Magyarország Közép-Európában, a Kárpát-medencében fekvő, tengerparttal nem rendelkező ország. Népessége a 2011-es népszámlálási adatok szerint 9 982 000 fő. Ebből jelen állás szerint négy fő arany, egy fő ezüst, és három fő bronzérmes a londoni olimpián.
Csodálatos ez az eredmény, jól láthatóan otthonosabban mozognak a magyar sportolók az öreg kontinens legöregebb „kontinensén”, mint a szmogos és erőszakos Pekingben. Engem csupán egyetlen tényező zavar, hogy ebből a nyolc emberből mindössze egy nő. Felmentem az Egyesült Államok csapatának honlapjára, el is kezdtem számolni, hogy a huszonhét aranyból hányat szerzett hölgy, de a felénél abbahagytam, mert az már bőven elég.
Ez azért fontos nekem, mert ha már kénytelen vagyok – annak ellenére, hogy egy kanapén ülök és főtt kukoricát rágcsálok a sörhasammal, és nem ismerem személyesen egyik versenyzőt sem – többes számban beszélni, hogy nyertünk, meg nyerünk, ha már muszáj nekem polírozgatnom a nemzettudatomat, akkor én szívesebben szurkolok nőkért, a nők nem találnak ki ilyen hülyeségeket, hogy nemzet, ilyeneket csak a férfiak találnak ki, akik aztán megkérik az asszonyaikat, hogy értsenek egyet velük, ha nem akarnak egy óriási sallert vacsora előtt.
A főtt kukorica ehetetlen volt, így kénytelen voltam vásárolni egy pattogatott kukoricát és azzal vártam a 100 méteres síkfutás döntőjét, amit a hölgyek versenyében már egy nappal korábban megnyert a jamaicai sprinter. Volt alkalmam Jamaica szigetén járni, és írtam már a jamaicai ember futáshoz fűződő viszonyáról, ismételni pedig nem szeretném magam, így rendkívül elegáns és cseppet sem átlátszó módon a saját, szeptemberben megjelenő könyvemből fogok idézni a témával kapcsolatban.
„Jamaica lakói a világ leglassabb emberei, amikor nem csinálnak semmit. Kérdés, hogy lehet- e egyáltalán sebességről beszélni, ha valami áll. Ha egy jamaicait megcsíp egy szúnyog, teszem azt a vállán, akkor szépen lassan odafordul, jól megnézi azt a szúnyogot, aztán megemeli a kezét, és mintegy hat másodperc alatt el is éri a csípés helyét. A szúnyog már rég elrepült, elvitte a vérét, a jamaicai utána néz, és azt mondja: öh! A mozgásuk légies, mégis valahogy tohonya. A tekintetük ördögi, mégis valahogy gyermeteg. A beszédük lassú, mégis valahogy, illetve teljesen érthetetlen. És gyönyörű. Hiába nem értettem belőle egy szót se, úgy éreztem, hogy értem. Emiatt a lassúság miatt, mivel ezt a lassúságot lassú testbeszéd is kísérte. Mintha azért beszéltek és mutogattak volna lassan, hogy ez a hülyegyerek is értse. Mármint én. Jenővel el is határoztuk akkor, hogy átírjuk a magyar nyelvet is patois-ra, létrehozzuk a magyar patois-t, de erre halaszthatatlan belföldi elfoglaltságaink miatt végül nem került sor, meg aztán ott vannak a csángók, a palócok. Szóval nem kell szégyenkeznünk.
Azt mondja az angol: I’m going down there. A jamaicai: mi á gó dán dá. De ilyet mi is tudunk. Hogy is fogok emlékezni arra a napra, amikor megérkeztünk Montago Bay-be? „Amikor kistcsá voltam, oakkor egy estén elindultunk jomáikábá enekelni s öt ora után, elébb voltunk a kocsmára, utána hazajöttünk a kocsmáról. Akkor elindutunk enekelni, elmentünk enekelni a masik kocsmábá, tána a bánk adott, vad pénct adott, vagy cukrot, cukorkát, vad kalácst s mentünk tovább miden kocsmához, éfékorig. Éfékor hazajöttünk, megíméleztük mámáékat, sírtuk nagymámát, nagytátát, és akkor mer mentünk fekeni. Mekszámotunk a péndzünket mennyi vót.”
De Jamaica lakói nem csak a világ leglassabb emberei. A leggyorsabbak is. Ennek a homokban, horgászhajók orrában meg árokpartokon heverésző nemzetnek a fiai tíz métereket vernek a mezőnyre a 100 méteres síkfutásban évről évre. A franc se érti ezt! Talán szeretik a végleteket. Talán azért heverésznek, hogy utána mindent beleadjanak. Vagy azért adnak bele mindent, hogy újra heverészhessenek. Csak gyorsan le akarják zavarni a mozgást. Fekszenek egy napot, aztán futnak száz métert. Végül is, ha visszaemlékszem arra, amikor még mozogtam, én sem csináltam másképp. Jó voltam távolugrásban és hatvan- meg százméteres síkfutásban. A focipályán középcsatár voltam. Szökőévenként egyszer sprintelnem kellett egyet. És nagyon gyors voltam. És nagyon büszke rá. Imádtam, ahogy porzott utánam a föld, ahogy nekifutottam a távolugráshoz, aztán pedig elengedtem a testem és szálltam a levegőben. Lehet, hogy lélekben jamaicai vagyok. Vagy csak egy ugyanolyan lusta fasz, mint ők, akik a legkevesebb erőfeszítést szeretik tenni a leglátványosabb siker érdekében. Kit érdekelnek a hosszútávfutók? Kit érdekelnek a hátvédek? A csatár a menő, meg a síkfutó. Meg én.”
ketchy-chuby: It can be a sexual term meaning the man throw it and the woman catch it! It can also mean a game - life's game, how to see through today to meet tomorrow and all the games of life as in "life is just a ketchy-chuby game."
Kovács Kokó István: Nem baltával rontok be az irodába
Gazdasági és jogi átvilágítást ígért a Magyar Ökölvívó Szakszövetség újonnan megválasztott elnöke, Kovács Kokó István. Atlanta olimpiai bajnoka a rá váró feladatok mellett beszélt arról, mekkora szerepe lehetett a politikának a megválasztásában, miként alakult a viszonya Erdei Zsolttal, miért indul nála hatalmas mínusszal a szövetségi kapitány, és hogy miért ilyen határozott a véleménye Imane Helif ügyéről. Interjú.
