A csehek és a szlovákok nem bánták meg országaik válását, amelyben ritka kivételként mindkét fél jól járt

Hónapok óta – szokatlan módon – a haragszomrád jellemzi az 1993. január elseje óta önálló államként működő Csehországot és Szlovákiát. A két ország oly mértékben másképp ítéli meg az ukrajnai válságot, hogy Prága példátlan módon még a rendszeres kormányközi konzultációt is felfüggesztette, miután Juraj Blanár szlovák külügyminiszter március elején tárgyalt orosz kollégájával, Szergej Lavrovval. Még nagyobb vihart kavarhat, hogy Robert Fico szlovák kormányfő egyenesen Moszkvába ment találkozni Vlagyimir Putyin orosz elnökkel. A legfelső szinten kitört vita ugyanakkor nem érezteti hatását a két nemzet közötti hétköznapi viszonyban:

a szlovákok és a csehek kölcsönösen a másik népet tartják magukhoz legközelebbinek,

és az elemzők szerint mind a két ország profitált a 35 évvel ezelőtti bársonyos forradalmat követő szétválásból.

„Mindig is nagy eltérések voltak a két országrész között, amik megmutatkoztak, amikor 1918-ban létrejött Csehszlovákia. A cseheknél maradt az Osztrák–Magyar Monarchia iparának 60–65 százaléka, az országrész iparosodott, polgáriasodott és urbanizált volt, az oktatás is fejlett szinten állt. Szlovákia viszont Felső-Magyarország kulturális és társadalmi szerkezetét örökölte, sokkal vidékiesebb és konzervatívabb volt. Az emberek főleg a mezőgazdaságból éltek, s ha voltak is városok, azokat főként németek, zsidók és magyarok lakták. Emellett Csehország hagyományosan az egyik legszekulárisabb ország Európában, míg Szlovákia a katolikusságával inkább a lengyel vidéki térségekre emlékeztet” – beszélt a közös múltról a HVG-nek Gál Zsolt, a pozsonyi Comenius Egyetem politológiai tanszékének oktatója.