Kedden a Magyar Tudományos Akadémián (MTA) mutatták be azt a különleges kiadványt, amely Magyarország nemzeti atlaszát hivatott pótolni, amíg el nem készül ez a hatalmas igényű átfogó munka. A „Magyarország térképekben” már csak azért sem mondható nemzeti atlasznak, mert nagyon sok benne a szöveges magyarázat – bár ez inkább az előnyére válik, érthetőbbek az ábrák, táblázatok és térképek egyaránt.
Kocsis Károly akadémikus, az MTA Földrajztudományi Kutatóintézetének igazgatója elmondta, a nemzeti atlasz fontos jelképe manapság egy országnak. Kocsis egyébként elődjével, az intézetet korábban vezető Schweitzer Ferenccel együtt szerkesztette a kiadványt.
A nemzeti zászló, a himnusz és a címer jelentőségétől persze elmarad a nemzeti atlasz kiadása, hiszen ez utóbbi sokkal kevésbé gyökeresedett meg kollektív tudatunkban. Nem véletlen ez, hiszen a nemzeti atlaszok viszonylag újkeletűek, 1899-ben kezdték el a finnek az első ilyen kiadvány megjelentetését. (Mindez azért is érdekes, mert ekkoriban Finnország nem volt önálló, bár autonómiát élvezett a cári Oroszországon belül.) A nemzeti atlaszok tehát a független államok, illetve a függetlenségre törekvő országok kiadványai – magyarázta Kocsis Károly. Magyarországon a rendszerváltás óta adósak vagyunk a nemzeti atlasszal – erről is Kocsis beszélt, aki éppen ezért tartotta fontosnak a mostani, a Magyarország térképekben címet viselő kiadványt.
Ez a mű rendkívüli alapossággal és részletességgel mutatja be hazánk és a Kárpát-medence földrajzát. Természetföldrajz, állat- és növényföldrajz, gazdaságföldrajz, társadalomföldrajz mind-mind nagy témákat adhat a kutatóknak, akik rendkívül friss, akár még 2010-es társadalmi-gazdasági folyamatokat is ismertetnek a kiadványban. Különösen érdekesnek tűnik a tehetségföldrajz, amit Pálinkás József akadémiai elnök emelt ki a bemutatón. Ő és Kocsis is felhívta a figyelmet arra, hogy hol születnek, illetve hová vándorolnak (országon belül) a tehetséges emberek. Kiderül, hogy az alföldi nagy mezővárosok hiába „termelik ki” a talentummal megáldott embereket, azok néhány nagy központba mennek tovább, nem maradnak meg szűkebb hazájukban. Elsősorban Budapest, aztán Debrecen, Pécs és Sopron bizonyul általában vonzónak számukra.
A gazdasági-társadalomföldrajzi térképekből bepillantást kaphatunk a közismert folyamatokba: tudjuk régóta, hogy Magyarország középső és nyugati fele a fejlődik gyorsabban, itt magasabb az egy főre jutó GDP, illetve a hozzáadott érték a termelésben és a szolgáltatások terén, de a vándorlási egyenlegek mutatója szemlélteti talán leginkább, hogy az ország egynegyede miként vonzza magához a többi térség lakóit.
Szintén érdekes a földrengések eloszlását mutató térkép, amely Kocsis Károly szerint szépen illusztrálja, hogy a paksi atomerőmű az egyik legbiztonságosabb területen fekszik a Kárpát-medencében.
Végül megemlítjük az időjárás, a klíma változását bemutató térképeket is. Ezekből kiderül, hogy az ország bizonyos területein jelentős a felmelegedés az utóbbi években, évtizedekben (1978-2007 között). Sopron, az Alpokalja, Mosonmagyaróvár környéke, a Mecsek, illetve a zempléni-szabolcsi térségek érintettek a legjobban e szempontból. Kevésbé érzékelhető a felmelegedés Vác és a Börzsöny környékén, illetve az Alföld délkeleti szegletében. Az éves csapadékmennyiség viszont éppen a Dél-Alföld említett részén, illetve Zalában és a főváros, valamint Székesfehérvár környékén növekedett a leginkább 1951-2007 között.