Sok olyan tulajdonságunk, automatikus reakciónk van, amitől szabadulni szeretnénk, de nem megy: ilyen a kisebbrendűségi érzés, a megfelelési kényszer. Ennek gyökerei sokszor a neveltetésünkben, a szocializációs folyamatban rejlenek.
A társadalomba illeszkedés alapvető eleme, hogy odafigyeljünk az általános elvárásokra, szabályokra, keretekre. Ezek segítenek a sarokpontok kijelölésében, fogódzóul szolgálhatnak a bizonytalan helyzetekben. Amennyiben a környezetünk pozitívan reagál egy adott cselekedetünkre, akkor nagy eséllyel megerősödik az adott viselkedés, ám ha elutasítja a magatartásunkat, az arra késztethet, hogy kevésbé tegyünk úgy a jövőben, hiszen nem cél, hogy elégedetlenek legyenek velünk a számunkra fontos emberek, vagy kirekesszen a közösség.
Abban az esetben, ha ezek a visszajelzések olyan emberektől érkeznek, akik a javunkat akarják, reális az értékítéletük és kellően megengedők abban, hogy nem mindenben leszünk pontosan olyanok, amit kérnek, akkor ez segítség lehet ahhoz, hogy eligazodjunk a számunkra addig ismeretlen helyzetekben. Ha azonban érzelmileg éretlen, esetleg túl szigorú vagy agresszív szülők, kortársak és más releváns személyek rendszeresen romboló kritikával illetnek, irreális elvárásokat támasztanak velünk szemben, az hosszabb távon alássa az önbecsülésünket.
Felénk áradó visszajelzések
Akármennyire igyekszünk távol tartani magunkat azoktól a véleményektől, amelyek egyértelműen rombolóan hatnak ránk, a legtöbben még felnőttként is képtelenek vagyunk megszűrni a felénk áradó visszajelzéseket. Még a legtávolabbi, legjelentéktelenebb reakciókat is listázzuk magunkban: mit szólnak mások a közértben, ha például üvölt a gyerek, vagy ha leettük a ruhánkat, netán tájékozatlanok vagyunk valamiben, nem beszélve az online térről.
Félünk a következményektől, attól, hogy kibeszélnek vagy elítélnek minket. Sokan úgy döntenek, hogy inkább visszahúzódnak és szemlélővé válnak, míg mások belemennek a helyzetekbe, vállalva a következményeket, de a legtöbbjük aztán remegve figyeli a reakciókat.
Gyermekkori tükör
A bennünk élő önbizalomhiány és megfeleléskényszer gyökerei tehát legtöbbször a gyerekkorba nyúlnak vissza. Az, hogy milyennek éltük meg magunkat a származási családunkban, meghatározza, milyennek látjuk magunkat később. El tudjuk-e hinni, hogy valami sikerülhet, valamiben jók leszünk, egyáltalán reális-e abban gondolkodni, hogy komoly dolgokra is hivatottak vagyunk, és szabad-e többet gondolnunk magunkról, mint amit a környezet visszaigazol?
Ha a származási családunkban nem feltétel nélküli szeretetet kaptunk – azaz csak akkor fogadtak el és értékeltek, ha jól teljesítettünk, nem pedig csupán azért, mert létezünk –, akkor nem meglepő, ha később is erre a megfelelésre törekszünk a szimpátia eléréséhez. Folyamatosan mások kedvében akarunk járni: azt figyeljük, ki mit szeretne, miért cserébe remélhetjük az odafordulást.
Ennek a viselkedésnek a mozgatórugója a félelem, hogy nem fogadnak el, ha nem felelünk meg. Erőfeszítéssel leplezzük a szorongásunkat, ami azt súgja, hogy ha mernénk másként gondolkodni, nem besimulni és nem teljesíteni, akkor valami szörnyűséges dolog történne: akár mindenki hátat fordítana nekünk, vagy kirúgnának, kigúnyolnának.
Berögzült sémáink
Természetesen ezeknek a katasztrófagondolatoknak a legnagyobb része nem reális alapokon nyugszik. Nincs bizonyíték és tapasztalat arra, hogy valóban ilyen következményekkel járna, ha ki mernénk lépni a mókuskerékből. Ezt mi gondoljuk így, és makacsul ragaszkodunk hozzá, hiszen veszélyesnek érezzük, hogy eltérjünk a már bevett gyakorlattól.
Amennyiben ugyanis gyerekkorunkban olyan sémánk alakult ki, amely arra utal, hogy velünk lehet baj, hiszen a szüleink nem véletlenül voltak annyiszor elégedetlenek velünk, akkor ez abban a pillanatban érthetővé és kiszámíthatóvá tette a helyzetet. Akkor is, ha fájdalmas volt, de magyarázatot adott olyan szituációra, amely enélkül követhetetlen lett volna.
Ezek a gyerekkorban még igaznak hitt magyarázatok, amik sémákként határozzák meg a látásmódunkat és a viselkedésünket, később már nem segítenek, sőt hátráltatnak minket a kiegyensúlyozott életvitelben.
Változtatni szeretne? Olvassa tovább Almási Kitti pszichológus írását a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amely lelkünk sötét és napos oldalával foglalkozik.
Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.