A ragadozók hajszolták értelmi fejlődésbe az őseinket
Amerikai antropológusok egyetértenek abban, hogy az ősembert a többi főemlős közül az együttműködési készség, az együttműködést jutalmazó, a különállóságot büntető agyműködés emelte ki, de szükség volt egy erősen szelektáló külső evolúciós hatásra is, s nincs erősebb szelektáló hatás, mint amikor az alkalmazkodásra képtelen egyedeket helyben megeszik.
Augustin Fuentes antropológus, az indianai egyetem professzora szerint csak némi korrekcióval igaz a ma elfogadott nézet, amely szerint az ember ősét a közös vadászat tette emberré: az ember őse ugyanis ebben gyakrabban volt préda, mint vadász. Dr. Fuentes és munkatársai az a tudomány népszerűsítésére alakult amerikai egyesület, (AAAS) St. Louis városában tartott idei kongresszusán ismertették kutatásaikat és következtetéseiket.
A több mint egymillió évvel ezelőtt egymás mellett élő két „közeli rokon”, az australopithecus és a paranthropus a nagymacskák kedvenc zsákmánya volt. Dél-Afrikában sok olyan lyukas koponya került elő, amelyben a lyukak távolsága megegyezett a kardfogú tigris szemfogainak távolságával. A kutatók szerint a paranthropus azért halt ki, mert hátrányba került az australopithecusszal szemben. Ez utóbbi ugyanis nehezebben megszerezhető zsákmánynak bizonyult, mert megtanulta, hogy lehet együttműködéssel elkerülni, hogy megegyék őt magát vagy a csemetéit, s a kardfogú tigrisek a könnyebb zsákmányt választották.
Dr. Fuentes csapata a klasszikus ökológiai modellek alapján programot tervezett, és számítógépes szimulációval vizsgálta, hogy a csapatmunka milyen előnyhöz juttathatta az australopithecust. A program kimutatta: már egészen csekély együttműködés megbillentette a fajfennmaradási esélyek arányait – írta a New Scientist című angol tudományos folyóirat.