Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Bő egy éve rengetegen osztották meg a hazai közösségi médiában azt a néhány térképet, amely a 80-as, a 90-es, és a 2000-es évek legendás budapesti szórakozóhelyeit, valamint a 80-as évekbeli klasszikus budapesti mozikat idézi fel. Alkotójuk, Vizi Ákos azóta továbblépett, és már az elmúlt évtizedek hazai könnyűzenei előadóinak és zenekarainak családfáin is dolgozott.
Egy budapesti kávézóban ülünk az idén 49 éves Ákossal, aki most tavasszal csak pár napot tölt Budapesten. Az országgyűlési választásokra jött haza főleg, szavazni. A kilencvenes években végzett történelemszakot és középkorász tanulmányokat, ám tanult szakmájának akkor hátat fordított és hosszú évekig volt szabadúszó webdesigner, illetve 3D grafikus, épp ahogy az élet hozta. Most éppen két éve közigazgatási területen dolgozik, hosszú ideje Luxemburgban él.
Azt meséli, részben megélhetési okokból távolodott el 1998-ban a választott tudományterületétől, de nem csak azért: „25 évesen egyszerűen nem tudtam megállapodni egyetlen szakma, tudomány mellett. Az érdeklődésem mindig is sokirányú volt, és egyik kedvelt témámat sem szerettem volna teljesen elereszteni az életem során. Úgy döntöttem, mindegyikben gyarapítom az ismereteimet az évek során, ezzel új szakmákat tanultam, közben pedig nagyrészt azzal foglalkozhattam az időmben, amivel szerettem, legfőképp új tartalmak létrehozásával a történelem és számítógépes grafika bármilyen kombinálásával, legyen az egy budapesti zenekarokat bemutató kép, vagy épp egy Kárpát-medencei régészeti tárgyi emlék háromdimenziós modelje” – mondja.
A történészi munka azért visszaszivárgott egy időre az életébe: a kétezres évek közepétől a második világháborús budapesti nyilas pártszervezetek feltérképezésébe, a háború utáni felelősségre vonások kutatásába vágott bele. Később a tudományos munka ismét parkolópályára került nála, részben a folyamatos külföldi lét miatt is. "A pár évnyi levéltári kutatás során mindenesetre jó pár témába beleástam magam. Ilyen volt Budapest várostörténelme a második világháború végén és az azt követő években." A szabadidejében pedig egy folyamatosan bővülő online szöveggyűjteményen dolgozik, amely Budapest történelmének 1944-45-ös eseményeit eleveníti fel különböző források felhasználásával. „Egyfajta ismeretterjesztésnek szánom ezt is" – mondja.
A korabeli budapesti szórakozóhelyeket felvonultató térképek elkészítéséhez Vizi zenerajongása adta a kezdőlökést, az, hogy a nyolcvanas évek végétől maga is ott pörgött a koncerteken és a bulikon. Ha úgy tetszik
a saját kamasz- és fiatal felnőttkorát dolgozta fel.
„Ezeket a térképeket csak egy lépésnek tekintem, kultúrtörténeti segédanyagnak, miközben folyamatosan bújom a forrásokat a korabeli könnyűzenei életet kutatva, a benne szereplő bandák és zenészek mozgásterét vizsgálva az adott kor viszonyai között” – mondja. Szeretné „feltérképezni” magát a korszakot, és nemcsak azt az időszakot, amikor ő maga belecsöppent ebbe, hanem a korábbi évtizedeket is. Ehhez szedte össze az információkat a helyszínekről és a szereplőkről is, minél több rétegét megismerve a kornak. „Születtek már jó összefoglaló munkák ebben a témakörben, de ezek nem feltétlenül elégítették ki a kíváncsiságomat, ezért is gondoltam arra, hogy elkészítem a saját verzióimat, amelyek szintén nem teljesek még, de idővel remélem sok minden a helyére kerül a képeken” – mondja.
Párhuzamosan dolgozott a térképeken és a zenekari családfákon, az első elkészült mű a kilencvenes évek szórakozóhelyeit bemutató térkép volt, amit aztán – mert a megjelenése nagy visszhangot váltott ki, sok visszajelzést kapott – utána még több körben frissítgetett. Ezt követték a kétezres és a nyolcvanas éveket feldolgozó hasonló munkák. Majd a nyolcvanas évekbeli budapesti mozitérkép.
„Hogy nézett ki a munkamódszer? Első sorban a saját forrásaimra, az élményeimen, a barátaim elbeszélésein és zenészekkel folytatott beszélgetéseken túl az évtizedek alatt összegyűjtött újságokra, koncertjegyekre és plakátokra hagyatkoztam. A kilencvenes évek közepéig tart a plakátkollekcióm, utána és utólag már nem szedtem össze többet – bár lehet ilyeneket aukción vásárolni, de ez így már nem annyira izgatott. Nem akarok mindent beszerezni. Egy trehány gyűjtő vagyok bizonyos szempontból. Ezeken felül pedig folyamatosan bújtam az Arcanumot – úgymond volt rá idő a két év járványlezárásai alatt. Rengeteg új információ jött a képbe, korábban ez napokba kerülő könyvtárazást kívánt, ha hazautaztam Budapestre. A mozitérképpel már könnyebb dolgom volt, hiszen a korabeli lapokban szerepelt a moziműsor az akkori mozik adataival.”
Vizi úgy látja – és hangsúlyozza, itt nem a régen-minden-jobb-volt keríti hatalmába –, hogy a kilencvenes évek kínálata, már, ami a zenés szórakozóhelyeket, klubokat illeti, sokkal-sokkal gazdagabb és izgalmasabb volt, mint a korábbi éveké vagy esetleg a maiaké. „A nyolcvanas években főleg ifjúsági házak, egyetemi klubok és különféle más, az állam által létrehozott, működtetett és kontrollált helyek léteztek, ezek adták át aztán részben a helyüket az évtized végén az alternatív zenei kluboknak, olyanoknak, mint az emblematikus Tilos az Á vagy a Fekete Lyuk, de megjelentek a kultikus külföldi zenekarok rajongótáborát befogadó rendezvények, olyanok, mint a Depeche Mode- vagy a Cure-klub. A klubélet felfutását követte aztán a kilencvenes évek elején a zenés-táncos helyek, a rockdiszkók gyors elterjedése. Mindeközben a hétvégi házibulik is fontos részét képezték az éjszakai életnek” – mondja.
A rendszerváltás eufóriája nélkül nem lett volna Tilos az Á - interjú az alapító Németh Vladimirrel
Mindössze hat évet élt, de máig legendás híre van a Tilos az Á-nak. A 90-es évek első felének legfontosabb helye volt, ahol együtt bulizott az akkori belügyminiszter a Fidesz tagjaival, ahol rendszeresen fellépett a még ismeretlen Quimby vagy Kispál és Borz, ahonnan a Tilos Rádió indult.
A legnagyobb változást ekkoriban talán a Fekete Lyuk megjelenése jelentette. „Korábban nem nagyon volt szó hajnalig tartó nyitvatartásról, ahogy az is szinte elképzelhetetlen volt, hogy olyan emberek olyan öltözékben járjanak egy helyre állandóan, mint a Lyuk esetében. És hát összességében: az egy, a korábbiaknál sokkal, de sokkal kevésbé kontrollált klub volt. Ez a hely ráadásul befogadta az összes olyan zenekart, amely korábban számos helyről ki volt tiltva, és már kisebb-nagyobb külföldi zenekarokat is felléptetett. Ugyanígy hozott aztán újdonságot, persze másképp, kevésbé szélsőségesen, de azért a maga karcosságával a Tilos az Á is.”.
De ugyanilyen paradigmaváltást – sőt, az akkori fiataloknak kifejezetten kulturális sokkot – hozott később az elektronikuszenei kultúra és a hozzá kapcsolódó helyek megjelenése, teszi hozzá. „Onnantól kezdve ezek a helyek töltötték ki a hétvégéimet. Ez volt az új underground akkoriban azzal, amit képviselt. A béke szigetét jelentették, veszélytelenek voltak, szemben a pár évvel korábban már burjánzó rockdiszkók, rockkocsmák, és egyéb kommerszebb táncos klubok világával, amelyeket inkább a rendszerváltás utáni vadkeleti viszonyok határoztak meg kidobóemberekkel és sokszor verekedésekkel. Az elektronikus zene ráadásul új és izgalmas kultúra volt olyan új és szokatlan helyszínekkel, mint a Fővárosi Nagycirkusz, a törökbálinti Annahegyi Lovarda, egy Frank-hegyi üres telek, vagy az Olof Palme-Ház, és még sorolhatnám, mi pedig akkor folyamatosan az újat és az izgalmasat kerestük. Azt láttuk akkoriban, hogy azoknak az embereknek egy jelentős része, akiket korábban különféle underground helyekről ismertünk, átszoktak ezekre. A partikultúra új lökést adott a budapesti klubéletnek, és ez a hatás egészen a kétezres évekig tartott”.
Kicsit piszkálom Vizit, amikor megkérdezem tőle, mindebben mennyi a nettó nosztalgia és mennyi az értelmező, rendszerező, kutató, alkotó szándék. Inkább az utóbbi, mondja. „Jó volt megélni ezeket az időszakokat, de nem vágyom vissza. Viszont azt gondolom, hogy akik szívesen böngészik ezeket a térképeket és zenekari családfákat, azoknál jó eséllyel a nosztalgia a fő motívum.
Úgy látom, valahogy éppen jó időben ütöttek be ezek a térképek, mert ez az időszak és ez a zenei pezsgés sok tíz-, de inkább százezer ember számára jelentett élményt akkoriban.
A munkáim sok emléket felhoztak az emberekből, a megosztások alatti kommentekben sokan kezdtek el személyes történeteket mesélni. Számomra az a lényeges, hogy ezeknek a témáknak a feldolgozásával minél közelebb kerüljek az adott korhoz, illetve, hogy a megszerzett tudást valamilyen jól fogyasztható formában vissza is tudjam adni.”
Vizi továbbra is dolgozik a projekten, pontosabban a projekteken. Elindult a honlapja, ahol az összes eddig elkészült térkép és zenekari családfa megtalálható. Gondolkodik a folytatáson is, a 90-es évek budapesti zenei családfájának elkészítésén például, ami szintén részben feldolgozatlan és elég időigényes munka, így ez szerinte elhúzódhat.
„Egy kicsit megijedtem már a nyolcvanas évek underground és mainstream zenei családfáinak készítésekor is, mert már akkor elképesztő burjánzás indult be a magyar zenei életben, a kilencvenes évek ahhoz képest is követhetetlennek tűnik, így lehet, hogy évekig fogok ezen dolgozni. Történelmi léptékben nagyon kevés idő telt el a kilencvenes évek, vagy akár a hatvanas évek óta, nem Tinódi Lantos Sebestyén koráról beszélünk, de már most számos részlet a homályba vész, az emlékezet is felemás vagy kihagy itt-ott, és a forrásaink is hiányosak a témában. Bizonyos együttesek esetén még maguk a szereplők sem emlékeznek a történtekre és a tagságukra. Számomra azért is fontos ez a tevékenység, hogy a lehető legkevesebb tudás merüljön a feledés homályába. Bizonyos értelemben ez egy soha véget nem érő munka és szórakozás.”
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
