Emlékszek.

Ezzel az egy szóval máris el tudja érni Danyi Zoltán, A rózsákról írója, hogy valami ne legyen rendben. Hogy valami más legyen. Danyi máskülönben nem nagyon használ átformált, lerontott vagy elemelt szavakat vagy különösebben szokatlan nyelvezetet négyszázhetven oldalas monológjában, amit egy rózsakertész, vagy botcsinálta rózsakertész, vagy elvetélt rózsakertész, vagy valójában nem is rózsakertész mond el, vagyis ír le feldarabolt csomagolópapír-lapok hátsó felére és rózsacímkékre. De ez, az emlékszek, úgy beleáll a szövegbe, mint a tövis. Mert ez minden más írónál emlékszem szokott lenni. Úgy irodalmi. Itt nem. Apróság, de valahogy azt érezzük, sokat számít. Tényleg, mintha az ujjunkba szúrna a rózsatövis, kicsi szúrás, de mégis nehéz tőle eltekinteni.

Persze nem ez a regény írójának egyetlen eszköze arra, hogy szokatlan szöveget hozzon létre, ami sokáig zakatol a fejünkben, és ami úgy olvastatja magát, hogy közben meg sem tudjuk igazán indokolni, miért, de mégis nagyon jellemző ez az egyetlen betűnyi szövegrontás. Mert mindig megbotlik rajta a szemünk, mint egy göröngyön a kertben. (Igen, rózsakertben, de nem kéne most már annyiszor leírni, hogy rózsa, pedig muszáj lesz még később is nem egyszer.)

Botlatókönyv ez, ha egyszer nekikezdtünk, nem lehet megszokni, már ha abban az értelmében használjuk a megszokást, amikor valami már nem is olyan érdekes, mert már kiismertük.

Pedig A rózsákról­-nak nem is kellene ilyennek lennie.

Ha az ember annyit mond róla, ami pedig szó szerint igaz, hogy egy ember őrületes részletességgel ecsetel benne két dolgot legalább négyszáz oldalon át: a rózsák nemesítését, metszését, vadalását, frézerezését, levelezését, és a többit, ezen kívül pedig a saját vizelési problémáit, péniszbetegségét, húgycsőgyulladását, húgycsőműtétét, a varratok helyzetét és így tovább, akkor arra kevesen vágnák rá, hogy na igen, épp ilyen egy letehetetlen regény, mert vagy van autós üldözés lövöldözéssel,vagy ha az nincs, akkor ugyanolyan feszült dolog lehet a rózsák vadhajtásainak letépkedése gyulladt húgycsővel.

hvg.hu

És Danyi Zoltán mégis meggyőz arról, hogy de igen, ez tényleg pokolian izgalmas. Nehéz megmondani, hogy csinálja, de megcsinálja. Persze azért meg lehet próbálni összeszedni a trükkjeit, de ha összerakjuk, az csak olyan lesz, mint Frankenstein teremtménye a műtőasztalon, a lényeg, az életadó valami abban még nem lesz benne, de hát arra aligha van precízebb szó, mint a tehetség.

Az egyik ilyen eszköz a főhős jelleme, ugyanis a névtelen elbeszélő valamilyen komoly mentális zavartól szenved: alighanem OCD-s, azaz kényszerbeteg, de ez sosincs konkretizálva, és épp ez a lényeg. Hogy Danyi egyáltalán nem tematizálja vagy problematizálja a zavart, hanem egy olyan figurát rajzol meg, akinek a fejében egyszerűen csak az olvasó számára értelmetlennek tűnő szabályok jelennek meg – például hogy ha nem akarja, hogy bajok legyenek, akkor a következő pár órában nem szabad elmozdulnia a térről, ahol éppen áll, hiába tűz rá a nap, vagy hogy meg kell számolnia valamit –, de ezt a főhős természetesnek fogadja el, mint amin nincs is mit magyarázni, mint amiben semmi rendkívüli nincs. És mivel ő az elbeszélő, az ő fejében ülve olvasunk mi, olvasók, mi sem tehetünk másképp, és ez mindvégig erős feszültséget teremt, mert hát dehogynem van valami rendkívüli abban, hogy valaki inkább nem találkozik a szerelmével egy hétig, mert a fejében megjelent egy parancs, hogy most egy hétig nem szabad szólnia senkihez, különben biztosan nem gyógyul meg a pénisze.

A másik hatáskeltő eszköz a sajátos nyelvezet, és a sajátos alatt nem azt kell érteni, hogy nyelvújító, mint Parti Nagy Lajos, vagy narratíva-bodorító, mint Esterházy Péter – hiszen, mondtam, csak ez az egy visszatérő szó, az emlékszek nem olyan, mint más könyvekben –, hanem azt, hogy Danyi megtalálja azt a ritmust, azt az elbeszélésmódot, az önreflexivitásnak és önreflexióhiánynak azt a kevercsét, amitől a szöveg és az elbeszélő figura teljesen harmonikus egységgé tud válni, mintegy leválva az íróról, ami azért jó, mert

így az olvasó el tudja felejteni, hogy egy elidegenítő elem, egy minden lében kanál valaki, az író is odapofátlankodott volna közé meg a közé a fickó közé, akinek abban a pár napban vagy hétben, amíg a szöveg tart, annyira fontos nekünk a sorsa, mint valamelyik ismerősünké.

Így pedig nem az írónak fontos, hogy épp milyen újabb fura dolgot gondol ez az ember, hanem nekünk. Mindjárt más.

Ennek a nyelvezetnek részei a hosszú mondatok is, amelyekre ugyanakkor pironkodva mondom, hogy hosszú mondatok, mert így olyan, mintha nyelvtani dolgokra próbálnám felhívni a figyelmet, pedig nem: arról van itt szó, hogy a fura, OCD-s és egyébként is különféle komplexusokkal, esetleg mentális problémákkal küszködő főhősnek ilyen hosszú mondatok vannak a fejében, mert a gondolatai nem öltenek formát ennél feszesebb módon. Nem a mondatok hosszúak, hanem az az idő, amíg ő a gondolatai végére képes érni.

De ez még mindig csak a forma, amire azt is lehetne óvatlanul mondani, hogy a felszín, de nem, itt a forma azért több felszínnél, hiszen, mint mondtam, a forma az egyik eszköze annak, hogy az író erőlködés nélkül átültesse az én fejembe a főhős gondolatait, és aztán az én fejemben hajtson ki a mag és nemesedjen aztán kész virággá, amit levághatok, és hosszú hetekre kitehetem vázába, hogy még elszáradva is emlékeztessen erre a különös és különösen magával ragadó regényre. De ha csak a forma lenne jó, azért nem tartana ki ennyi oldalon keresztül.

Danyi Zoltán 2016-ban, a Mészöly-díj átadóján

Sóki Tamás / MTI

De ahhoz mindenképp fontos, hogy elvezessen odáig, amíg kiderül, mennyi mindennek jelképe a rózsa, és mennyi mindennek a pénisz, és a kettő mennyi mindenben fedi egymást. Nem akarok mindent elmondani, nem azért, mert spoiler, hanem mert érdemesebb inkább a könyvben elolvasni, de például hogy a rózsa attól nő, attól terebélyesedik, ha megsebzik, megvágják, megmetszik, és akkor ahelyett, hogy elpusztulna, nyílik rajta egy új hajtás, mint a főhős életében: a rengeteg különböző sebzettség mind újabb és újabb ösvényeket nyitott meg előtte, csak persze ő nem feltétlenül érezte úgy, hogy ez jó lenne neki, vagy legalább szükségszerű, amíg rá nem jön erre a rózsás hasonlatra. Vagy hogy a rózsának is a „nemi szerve” érdekli az embereket, a virág, az alapján határozza meg őket mindenki, nem a levelek vagy a tüskék révén, pedig azokban is rengeteg eltérés van fajtánként. Ahogy a főhős is folyamatosan a saját nem jól működő nemi szervével van elfoglalva, részben, mintha az öndefiníciójával is baj lenne így, részben, mintha az alapvető emberi képességei – köztük a szaporodás – meghibásodásáról lenne itt szó, nem egyszerű bőrbetegségről vagy fertőzésről. (Már Danyi előző regényében, A dögeltakarítóban is a férfiasság egyfajta csorbulásának jelképe volt a vizelési képtelenség.) Pláne, hogy a regény másik fő alakja, a főhős felesége – aki valójában sose volt a felesége, de ez a fura fickó akkor is annak hívja – szintén részben-egészben amiatt hagyja ott, mert nem akar vele közös gyereket.

Minden a szaporítószervek körül forog tehát.

És ami még tovább emeli, még jobbá teszi ezt a regényt, az az a valami, ami végig ott lebeg a háttérben, mint egy légnemű anyag, ami mindent átjár, akár a rózsaillat, csak épp pont annak a szöges ellentéteként működik. Ez a háború, mert A rózsákról Szabadka környékén, a Vajdaságban játszódik, a főhős pedig katonakorú férfi volt a délszláv háború idején. Szép lassan az rajzolódik ki ebből az elbeszélésből, hogy aki átélte a háborút, sőt aki ott él, ahol nem olyan régen még háború volt, az nem tud semmit csinálni anélkül, hogy annak ne legyen köze a háborúhoz (ilyen értelemben sajnos a regény aktuálisabb is lett a tavalyi megjelenése óta).

Ahol háború volt, ott háború van, nem csak a puskacsőben,

lehetne mondani Illyést ferdítve, mert a háború, sugallja Danyi, nemcsak azt sebzi meg, akit eltalál a lövedék, hanem a háború maga a lövedék, amit ha egyszer kilőttek, utána évtizedekig repül láthatatlanul a röppályáján, és megsebesít mindenkit, elhajolni se lehet előle.

Képünk illusztráció

AFP / ERIC FEFERBERG

És még ez is összeér a többi metaforával, ez teszi igazán nagy regénnyé A rózsákról­-t, hogy minden témája, a rózsák, a háború és a pénisz összefonódnak, és kiadnak egy sajátos életszemléletet, hogy ez a könyv nem a rózsákról, a háborúról és a péniszekről szól, hanem az életről általában, arról, hogy hogyan éljünk túl, hogyan éljük túl a láthatatlan lövedék sebzéseit, származzanak azok akármilyen fegyverből.

„Az egész ország bűzlik a halottaktól, akiket a kotrógépek rosszul földeltek el, csak félig földelték el őket, mert ebben is, még a népirtásban is balfaszok vagyunk, gondoltam, és ezt a bűzt mindenhol érezni lehet, mindenbe és mindenkibe beleette magát, egyedül a rózsák közt nem éreztem”, áll például a szöveg egyik súlyosabb pontján, de összefonódik ugyanez a gondolat a feleség emléke nevű sebbel is: „Ezeket a nehéz gondolatokat a feleségemről és a gyerekről a háború miatt gondoltam, mert az igazság az, hogy a szerbek se gyereket akartak, a szerbek fiúkat akartak, akik a horvátok és a bosnyákok ellen harcolnak, ha pedig lányokat akartak, akkor csak azért akartak lányokat, hogy fiúkat szüljenek, egy újabb nemzedéket, akik ha felnőnek, a bosnyákok és az albánok és a magyarok ellen harcolnak, és így tovább, újabb és újabb nemzedékek, újabb és újabb háborúk, gondoltam. Ez volt az, amire kezdettől fogva nemet mondtam.”

Szóval elindul a regény ott, hogy egy kényszerbeteg figura kereszteket számol az út szélén, különben baj lesz, vagy a gyulladt péniszét nézegeti a rózsák között, és eljutunk odáig, hogy hogyan függ össze a rózsametszés a sorssal és sorsszerűséggel, a háború a rózsákkal – az ember virágnemesítés közben is erőszak révén éri el a saját célját, hogy a rózsa még szebb legyen –, a háború a szerelem kudarcával, a kudarc a rózsametszéssel, és a kör bezárul, és ez egészen nagyszerű. Annyira, hogy feledteti a szöveg utolsó ötödének kissé túlcsorduló szentimentalizmusát, vagy hát nem feledteti, hiszen lám, én is ezzel jövök, hanem mondjuk úgy, hogy bőven megbocsáthatóvá teszi, ahogy azt a túlhasznált szimbólumot is, hogy a főhősnek épp egy külföldi utazásra, a környezetéből való kiszakadásra van szüksége ahhoz, hogy tisztába jöjjön saját magával, épp úgy, mint körülbelül az összes egzisztencialista regény összes főhősének, ami elkoptatottságában azért mégiscsak méltatlan egy olyan műhöz, amely ennyire eredeti, egyedi és váratlan szimbólumokkal tud az élet legfontosabb kérdéseiről beszélni, mint a húgycsőgyulladás meg a rózsavadalás. (Igaz, rózsák nagy hangsúllyal megjelentek pár éve Tompa Andrea Omertájában is, de a másik téma nem, ki tudja, egyáltalán írt-e már író ennyit valaha húgycsövekről, mindenesetre ilyen letaglózóan aligha.)

Danyi Zoltán 2022-ben Libri-díjra is jelölt regénye az elsőtől az utolsó oldalig egy „nem gondoltam volna”-élmény. Nem gondoltam volna, hogy ezt a témát ilyen érdekfeszítően lehet megírni. Nem gondoltam volna, hogy ezekben a témákban ilyen végtelen számú, mély metafora bújik meg. Nem gondoltam volna, hogy egy húgycsőműtéttől pár lépésben ilyen közel lehet jutni mindahhoz, ami igazán fontos az életben.

Danyi Zoltán: A rózsákról. Magvető Kiadó, 2021, 472 oldal, 3999 Ft

Kiemelt képünk illusztráció, fotó: AFP / Aris Messinis

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: