A belga Plancenoit kisvárost – a waterlooi csata színhelyéhez eső legközelebbi helyet – tavaly nyáron emberek ezrei lepték el a csata 190. évfordulójának alkalmából. Ezek az emberek a világ minden tájáról, az élet minden területéről érkeztek egyetlen céllal, hogy korhű katonai uniformisban újrajátszhassák a waterlooi csatát. Az esemény (noha pontos forgatókönyv szerint zajlott) nem volt teljesen "műsor jellegű", eldördült néhány igazi ágyú és a katonák közül is sokan korhű fegyvereket használtak. Az újraélt csatának több sebesültje akadt – a legtöbben csak a hőségtől és a lökdösődéstől kimerülve kerültek a mentőautókba – de a résztvevők többsége szerint az esemény páratlanul jól sikerült. Márpedig ha valakinek, akkor nekik volt viszonyítási alapjuk, hiszen a legtöbben Napóleon-kori múltbanélők, akik az utolsó részletekig fújták a történelem ide vonatkozó részeit, és akiknek a múltbanélés az életükké vált.

A múltbanélés titka
„Ez az egyik legfenomenálisabb hobbi a világon. Én 32 éve csinálom, erre ment rá az összes pénzem, az összes kapcsolatom, hiszen az egész olyan mint a heroin, amit nem lehet abbahagyni” – mondta Waggs Elis-Jones, az angol Napóleon-kori múltbanélők csoportjának egyik alapítója a BBC-nek nyilatkozva.

A titkot Kathleen Ernst történész, regényíró (és ugyancsak múltbanélő) fogalmazta meg egy más alkalommal (az egyik történelmi könyvének a publikálásakor), amikor azt mondta, hogy a múltbanélőket nem a hagyományőrzés, hanem az a megfoghatatlan eksztatikus pillanat tatja fogva amikor az időutazás működik.

"Ezt az pillanatot sokan úgy hívják, hogy buborék vagy varázslat de arra nincs mód, hogy megjósoljuk, ez pontosan mikor fog megtörténni. Az érzés tarthat másodpercekig vagy tovább, de amint megtapasztaltuk a pillanatot, amiben minden úgy tűnik, úgy hangzik, úgy szaglik és úgy érződik mint a múltban, elfeledjük a jelenkori létezésünket és rögtön többre leszünk éhesek" - teszi hozzá Ernst.

E hobbi kedvelőinek központi weboldalán szinte minden történelmi korszak hódolói közül megtalálhatunk csapatokat, a római kortól, az amerikai függetlenségi háborún át a romantika koráig, de nagyon népszerű az I. és II. világháború is.  A weblap szerint a motiváció nagyon fontos, mert a múltbanélés nem olcsó dolog, az oly közkedvelt csatákhoz való korhű katonaruhák és veretek több százezer forintba kerülnek (a muskéták és kardok nélkül), és akkor még nem beszéltünk a különböző engedélyekről, amelyek a puskapor és robbanószerek tartáshoz kellenek.

Ezen költségek és persze a dedikáltság miatt a múltbánélesnek különböző fokozatai vannak. Sokan („farb”-ok) megelégednek jelmezszerű ruházattal és csak hétvégi hobbiként vesznek részt a „csatákban”, a teadélutánokon vagy egyéb hagyományőrző találkozókon, másoknál valamelyik középkori időszaknak a tökéletes rekonstrukciója a cél. Ők folyamatosan kutatják a választott érát, és csakis korhű ruhákat hordanak, amelyek nem csak úgy néznek ki, de úgy is készültek (kézi varrású, és természetesen kézzel festett), mint az áhított időkben, sokan a szokásokat az ételkészítési eljárásokat sőt még a korhű nyelvjárást is elsajátítják, hasonlóképpen szocializálódnak, mint az amerikai Amish közösségek. 

A múltbanélőket több kritika is érte már, amelyek leginkább egy korba való belemerülés indokai körül fogalmazódnak meg. Jenny Thompson a Wargames: Inside the World of 20th Century Reenactors (Háborús játékok: Bepillantás a XX. századi hagyományőrzők világába) című könyvében például azon vitatkozik, hogy a múltbanélők vagy hagyományőrzők (ebben a kérdésben mindegy) egy-egy történelmi kornak vagy konfliktusnak csak az „elit” részét rekonstruálják. Thompson értelemszerűen a világháborúk kedvelőit említi, ahol érdekes módon senki sem gyalogos, vagy hiszen a legtöbben hírességek, ejtőernyősök, kommandósok, vagy Waffen SS tisztek. Ez állítás a Wikipedia szerkesztői szerint igaz a Napóleon korabeli múltbanélőkre is, ahol Bonaparte tisztjei mellett a brit gárdisták a legnépszerűbbek (Richard Sharpe miatt). 

A Wikipedia szerinti e hobbival kapcsolatos másik kritikus vélekedés, hogy a múltbanélő vagy hagyományőrző csoportok olyanok mint a szekták, csak itt a részvevők ráhúzzák a jelenkori attitűdjeiket egy-egy történelmi szereplőre és így próbálnak befolyást szerezni, tehát ez akár valamiféle történelmi ruhába bújtatott „benevelés” is lehet. Ha pedig ezt összevetjük Katheleen Ernst fanatikus „buborék” kereső elméletével, és a gondolattal, hogy vajon egy SS gyűlésen mi okozhatná az eksztatikus történelmi pillanatot - nos, érezhetjük, hogy a dolog nem veszélytelen. De minden hobbinak megvan a maga árnyoldala...

Krisztina O'Brien