A James Webb űrteleszkóp segítségével bukkantak a tudósok a LID-568 kódjelű szupermasszív fekete lyukra, aminek fényessége minden eddigi ilyen objektumnál nagyobb.
Amerikai kutatók szerint ha a Mars pályája csupán egyetlen méterrel megváltozik, az igazolhatja a feltételezést, hogy a sötét anyag valójában apró fekete lyukak összessége.
Izraeli kutatók szerint a fekete lyukak valójában nem fekete lyukak, hanem fagyott csillagok, amelyek korábban is létrejöhetnek, mint azt eddig gondolták.
Az Eseményhorizont Teleszkóp kutatói szerint 50 százalékkal javulhat a fekete lyukakról készült fotók felbontása, hála a rendszer újrakalibrálásának.
Csupán 0,1 fényévre van a Tejútrendszer közepén található szupermasszív fekete lyuktól az a csillaghalmaz, amelynek közepén szintén egy fekete lyuk ül. A jövőben biztosan felfalja majd őt a Sagittarius A*.
Az Európai Déli Obszervatórium (ESO) csillagászai egy korábban teljesen átlagos galaxis kapcsán arra figyeltek fel, hogy a központi magja, egy szupermasszív fekete lyuk ragyogni kezdett. Ilyesmire eddig nem volt példa.
A NASA öt nap alatt készítette el szuperszámítógépével azt a szimulációt, ami egy 4,3 millió naptömegű szupermasszív fekete lyukhoz való közeledést mutat be.
A tudomány számára rejtély, hogy az ősi fekete lyukak miként válhattak rövid idő leforgása alatt ennyire hatalmassá. A válaszhoz a James Webb űrteleszkóp mérése viheti közelebb a tudósokat.
Az Európai Űrügynökség Gaia űrteleszkópja fedezte fel a Gaia BH3 nevű fekete lyukat, ami egy csillag összeomlásából jött létre. A tömege 33-szorosa a Napénak.
Az Eseményhorizont Teleszkópot használó nemzetközi tudóscsapat úgy véli, minden fekete lyuknak azonos lehet a fizikája.
A Nottinghami Egyetem kutatói az abszolút nulla fok közelébe hűtötték a héliumot, amitől olyan tulajdonságokat vett fel, hogy képesek voltak szimulálni vele egy fekete lyukat.
A Napnál mintegy 40 milliószor nehezebb az a szupermasszív fekete lyuk, amelynek nyomai az ősrobbanást követő 764 milliomodik évből jutottak el a mába.