A FIFA vizsgálja Xherdan Shaqiri és Granit Xhaka gólörömét, mert egy kétfejű sast formálva provokálta a szerb nézőket. Mégis mi történik itt? És kinek van joga ítélkezni?
A tények egyszerűek: a svájci válogatottnak (beceneve Nati) két legnagyobb sztárja albán származású. Xhaka szülei Szerbiából menekültek az alpesi országba, az Arsenal sztárja már Baselben született. A Stoke Cityben játszó Shaqiri ugyan Koszovóban (tágabban nézve Jugoszláviában) született, de egyévesen, 1992-ben Svájcba került a szüleivel. Nem honosított játékosok tehát, hanem igazi svájciak, akik úgy beszélik a németet, hogy azt a berliniek számára feliratozni kell a tévében.
A szerb közönség (kiegészülve a szláv testvériség miatt velük tartó oroszokkal) a két albán származású svájcit módszeresen kifütyülte az egész meccsen. Ők voltak azok, akik a két játékost albánként azonosították, az ellenfélből kiemelték, és ellenségként bántak velük. Ezek után látványos gólokkal épp ez a két játékos fordította meg a meccset (a szerbek a meccs legelején vezetést szereztek). Xhaka távoli bombája után két kezével egy repülő madarat formázott, és nagy elégtétellel mutatta fel a szerb drukkereknek. Mivel a hüvelykek keresztezték egymást, a jelet az albán kétfejű sasként fordította le mindenki (a történelem iróniája: a szerb sas is kétfejű).
Shaqiri győztes gólja után megismétlődött a jelenet. A gesztust könnyen le lehetett olvasni:
Idenézzetek, no ki az, aki belőtte a szerbek gyors továbbjutását megakadályozó gólt?!
A FIFA bejelentette, hogy az ügyben vizsgálatot indított a két játékossal szemben, és akár kétmeccses eltiltást is kaphatnak.
Ne olyan gyorsan az ítélettel: a FIFA ugyanis épp olyan területre tévedt, amelyen semmi keresnivalója. A nemzetközi labdarúgó szövetségnek épp azért a világbajnokság a legértékesebb terméke, mert legálissá teszi az országok közötti begőzölt versengést. Jó esetben megélhetővé teszi a nemzeti összetartozást, rossz esetben utat nyit a másik elleni verbális és fizikai agressziónak. Olyan érzelmeket szabadít fel, amelytől a budapesti nagykörút megtelik ünneplő emberekkel, vagy éppen Marseille felét szétverik a menekülésre képtelen angolokkal együtt.
A nemzeti büszkeségnek (és csalódásnak) vannak szép és felemelő pillanatai, illetve csúnya és felkavaró megjelenései. Valamint számos olyan megnyilvánulásai, amelyeket érzékenységük alapján ítélünk meg szépnek vagy csúnyának, amelyeket mi észreveszünk, de mások nem, és fordítva. Csak ki kell nyitni a nemzetközi sajtót, és mindenütt szellemesnek szánt, de valahonnan nézve minden esetben sértő szalagcímek, fotók és kommentárok jönnek szembe. Német tankok, francia békák, mexikói dílerek.
És mindenütt felbukkan a volt háborúkra való utalás, mert mi lenne viccesebb, mint előző generációk pusztító csatáival párhuzamba állítani 22 luxuslabdarúgó 90 perces testmozgását?
Mégis mi lenne a baj abban, hogy két albán származású svájci játékos identitását úgy értelmezi, ahogy akarja? Ha a Dárdai gyerekek egyszer a német válogatottat választják, de gólörömükben a vállukra tetovált magyar címerre mutogatnak, az vajon büntetendő? Amikor egy egész sportrendezvény szól népek, nemzetek és identitások összecsapásáról, akkor a FIFA dolga, hogy ezekből kiemeljen egyet, és szankcionálja azt? És az sem árnyalja a képet, hogy a szurkolók voltak azok, akik etnikai alapon megkülönböztettek két játékost, akik gólörömükben csak annyit közöltek: itt vannak az albánjaitok? Vajon szabad albán svájcinak lenni az argentínok ellen, de tilos a szerbek ellen? És ha az albán válogatott játszott volna a szerbekkel, akkor mit kellett volna tenniük? Akkor szabad az ország címerére mutogatni?
A legkevésbé sem tűnik jogosnak, Xhaka és Shaqiri lehetséges büntetése. Amit tettek, az a világbajnokság valódi lényege: a nemzeti érzelmek felszabadítása a másik kárára. Mert a focipályán ezt megengedjük maguknak. A világ létrehozott egy színpadot, amelyen ezek a feszültségek kijöhetnek. Ezért lehet a világbajnokság olyan közeg, amely emberfeletti hősöket szül, és örök veszteseket gyárt. Hogy 2018-ban az identitás bonyolultabb annál, mint amit egy zászló és egy himnusz enged, azt pedig tudjuk. És talán nem a FIFA dolga, hogy meglepődjön rajta. Elvégre maga a FIFA szabályozza a honosítást.
Bűnhődni egyébként is fognak. A dacos gólörömnek a FIFA nélkül is lesz utójátéka, méghozzá a Nati és Svájc keretei között. Vladimir Petkovic szövetségi kapitány csapatával ugyanis régóta küzd az alpesi ország. A boszniai menekült ugyan jobb mutatókkal rendelkezik a válogatott élén, mint a legendás Ottmar Hitzfeld, de sem ő, sem a csapat egy része nem elég svájci a svájciaknak.
Xhaka és Shaqiri nacionalista gesztusával újra felerősítette az alpesi országban a vitát, kié a válogatott, és milyen értékeket vall. Nem csak az a baj, hogy valakinek az identitását meghatározza, hogy a családja onnan származik, hanem az is, hogy ezt milyen formában mutatja ki. Megtenné-e a semlegességére és soknyelvűségére büszke ország, hogy így triumfáljon a másik felett?
Svájcnak és a csapatának van mit kibeszélnie egymással. De a FIFA-nak nem lenne dolga ebben az ügyben.
Ps: Xhaka, Shaqiri, értjük, hogy felszabadító érzés lehetett bemutatni, de sokkal menőbb lett volna, ha kihagyjátok.
Kovács Kokó István: Nem baltával rontok be az irodába
Gazdasági és jogi átvilágítást ígért a Magyar Ökölvívó Szakszövetség újonnan megválasztott elnöke, Kovács Kokó István. Atlanta olimpiai bajnoka a rá váró feladatok mellett beszélt arról, mekkora szerepe lehetett a politikának a megválasztásában, miként alakult a viszonya Erdei Zsolttal, miért indul nála hatalmas mínusszal a szövetségi kapitány, és hogy miért ilyen határozott a véleménye Imane Helif ügyéről. Interjú.
