Az utóbbi években újra nagy hangsúlyt kapott a hazai közbeszédben az erkölcs és az illem – az általános iskolában kötelezően választható tantárgy lett az erkölcstan (botrányos tankönyvekkel övezve), népnevelő célzattal elrendelték a vasárnapi boltbezárást, a női princípiumról pedig államférfiak és popikonok prédikálnak nagy nyilvánosság előtt.

Az illemkönyvek egykor minden háztartás elengedhetetlen kellékei voltak – így ma is előkerülnek időről időre az unokákat a mai fiataloktól féltő nagymamák szekrényeiből –, és gazdag történelmüknek köszönhetően pontos lenyomatai lettek egy kornak. Azt azonban szinte az összes ilyen könyv megemlíti már az előszavában, hogy a leírt illemszabályok nem örökkévalók, csak az adott korban, az adott helyen érvényesek.

Tar Károly például így fogalmaz az Illemszótárában: „Minden illemtannal foglalkozó könyv viselkedésünk követhető szabályainak ismétlése és ugyanakkor vidám búcsúzás a meghaladott szabályoktól.”

Az egyik első magyar illemszabály-gyűjtemény Apáczai Csere János nevéhez fűződik, aki 1653-ban a Magyar Encyclopaedia egyik fejezetében, Az embernek magaviseléséről címűben fogalmazott meg társadalmi viselkedésmintákat. Igaz, Apáczai még elsősorban hatalmi és pedagógiai oldalról közelítette meg a kérdést, és a kálvinista kortársakhoz hasonlóan ő is az anyanyelvi oktatás erényeit taglalta, valamint tagadta a zsarnokság létjogosultságát. Erkölcsi következtetéseibe pedig még az is belefért, hogy ha népmegegyezés van róla, akkor szabad zsarnokot irtani.

„Magyar encyclopaedia, az az minden igaz es hasznos böltseségnek szep rendbe foglalása és magyar nyelven világra botsátása”

Wikipedia

Jó száz évvel később Mikes Kelemen vetette bele magát az erkölcsnevelésbe, amikor egy francia mű lefordítása-hozzátoldása révén megalkotta Az idő jól eltöltésének módja című könyvet. A tanításokat hétköznapi cselekménybe ágyazva legfőképpen vallási megközelítésből nyúl a mindennapi jelenségekhez, gyakran a Bibliára hivatkozva. Így kerülnek olyanok az oldalakra, mint a kövéri gondolatokat idéző „Ezért is mondja Szent Pál, hogy az anyák a magzatoknak szüléséért üdvezülnek” vagy, hogy a leánygyermekeket fontos „olyanokra tanítani, ami őket illeti, úgymint mindenféle varrásra, rajzolásra, csipkekötésre”.

Apor Péter történetíró műve a Levélírásról, szitkozódásról, alázatosságról az 1700-as évek elejének furcsa világát tükrözik: a korábban búzában gazdag Erdélyben kitört az éhínség, ezt pedig Apor egyértelműen az új keletű istenkáromlásnak tudja be. Példákat is felsorol, mik számítottak káromkodásnak azelőtt: „Aha, bustya vére, lelketlen kurva fia, pogány kurva fia, szamár kurva fia”; most viszont már az emberek „széltiben minden szemérem nélkül szaporán elmondják: Isten engem úgy segéljen, s úgy esküsznek, mint akármely nyíri pajkos katonák”.

Egy másik erdélyi író, Rettegi György is összeszedte a társas élet tanulságait, az anekdotákkal élő Emlékezetre való dolgok viszont már-már átmegy egy hosszas panaszlevélbe – a 18. század közepén írt alkotás az örök bezzegrégen-felfogás egyik korai lenyomata. Az úri és a nemesi réteg keveredését mókás – de a szerző számára érezhetően botrányos – példákkal mutatja be, mint az ivás („Értem azt is, veres fazékból sokan ittak az urak közül, de most mind üveg poharakból isznak még az nemesi rendben lévők is. Felette igen gyönyörködtek az emberek a felettébb való boritalban úgyhogy némelyek addig ittak, hogy meg is holtak bele”.) vagy a nők viselete („Melltartót, vagy amint most hívják laszli vagy maszli vagy mi-ördög, nyakszorítót tudom mikor senki sem viselt, hanem 1733 tájban kezdének csak igen keskeny nyakszorítókat vagy pántlikácskákat az ifjú leányok és asszonyok viselni”).

Kővári László már a 19. század második felében jegyezte fel észrevételeit a Magyar családi s közéleti viseletek és szokások a nemzeti fejedelmek korából című művében. Úgy ír a helyes bajuszviseletről („A magyar a legtöbb súlyt a bajuszra fektet... Európa bajusztalansága a görögök és rómaiak utánzása... Már Ázsiából bajuszosan jöttünk ki. Azt úgy viselték, mint Isten teremtette, hogy némelyeknek egész ajkát beárnyéklá.”), ahogy az italozási szokásokról („Ősi szokása a magyarnak, hogy jó kedvét poharazásban fejezze ki. A percztől, melyben Árpád népe Magyarhon és Erdély földjét megérinté, s nagy áldomást szerze örömében, minden nagyobb örömünnepélynél felmerül.”) vagy a családon belüli viszonyokról („A nő szintén gyermeki kegyelettel csüngött férjén, mint kitől oltalmát, boldogságát várta. A férj benső bizalma jeléül tegezte a nőt, ez tisztelete jeléül kegyelmednek szólítá férjét, s ha jelen nem volt, az édes úrnak czímezte”).

„Már Ázsiából bajuszosan jöttünk ki”

Fortepan

1872-ben adták ki A pesti művelt társalgó című kötetet, ami öndefiníciója szerint is „nélkülözhetetlen kézikönyv” a társadalmi életben szerepelni vágyók számára (szerző: egy pesti arszlán). Az utcai, színházi és ünnepi modor bemutatásán kívül magyar és német nyelvű humoros költeményeket is tartalmaz a könyv, valamint kártyafortélyokkal és szeszélyszikrákkal is kedveskedik az olvasónak. A legszembetűnőbb rész persze a Házassági kis katekizmus című, ahol olyan korabeli alapigazságok fogalmazódnak meg, mint hogy „Ha nőd legkevésbbé sem hiu is, (ámbár ilyen nőről egy krónika sem emlékezik) nyilvános helyeken, mindig ugy helyezd el őt, hogy jobban láttassék, mint lásson”, „Óvakodjál nőd fölött uralkodni; neki mindig azt kell hinnie, hogy te papucs kormánya alatt állasz” vagy éppen hogy „Ha vagyonra nem birsz szert tenni, kár volt nősülnöd, mert nődnek mindig csak kegyencze leendesz, férje sohasem”.

Az Illem – A jó társaság szabályai (alcím: Utmutató a művelt társaséletben) sejtelmes olvasmány, íróként például itt is csak annyi van megjelölve, hogy „egy nagyvilági hölgy” – az iromány ma is elérhető negyedik kiadása 1891-ben jelent meg. A szaloni etiquette, a legújabb divatnak megfelelő helyes öltözködés (példamondat: „Piros vagy kék cipőben csak ízléstelen ficsúr és gigerli parádézik.”) és a vendéglátási normák mellett itt is a házasságról szóló fejezet a legérdekesebb. Egy rövid német verssel indít a szerző, ami a házasságot egy kalitkához hasonlítja, majd a nagyvilági hölgy rögtön fel is oldja a képet: „llyen és ehhez hasonló mondatok és népdalok léteznek minden nyelven, sőt ennél is gonoszabbak, melyek a satyra egész keserűségével kelnek ki a házasság ellen. De mind hiába! A meddig a világ áll, az emberek házasodni fognak, az emberek bele fognak vágyni abba a kedvesnek látszó s olykor szépen megaranyozott kalitkába, melyből azután vajmi nehéz a menekülés”.

A művelt leány címmel jelentek meg Gerely Jolán életvezetési tanácsai 1933-ban, de a témának több írást is szentelő (Majd ha asszony leszek, A mai lányok útja) írónő sorai talán távolabb vannak a mai valóságtól, mint 19. századi társaié. Nem elég, hogy a címadáshoz képest sikerült olyan mondatokat megfogalmazni, mint hogy „az utóbbi években, különösen a háború óta lábrakapott erkölcsi szabadosság egyik okozójául éppen a leányok egyetemre járását emlegetik”, de a divatjóslásban („A köröm festése rút, valósággal undort keltő szokás. Engedd át a XX. századnak ezt a barbár divatját a vad néptörzseknek”) és a sporttrendek előrejelzésében sem aratott nagy sikert („A kerékpár egyáltalán nem az egészséges sportokhoz tartozik. Csak a láb dolgozik rajta, tehát a testet egyoldalúan foglalkoztatja. Az előrehajló testtartás pedig a tüdőt gátolja munkájában. Orvosok véleménye szerint ártalmas a szívre is”).

Az 1966-os Tudni illik, hogy mi illik már az illemkönyvekre a mai napig jellemző vicceskedő-elbeszélő stílusban íródott, és Fejér István olyan új jelenségeket is megemlít, mint A tv-nézés illemtana („A tv-nézésre jövő vendégek nem igazi vendégek. A műsoron kívül nem kötelező őket valamivel megkínálni, a vendégek viszont a műsor után menjenek haza, hiszen nem vendégségbe, hanem tv-t nézni jöttek”). Gyenes István tíz évvel későbbi Mi illik, mi nem illik? című könyve leginkább sztereotípiákon keresztül mutatja be a különböző élethelyzeteket: „A férfi gyerekkori, hazulról hozott szokása, hogy vasárnap otthon ebédel. A nő nem szeret főzni, vagy szeret ugyan, de vasárnap délelőtt inkább múzeumba megy (vagy mos, takarít, netalán lustálkodik) és abban telik öröme, hogy a megszentelt pihenőnapon egy vendéglőben elébe teszik az ételt. Egyik fél sem jobb vagy rosszabb, csak éppen viharossá válhat a házasságuk”.

A tv-nézés illemtana

Fortepan / Kotnyek Antal

Jól követhető a korábban tabunak számító témák felszabadulása Halák László 1984-es könyvében, az Illemkockában, a felbomló házasságokról és a gyermekkorban kezdődő szexuális fejlődésről már szó esik, igaz, az író vállaltan szocialista szemléletéből fakadóan az általánosságot alárendeli az ideológiai erkölcsöknek: „A szocialista társadalomban minden az emberért, az ember javára készül. Ha tehát a társadalomban élő emberek csak a készítéssel törődnek, de azzal nem, hogy egymásra figyelemmel legyenek, vagyis nem alakul ki az egymás iránti figyelmesség, hanem az önzés uralkodik, akkor késik a szocializmus felépítése”. Bár a női egyenjogúságnak nagy figyelmet szentel a könyv, azért egy ponton összhangban van Kövér László szavaival: „Az illő viselkedés egyik eleme a nemi jelleg elismerése a magatartásban. Nem illik elmosni a nő és a férfi közötti különbségeket, s valamiféle általános emberi viselkedésre törekedni, amikor éppen az az általános emberi, hogy az emberek nők és férfiak, lányok és fiúk”.

A rendszerváltás óta megjelent illemkönyvek „tanításai” egyre inkább eltávolodtak a népi és az elavult úri hagyományoktól, és egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a modern kihívásokra. Görög Ibolya Mindennapi maceráink című 2008-as könyvében a hipermarketben való bevásárlástól a munkahelyi szokásokig és a konferencia-protokollig több ilyen témát érint, de készült már Magyarországon digitális illemszabály-gyűjtemény is, e-etikett néven. És a kétezres évek celebkönyv-hullámának egyik előfutára is illem-témában született: a köztévés híradósból – azóta leköszönt – kereszténydemokrata honatyává lett Pálffy István 2003-ban jelentette meg a 222 szó az illemről című képeskönyvét, amelyben a rágózás univerzális bunkóságáról, az övtáskák nevetségességéről és az alkoholfogyasztás mértéktartásának fontosságáról értekezik.

Ahogy arról már szó esett, a több száz évet felölelő illemtankönyv-történelem egyes darabjainak legfőbb közös tulajdonsága, hogy szinte mindegyik megemlíti: ezek a mindennapi erkölcsi tanítások nem örökérvényűek, és ahogy az emberek, úgy az általuk lefektetett szabályok is folyamatosan alakulnak, csiszolódnak, a korszellemnek megfelelően.

Most tehát az a nagy kérdés, hogy ha például 2016-ban jelenik meg illemtankönyv, úgy mi szerepel majd benne nagyobb hangsúllyal: az, hogy a nők dolga a valakihez tartozás és az unokák szülése, vagy az a passzus, amely szerint nem illik nagy nyilvánosság előtt hirdetni a saját taplóságunkat?