Természetesen fogalmunk sincs, mi történik majd a kormányalakítást követő hetekben és hónapokban, ám a figyelem érthető módon az új, egypárti Fidesz-kormány politikai, gazdasági és társadalmi törekvései felé fordul majd. Kormányozni pedig – sok egyéb mellett – azt jelenti, hogy a lehetőségek maximumáig koherens válaszokat adni politikai, gazdasági és társadalmi kérdésekre. Az MSZP ezekre nem tudott egységes és víziót is magában foglaló választ adni. A Fideszről még nem tudjuk, tud-e ilyeneket adni. Önkényesen bár, de a három talán legfontosabbnak tűnő kérdést vetném fel: 1. Milyen módon fog együtt élni a Fidesz-többség a nemzetközi (elsősorban pénzügyi) környezettel? 2. Milyen módon lesz képes működni a belső parlamenti-politikai arénában? 3. Hogyan lesz képes előbbre vinni a társadalom belső egységének megteremtését?

A globális politikai-pénzügyi környezet és a Fidesz

1998-2002-es (eddig egyedüli) kormányzati periódusában a Fidesz erőteljesen összerúgta a port a nemzetközi környezettel. Ez sok mindennek, de leginkább a tapasztalatlanságnak és rutintalanságnak, valamint a párt újsütetű radikalizmusának volt köszönhető. A párt belpolitikai radikalizmusa átragadt a külpolitikára és a külgazdaságra is, amelyeknek eredményeképpen meghatározó európai és világhatalmak valamint intézmények – finoman szólva – tartózkodó viszonyt alakítottak ki Orbán Viktor pártjával és a kormánnyal.

Ez a négy év voltaképp kudarcosnak tekinthető, ám – úgy tűnik – nem volt hiábavaló: a Fidesz sokat tanult belőle. Az elmúlt 8 évben  a Fidesznek sikerült normalizálnia a viszonyát az Egyesült Államokkal, Németországgal, Izraellel és – nem utolsósorban – Oroszországgal. A nemzetközi környezet Fideszhez való viszonyának megváltozását bizonyítják az első fordulót követő nemzetközi tőzsdei mozgások (többek között a forint erősödése), éppen úgy, mint európai politikai vezetők megnyilatkozásai. Messze nem volt ilyen sikeres és egyértelmű a külpolitikai doktrína változása a környező országok tekintetében, ám Robert Fico minapi bejelentése, miszerint találkozni kíván Orbán Viktorral, azért az „informális” diplomácia sikerét jelzi. A radikalizmust és az ”összeveszős” külpolitikát a kiegyezés és a kétoldalúság szempontjai váltották fel, a tapasztalatlanságot és sietséget megfontoltság. Gondoljunk bele: az őszödi beszéd elhangzása idején a Fidesz még egyáltalán nem tartott itt, számára még külpolitikai szempontból is vízválasztó volt Gyurcsány beszéde, hiszen a „hiteles-hiteltelen” külpolitika ellentétpárja ekkortól lett eleven.

Ennél jóval ellentmondásosabb a kép a nemzetközi pénzügyi környezettel való együttműködést illetően. A Fidesz hagyományos „kurucossága” itt őrzi a legtöbb múltbéli elemet. Míg valamennyire tudhatjuk, hogy a Fidesz mit gondol a különféle európai és regionális együttműködések dolgában, vajmi keveset tudunk arról, hogyan képzeli a pénzügyi együttműködést. Közismert, hogy a Fidesz magát a „válság” és a „válságkezelés” fogalmakat sem egy – mondhatni – mainstream európai szótár szerint értelmezi, magyarán tagadja őket, vagy ha el is ismeri, azokat a kétbalkezes szocialista kormány rovására írja.

Abból a kevésből, amit tudunk, nem olvasható ki például egyértelmű „IMF-politika”. A Fidesz a gazdaság és a pénzügyek terén is teljesen új gondolkodásmódot ígér, sőt, ez kampányának egyik fundamentális üzenete. Ebbe az új gondolkodásmódba nem pusztán a nemzeti szuverenitás fogalmának újjáértelmezése fér bele (azaz „merjünk a térség vezető hatalma lenni” – ahogy Orbán Viktor mondta nemzetközi sajtótájékoztatóján), hanem az IMF-hez, a magyar válság kezelését támogató egyéb európai pénzügyi szervezetekhez való megváltozott viszony is.

Érdemes azonban még valamit látni. Ha fenn is maradt az igény, hogy a „nemzeti érdek” képviseletét az eddigieknél harcosabban kell képviselni, a korábbi évek radikalizmusáról már messze nincs szó. Az persze a jövő zenéje, hogy hol húzódnak majd az IMF-fel és másokkal való kompromisszumkötés határai, illetve, hogy a Fidesz-kormány miképpen kívánja majd kézben tartani a magyar gazdaságot. Az azonban bizonyos, hogy a gazdaság-menedzselés hagyományosan inkább az MSZP-establishment kedvenc területe volt az elmúlt húsz évben. A jövőben az már nem lesz elegendő, ha a Fidesz pusztán csak opponálja az egyébként tényleg sikertelen baloldali menedzselési stratégiát.

Domináns pártrendszer és az ellenfelek

Akárhogyan is formulázzuk: Magyarországon a választások második fordulóját követően a Fidesz vezette pártszövetség nagyon komoly (feltehetőleg kétharmados) többséget ér el a parlamentben. Azok számára, akik csak a Fidesz egypárti győzelméről beszélnek, azért nem árt felidéznünk, hogy ami itt létrejön, az nem klasszikus egypárti kormányzás. Egypárti kormányzás például Nagy-Britanniában van. Magyarország sok vonásában követni próbálja a brit példát, ám a Fidesz által 2002 óta követett pártépítési modell inkább az olaszhoz áll közel. Az 1992-93-as olasz politikai összeomlást követően Itáliában nem önmagukban álló pártok, hanem pártmozgalmak-pártszövetségek jöttek létre, s a Fidesz is ilyen. Ettől függetlenül a most megszerzett hatalom valóban hatalmas, ám a tőle való félelem, sőt rettegés nem feltétlen indokolt.

Persze a félelem bizonyos értelemben jogos, hiszen valóban most borul föl először ilyen látványosan a parlamenti pártok mandátumaránya. Európában az ilyesmi szokatlan. De nézzük, hogy mi és miért történt így? A Fidesz mostani „túlgyőzelmének” elsődleges oka a 2008-ig létező „arányos” pártszerkezet megújulás-képtelensége, majd szétesése. Ha a régebbi pártrendszer jól működik, ha az ország előtt álló feladatokat a politikai osztály sikeresebben oldja meg, ha nincs annyi acsarkodás és iszapbirkózás, akkor a 2010. évi választásoknak biztosan nem ez lett volna a végeredménye. De ha tárgyilagosak akarunk lenni, akkor a Fidesz domináns párttá válása kellett (a Jobbik mellett) például az LMP felemelkedéséhez is. Miért fontos ez az összefüggés? Azért, mert az elmúlt húsz év „bezárta” a szereplőket egy mindannyiuk által követett politikába, amit jól kifejeztek a négy éves ciklusok és a zaklatott kormánybukások.

Ennek valamikor véget kellett vetni, mert a parlamentáris politikának nem természetes közege a zaklatott, négy éves verseny. A parlamentarizmus valójában kormányzásközpontú (s nem pártközpontú!) rendszer, s kormányozni bizony hosszabb időtávon lehet csak sikeresen. A Fidesz nagy felismerése az volt, hogy most megkaparintott domináns párti szerepére régóta és tudatosan készül. Ahogyan a fentebb elemezett külpolitikában és gazdaságpolitikában is tudatos lépések sorát tette, úgy történt ez a pártpolitikában is: Orbán Viktor régóta és következetesen egy jobboldali blokk felépítését nevezte meg legfontosabb feladatnak a már létező baloldali blokk mellé. A Fidesz – s ez most nem gúny – valóban az „MSZP-mindenséggel” mérte magát, amikor (még a 90-es évek második felében) elkezdte kiépíteni a maga ellenhálózatait, ellensajtóját, ellenideológiáját. A következetesség és a tudatosság volt az a két fogalom, amelynek segítségével végül is felmorzsolta a baloldal vezető pártját, illetve annak szatellitjét, az SZDSZ-t is. Hogy ez sokszor nem nagyon finoman, sőt, ádázul történt? Van benne valami. De vajon a 2008-ig tartó pangás jobb volt? Most a kiemelkedően domináns Fidesz mellett – az LMP képében – körvonalazódhat a jövő tényleges váltópártja, olyan, amilyennek – ha csak rövid ideig is – az SZDSZ képzelte magát a 90-es évek közepéig.

A két Magyarország felszámolása vagy még nagyobb polarizálódás?

Nemzetközi sajtótájékoztatóján Orbán Viktor nemzeti egység megteremtéséről beszélt a Magyarország előtt álló feladatok megoldására. A feladatok száma valóban hatalmas, és nagyon természetes felvetés, hogy ezeknek akár részleges megoldására csak akkor nyílik esély, ha a politikai osztály nem belső sérelmeire, hanem a feladatok megoldására koncentrál. De vajon miféle egységről lehet itt szó? A parlamenti többségen belüli egységről vagy ennél is tágabbról? Feltehetőleg a Fidesz elnöke az előbbire gondol, a most kisebbségben maradók inkább az utóbbira. Mostanában az MSZP számos politikusa vetette fel a nagykoalíció gondolatát, ám erről (a maga szempontjából érthető okokból) a győztes jobboldal hallani sem akar.

De ha csak a többség lesz egységben önmagával, akkor gyaníthatóan a magyar politikai közélet hangnemét, légkörét lehetetlen lesz megváltoztatni, annyi ugyanis benne a sérelem, a feszültség, sőt, a gyűlölet. Ezzel a kérdéssel tehát a Fidesznek és az új kormánynak is kezdenie kell valamit. A feladat persze szinte még nehezebb, mint a gazdaságban új pályára állni. Hiszen itt a „két fél ország négyévente helyet cserél” tradícióval kell szakítani. Ráadásul egy olyan helyzetben, amikor koránt sincs mindenki meggyőződve arról, hogy ezzel a hagyománnyal szakítani kell. Márpedig kell. S nem azért, mert tagadnánk a természetes sokféleséget és pluralizmust, hanem azért, mert a fél országoknak szóló politikai verseny kontraproduktív, és éppen a feladatok megoldásában az.

A jobboldal felelőssége óriási, miután elérte egyik fő célját, és elég komoly vereséget mért a baloldalra. Innen már nincs értelme fenntartania azt a légkört, amely egyértelműen a másik fél kiszorítására volt kitalálva. Innen a jobboldal feladata, hogy a versengés mellett az együttműködés lehetőségeit is felkínálja, már csak jól felfogott érdekből is, azért, hogy a baloldal ne akarjon idő előtt, megújulását továbbra is elhalasztva, revánsvágyból visszatérni a hatalomba.

Ha tetszik: a fentiek mind-mind a „jó kormányzás” tárgykörébe tartoznak. És ki ne akarna ebben az országban végre tartós, stabil jó kormányzást?