Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Az első szériából megtanultuk, hogy az aranyos gyerekjátékoknak hogyan lehet a kifutása a vérengzés. A második inkább arra erősít rá, hogy nem kell semmi különös ehhez a vérengzéshez, megoldják azt az emberek maguk.
Tiszteletben tartjuk az önök jogát a szabad döntéshez, kezdődhet a demokratikus szavazás
– hangzik el a halálos játékokkal megfűszerezett bentlakásos koreai Big Brother-show-ban minden kör után. A kezdéskor amúgy beleegyező nyilatkozatot aláíró résztvevők pedig a túlélt véres játékok után eldönthetik, hogy inkább kiszállnak némi pénzzel, és nem kockáztatják az életüket tovább, vagy a felfoghatatlanul nagy nyeremény reményében inkább maradnak. Minél tovább maradnak, annál több pénz ütheti markukat, és annál több vér folyik.
Bár egyesével szavaznak, végül a többség dönt elve alapján a következményt mindenki viseli. (Ha a többség úgy dönt, mindenki marad.) Ja, és a hangsúlyozottan „demokratikus” szavazás nem titkos, sőt mindenkit meg is jelölnek, hogy a menjünk vagy maradjunk tábort erősíti-e. A voksolás előtt azért „finom utalásféleképpen” bemutatják a gigantikus malacperselybe ömlő pénzt is, és mivel továbbra is arra épül a játék, hogy az abba bekerülő emberek mind óriási bajban vannak, életük egy nagyobb pénzösszeg nélkül gyakorlatilag kilátástalan, a döntés nem lesz egyértelmű.
Bár az új évad leginkább erre a látszatdemokratikus aktusra koncentrál, mindannyian tudjuk, hogy a játék nem érhet véget, hiszen akkor mi történne a sorozat folytatásában, ugye.
A magyarul szörnyen hangzó Nyerd meg az életed címet kapó Squid Game 2021-es első évada gyorsan a Netflix legnézettebb tartalma lett, berobbant a popkultúrába, Dél-Koreában a társadalmi egyenlőtlenségekről szóló politikai diskurzus fókuszába került, a sorozatban feltűnt ruhadarabokért (például a szereplők által hordott bebújós fehér cipőért) roham indult a boltokban, a ruhák a farsangi és halloweeni jelmezek slágereivé váltak, a sorozatot másolva verték egymást gyerekek az iskolákban, világszerte rendeztek realityket, sőt, a Netflix is előrukkolt egy ilyennel stb.
Lapos karakterek a babaházban
Nem is volt kérdés, hogy – bár nem tervezték eredetileg – lesz folytatás. Tavaly karácsonykor meg is érkezett a második évad, és máris begyűjtötte a Netflix legnagyobb tévés premierje rekordot, a Wednesday-t is leelőzve. Annak ellenére is, hogy
a széria inkább egy fél évadnak tekinthető, vagy még inkább csak a sztorit lezáró, még idén érkező harmadik évad felvezetőjének.
Ahogy az a folytatásokban valamennyire megszokott, itt is óhatatlanul eltűnt az újdonság varázsa. Tudjuk, hogy az egész egy gyerekjátékokba öntött koreai Éhezők viadala. Ismerősek a babaházszerű díszletek, a fura egyenruhás fegyveresek, de még a klasszikus zenére vágott, lassított vérengzésjelenetek is. Sőt, a feljebb már említett áldemokrata voksolás is megjelent korábban: igaz, az első évadban csak egyszer dönthettek a játék abbahagyásáról a játékosok.
Tulajdonképpen még a karakterek is visszaköszönnek, van itt beépített ember, van ügyeletes rosszfiú, bukott kapzsi menedzser, futóbolond vallási fanatikus, hideg egoista és így tovább. A játékosok összetételének színesítése okán feltűnik most egy anya-fia páros, van terhes kismama, transznemű exkatona, van egy kis szerelmi szál, vannak itt katonai fegyelemhez szokott parancsot teljesítők. Sőt, van egy titokzatos lány is a fegyveresek között, de (egyelőre) nem nagyon derül ki, mi is a szerepe a történetben.
E szereplők adnának egyébként lehetőséget arra, hogy őket jobban megismertesse, és ezáltal egy kis emberi mélységet is kapjon a sztori, de a karakterek sajnos elég felszínesek, sőt időnként parodisztikusan gagyik. Gondoljunk csak a kék hajú rapperre, Thanosra (akit egyébként egy valódi k-popsztár, T.O.P alakít). Ő lenne a rosszfiú, de inkább idétlen kamasznak tűnik, aki időnként béna szövegeket rappel. Igazi dráma lehetne, amikor a fiúnak meg kell tagadnia az anyját, de olyan bumfordiak a szereplők, hogy a dráma helyett inkább kínosan érezzük magunkat. De a szerelmesek civódása is megmaradt a szappanoperák szintjénél.
Az első részben megismert, ott a játékot megnyerő főszereplő Gihun (Lee Jung-jae) viszont kivétel. Őt kissé mulya, csetlő-botló figurának ismertük meg, mostanra viszont egy megtört, a pénzt ugyan megnyerő, de minden mást (barátait, családját) elveszítő, életét a játék leállítására, a felelősök megbüntetésére feltevő hőssé vált. E küldetését máshogy nem tudja elérni, mint hogy újra bekerül a játékosok közé, és ott egyrészt megpróbálja figyelmeztetni a többieket a veszélyekre (nem nagy sikerrel), másrészt, hogy lázadást próbál levezényelni.
A korábban szintén megismert rendőr, Dzsunho (Wi Ha-joon) mindeközben kintről, rendőrként próbálja megtalálni a játéknak otthont adó szigetet, de ez a szál annyira nincs kifejtve, hogy nem is érteni, miért került be a második szériába. Persze még ez is – ahogy a titokzatos fegyveres lány története is –kibontakozhat a harmadik (két és feledik) részben.
Te kis buta néző, érted: a kapitalizmus a gonosz
A sorozat megálmodója, írója és rendezője, Hwang Dong-hyuk egy sor újdonsággal is szolgál azért, szerencsére. Mégiscsak egyfajta börtönkísérletről van szó, ahol a kérdés az, hogy mire képesek az emberek egy ilyen zárt, fenyegető extrém helyzetben. És mint tudjuk: leginkább mindenre. Minden szörnyűségre. Pláne, ha a szavazások után meg is van bélyegezve az ellenség. És noha az igazi ellenségek nyilván a szörnyű, véres játék irányítói, és főleg az azokat megrendelő – továbbra is elég ködös – szupergazdag hatalmasságok (te kis buta néző, érted: a kapitalizmus a gonosz), a játékosok alapból a másik bélyeget viselő társaikat tudják csak befolyásolni, velük tudnak vitatkozni, őket tudják győzködni, és ha nem járnak sikerrel, őket tudják csak megtámadni.
A társaság mesterséges kettéosztása, az ellenség egyértelmű kijelölése – bevált technikák ezek, láttuk már az előző évadban ezt is, és persze láttuk a történelemben nagyobb méretekben is, sőt látjuk a jelenben is.
Nincs tehát új a nap alatt, és nincs sok újdonság a sorozat folytatásában sem, ennek ellenére – ha lefejtjük a didaktikus ideológiai mázat, és eltekintünk a felesleges szálaktól, valamint a sokszor gyenge színészi teljesítményektől, és csak a gyerekjátékok fordulataira koncentrálunk – mégis valamiért működik.
Eleve új szempontból vizsgálhatjuk – két közepesen érdekes felvezető rész után – az aberrált játékokat. Akárcsak Gihun, már mi is tudjuk, mi lesz a játékok lényege, izgulhatunk, hogy megértik-e veszélyt a játékosok. Aztán mégis kiderül, hogy nagy tévedés, ahogy Gihun, mi sem tudjuk, mi lesz a következő körben. És ezek bizony izgalmasak, fordulatosak – és persze véresek.
Igazából most is ezek a részek a legemlékezetesebbek. Egy-két szereplőért – dacára azok nem túl árnyalt felépítésének – izgulhatunk, ahogy szoríthatunk a küldetés sikeréért is. Mondjuk, a félbehagyott sztori miatt e téren inkább csak dühöngünk. Összességében a Squid Game a második felvonásban is azt mutatja be, hogy a kapitalizmus gonosz, a demokrácia csak egy rossz vicc, szegénynek lenni rossz, sőt, egyre rosszabb ebben a világban. Az emberek pedig nagyon könnyen egymás ellen fordíthatók. Mondhatni, ez gyerekjáték.
Nyitóképünkön Gihunt (Lee Jung-jae), azaz a 456-os játékos a második évadban Forrás: Netflix
