális erkölcsi normái közé tartozik.

HVG: És maga az eltitkolt múlt? Nem lett volna elég ok a demokratikus politikától való távolmaradásra az, ha valaki egy diktatúra titkosszolgálatának dolgozott?

K. J.: Horn Gyula 1956 telén az elnyomó apparátus tagja, karhatalmista volt. Nem örültem, hogy ezzel a múlttal a köztársaság miniszterelnöke lett. De róla az 1994-es választásokkor tudni lehetett, hogy ki volt, ami a kampány egyik fő témájává lett - őt múltjának ismeretében választották meg.

HVG: És vajon ki kellene-e zárni a politikából azokat, akik a köz hátrányára kötöttek üzleteket, vagy akik családjuk előnyére kívánják befolyásolni a közpénzek elosztását? Efféle gyanúk két másik miniszterelnökkel, Gyurcsány Ferenccel, illetve Orbán Viktorral szemben is fölmerültek.

K. J.: Mindkét ügy bajos, ám van köztük különbség. Más, ha valaki magánszemélyként a privatizáció szabályaival visszaélve gyarapítja a vagyonát, és más, ha miniszterelnökként tárgyal felesége cégének az államot is érintő ügyleteiről. Persze ha később politikai pályára lép, a volt üzletembernek is számot kell adnia tisztázatlan ügyleteiről. Ez Gyurcsány esetében meg is történt, még mielőtt miniszterelnök lett. Így ma már nem vethető fel, hogy távoznia kellene. Ha pedig a Fidesz győzne 2006-ban, Orbánt a Tokaj-botrány ismeretében választanák újra, tehát ő is maradhatna.

HVG: Létrejött-e már Magyarországon egy olyan politikai osztály, amelynek kizárólagos célja, hogy hatalmát és üzleti befolyását megtartsa és növelje, akár azáltal is, hogy új erőket igyekezzék kirekeszteni a politikai és gazdasági versenyből?

K. J.: A politikai osztály nem maffiaként működik. Messze nem olyan szervezett és összetartó. Mégis, nálunk minden korrupciós ügy nagy lármával indul, aztán szép csendben kimúlik. Azok az üzleti körök, melyek az államon élősködve gazdagszanak meg, érdekeltek abban, hogy mindkét nagy pártot lekenyerezzék, mert így bárki legyen kormányon, be vannak biztosítva a bukás ellen. Ezért bármelyik oldal kattan rá egy botrányra, hamar rájön, hogy ő is érintve van, és leáll. Ez demoralizálja a közvéleményt, ami veszélyes a politikai osztályra, de a demokrácia egészére nézve is. Nem lehet tudni, mikor lép föl egy parlamenten kívüli erő a tiszta kezek jelszavával, megígéri, hogy rendet csinál, elsöpri a mai parlamenti pártokat, és velük együtt a parlamentarizmust és a jogállamot is. A parlamentből egyelőre csak kiesni lehet, oda kívülről bekerülni nem. Olaszországban is így volt pár évtizedig, aztán jött a hagyományos pártrendszer összeomlása, majd egy Berlusconi nevű szerencselovag a zsebéből alapított párt élén besétált a hatalomba.

HVG.: Ön mindenesetre már többszörösen kiábrándulhatott a politikából vagy legalábbis egy szeletéből: 1991-ben otthagyta az SZDSZ elnöki székét, aztán 2002-ben magát a pártot is.

K. J.: Nem tartozom a csalódott emberek közé. Az SZDSZ vezetéséből azért vonultam vissza, mert választanom kellett a politika és a filozófia között, és a filozófiát választottam. Életem nagy adományai között tartom számon, hogy részt vehettem a rendszerváltásban, de pártvezetőként nem voltam a helyemen. Most a helyemen vagyok. Ami pedig a kilépést illeti: a párttagság kötöttségekkel jár. Ezeket addig érdemes vállalni, amíg a párt politikáját is nagyjából vállalni tudjuk. Ha csak nő a távolság politikai felfogásunk és a párt magatartása között, jobb kilépni, mint céltalan harcba keveredni.

LŐKE ANDRÁS

© Horváth Szabolcs