A rendelet kötelezővé tette – a Pesti Hírlap szerint – „az összes iparosoknál és kereskedőknél minden bőrtalpú lábbeli, csizma, cipő, bakancs, szandál stb. bejelentését és a bejelentendő készleteket egyúttal zár alá is helyezi”. „A rendelet kimondja a továbbiakban, hogy a közellátási miniszter kijelölheti azokat a kereskedőket, akik a lábbelik forgalomba hozatalával foglalkozhatnak, kiemelve a továbbiakban azt is, hogy a kisiparosok a javítási, talpalási és sarkalási munkálatokat továbbra is elvégezhetik.”

Csak 22-es számnál kisebb cipők

Mindennek nyomán február 17-én, hétfőn valódi felvásárlási láz tört ki Budapesten: az emberek már kora reggel megrohanták az üzleteket, a kereskedők azonban felkészültek. A legtöbb bolt ajtajában, kirakatában tábla lógott: „Kormányrendelet értelmében szünetel az árusítás! Csak 22-es számnál kisebb cipőket, papucsokat, selyemcipőket lehet vásárolni.” 

A vásárlók tehetősebb része ekkor a cipészeket ostromolta meg. „Régóta nem vettek fel ennyi rendelést a cipészek, mint hétfőn, mivel a cipőkészítéssel foglalkozó iparosokat a rendelet egyelőre nem érinti. Meglévő készleteiket külön engedély nélkül is feldolgozhatják” – írta a Pesti Hírlap.

Az ekkor már erősen felügyelt, cenzúrázott sajtó természetesen nem írhatta meg a valóságot, de még a szépített hírből is kiderül, hogy valódi tömegpánik alakult a tél végén, a tavaszi szezon kezdete előtt cipőfronton.

Tervgazdálkodás vagy hadigazdálkodás?

Jóllehet Magyarország ekkor még nem lépett be a második világháborúba, már napirenden volt a fogyasztási cikkek és az alapvető élelmiszerek forgalmazásának korlátozása. Mint ahogy erről Mementó-sorozatunk korábbi részében már írtunk, Teleki Pál kormányfő ekkoriban tartott egy beszédet a tervgazdaság fontosságáról. Teleki nem véletlenül beszélt tervgazdaságról: a háború felé sodródó ország egyre inkább a hadigazdálkodásra volt kénytelen átállni, jóllehet hadviselő félként ekkor még nem lépett fel. (Igaz, 1941 folyamán ez is bekövetkezik majd.)

Imrédy Béla és Teleki Pál

Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára

Gyáni Gábor - a Hétköznapi élet Horthy Miklós korában című könyvében - emlékeztet rá, hogy a „20. századi, tehát a totális háborúknak szinte már megszokott velejárója a hátországi közellátás szigorú korlátozása, a jegyrendszer bevezetése. 1940. április 14-én látott napvilágot a cukor és a zsír forgalmának és fogyasztásának budapesti szabályozásáról intézkedő rendelkezés, amely kimondta a készletek kötelező bejelentését és megszabta a fejadagokat.” Gyáni szerint ettől fogva a háború alatt mindvégig az Élelmiszerjegy Központ intézkedett a központi élelmiszerellátásról. Petróleumhoz is csak jegyre lehetett hozzájutni, érdekes módon erről is az Élelmiszerjegy Központ intézkedett. 1941-től fokozatosan a liszt, a kenyér, a tej, majd a hús, a krumpli és a tojás is jegyre volt csak kapható.

„Nincs ok az aggodalomra!”

De térjünk vissza a cipőrendelethez! A Pesti Hírlap korabeli száma szerint a „rendelet közérdekű intézkedés, mely mindenkit közelről érint, éppen ezért a társadalom széles rétegeiben megjelenése óta a legkülönbözőbb módon magyarázzák a rendeletet”.

„Nincs ok az aggodalomra!” – ez az alcím vezeti be ezután azt  „megnyugtató”, a tömegpánikot lecsillapítani hivatott nyilatkozatot, amelyet érdekes módon nem a rendeletet alkotó kormány egyik tagja magyarázott a lap olvasóinak, hanem egy cipészmester. Persze nem akármilyen cipészmesterről van szó, hanem Baldauf Lászlóról, aki 1941-ben a cipész ipartestület elnöke volt.

Baldauf így magyarázta a kormány intézkedését: „A cipőkészletek zár alá helyezéséről szóló kormányrendeletre szükség volt, a magyar közönség azonban igen hamar túlzottan magyaráz minden olyan intézkedést is, amelyet a kormány éppen az ő érdekében hoz. Az intézkedésre szükség volt azért is, mivel az ország bőrszükséglete behozatal hiányában csak bizonyos megfelelő beosztással biztosítható, és éppen ezért idejében gondoskodni kellett arról, hogy a még meglévő készleteket fel ne vásárolják, éppen azok, akik jobb anyagi helyzetüknél fogva úgyis bőségesen rendelkeznek lábbeliekkel, azok elől, akiknek nincsen. A rendelet természetesen élénken foglalkoztatja a kereskedőket, az iparosokat és a nagyközönséget. Igen fontos feladat a cipők megjavítása is, nemcsak az új cipők gyártása.”

Mi lesz a kereskedőkkel?

De mi történik a kereskedőkkel, akik nem árulhatnak egyelőre, de az alkalmazottaikat a rendelet szerint fizetniük kell? – tette fel a kérdést a Pesti Hírlap a cipésznek. „Erről is gondoskodás történik, idejében, külön intézkedéssel. A zár alá vétel 24-ig megtörténik. Arról egyelőre mit sem tudunk, hogy a készleteket központilag csoportosítják-e vagy meghagyják a kereskedőknél elárusítás céljából. Nem hinném, hogy a kereskedők hátrányos helyzetbe kerülhetnek” – válaszolta Baldauf.
 
Megkérdezték az ipartestület vezetőjét az esetleges utalványok bevezetéséről is, de Baldauf „konkrét formában még semmit” sem tudott erről. „Az iparosoknál erről egyelőre szó sincs, mindössze kötelesek feljegyezni a rendelő nevét, állását, lakhelyét, a kiszolgáltatott árut és az árat” – mondta.
 
Sőt, az ipartestületi elnök szerint a cipészeknek még előnyös is a rendelet, ráadásul „az úgynevezett kispénzű emberek” is jól járnak szerinte. Mármint, akik amúgy sem tudnak újat vásárolni. „Most már nem fordulhat elő, hogy a nagyobb tőkével dolgozó gyáriparosok felvásárolják a nyersanyagot a tőkeszegény kézműiparosság elől. Több mint százezer dolgozóról van szó a szakmában, beleértve a segédeket is. A rendelet már ebből a szempontból is óriási jelentőségű” – jegyezte meg.

A cipész ipartestület korábbi székháza a Wesselényi utcában

Wikipedia

Lesz-e cipőjegy?

Baldauf hozzátette: a leltározás után derül majd ki, szükség lesz-e cipőjegyre. "Egyébként ebben a kérdésben most dolgozott ki az ipartestület egy körlevelet, melyet tájékoztatás végett megküldünk az összes érdekelt iparosoknak. Lényeges szempont itt is az, mint minden hasonló intézkedésnél: józanul, hidegvérrel kell fogadni a kormány intézkedését, mely minden vonatkozásban éppen a nagyközönség érdekeit, jólétét és szükségleteit akarja igazságosan, a legmesszebbmenőkig biztosítani.” 

Hogy a helyzet nem volt ennyire egyszerű, az kiderült a február 18-ai parlamenti vitából is, amelyről a Pesti Hírlap másnap számolt be. Eszerint a képviselőház kedden folytatta a vitát a kormány gazdasági programjáról. A kisgazdapárti R. Szabó István azt fejtegette, hogy a mezőgazdasággal foglalkozók munkája nem értéktelenebb más társadalmi osztály munkájánál. „A mezőgazdaság nem bírja az iparcikkek óriási áremelkedését. Nem elég a termelés fokozása, ha az értékesítést kellőképpen nem szervezik meg” – fogalmazott a képviselő.

Ferenczy Tibor, a MÉP, vagyis a kormánypárt tagja viszont azt mondta a jegyrendszerről: „ha a korlátozásnak erre a legradikálisabb módjára határozza el magát a kormány, eleve biztosítani kell, hogy az áru kellő mennyiségben és az esedékesség napján a fogyasztók rendelkezésére álljon. A lábbeli forgalmát korlátozó rendeletre azért is szükség volt, mert külföldi kezek is igyekeztek a cipőféléket nagy mértékben felvásárolni”.

Végül is a cipőjegyet még az év folyamán, 1941 tavaszán be kellett vezetni Magyarországon. Nem ez volt az első, és nem is az utolsó korlátozás, és elmondhatjuk: nem is ez volt a legsúlyosabb csapás, amit az ország lakosainak el kellett viselniük a második világháború során.