A liberálisoknak sosem volt fontos a hagyomány. Sem a nemzeti érzés. Fel sem tűnik nekik, hogy a rendszerváltással elvették tőlünk a vereség átélésének felemelő élményét, bármennyire is hozzátartozna magyarságunkhoz. Ha belegondolunk, a szovjet-magyar 6:0 volt az utolsó alkalom, amikor részesei lehettünk ennek a semmi mással össze nem hasonlítható nemzetmegtartó katarzisnak. Azóta csak sóvárgunk egy újabb megalázó kudarcra. Hol van már Mohács? Pedig az kellene.

Ezért is nagyszerű kezdeményezés a nemzeti kormány részéről a fegyverletétel évszázados magyar szokásának felelevenítése. Nem számít, hogy a korábbi szabadságharcoknak volt értelmük, a mostaninak meg nincsen. Az a fontos, hogy végre megint kapitulálhattunk. Amikor Orbán Viktor diadalmas meghunyászkodással végződő hadjáratát megítéljük, mindig szem előtt kell tartanunk, hogy milyen kevés esélye volt egy ehhez fogható totális verségnek. Ha nem figyel annyira, ha nem ilyen ügyes, mondjuk ki tárgyilagosan: ha nem egy ekkora korszakos hadvezér géniusz, akkor belesodródunk valamilyen lehangoló győzelembe. Gazdasági növekedés, polgárosodás, konszolidáció – ilyesmik.

A nemzeti önazonosságunknak pedig megint annyi. Így azonban rég nem látott érzelmi erővel egyesíti országunkat a hazafias búbánat, a pannon letargia, a szittya dac. A felszínes külföldi megfigyelők nem értik miért beszél Orbán tábornok győzelemről fehér zászlóval a kezében körkörös visszavonulás közben. Hát, éppen ezért. Mert az összes hadszíntéren vesztésre áll. Nem akart megszorítani, mégis megszorít. Annektálni akarta a Nemzeti Bankot, most kullog el a falak alól. Hiába akart terjeszkedni a határon túlra, az erdélyi front is összeomlott.

Mindez egészen egyedülálló teljesítmény még az e tekintetben rendkívül gazdag magyar történelemben is. Innen nézve Zrínyi Miklós kissé túlértékelt figura. Néhány várvédővel nekirontani az irdatlan török seregnek, persze, hogy bukás a vége. Az nem kunszt. De úgy szenvedni vereséget, hogy ellenség sincs, az igen. Napsütésben elázni, csak azért, hogy visszataláljunk dicső múltunkhoz, ez az igazi hősiesség. Elköltött nyugdíjvagyon, növekvő szegénység, recesszió – egy csodálatos háború járulékos veszteségei.

A fegyverletétel az IMF képviselői előtt történik meg. Önmagában is messzire ragyogó szimbóluma kurucos temperamentumunknak, hogy két évet küzdöttünk azért, vért, verítéket és százmilliárdos kamatfelárat nem kímélve, hogy visszatérjenek azok, akik el sem mentek volna, ha nem üldözzük őket el. Közeleg a nap, amelyet méltán őriz majd meg a nemzetei emlékezet a legvirtuózabb vereségek között. Nem véletlen a kormányzati szabadságharcosok öröme. „Siker. Fontos állomáson vagyunk túl – így kommentálta Varga Mihály, hogy július 17-én Budapestre érkezik az Európai Unió és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) tárgyalóküldöttsége.” – áll a lapokban.

Régen is így győztünk.

Siker. Fontos állomáson vagyunk túl – így kommentálta II. Rákóczi Ferenc, hogy április 30-án a majtényi mezőre érkezik a Német-római Birodalom tárgyalóküldöttsége.

Siker. Fontos állomáson vagyunk túl – így kommentálta Kossuth Lajos, hogy augusztus 13-án Világosra érkezik az orosz cár tárgyalóküldöttsége.

Siker. Fontos állomáson vagyunk túl – így kommentálta Horthy Miklós, hogy június 4-én a Nagy Trianon palotába érkezik a Magyar Királyság tárgyalóküldöttsége.

Összegezve: Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!