Hogy lehet-e szeretni azokat a műalkotásokat, amelyeket erkölcs, tisztesség és emberség terén súlyosan leszerepelt művészek – például szexuális zaklatók – hoznak vagy hoztak létre, valójában sokkal egyszerűbb kérdés, mint amilyennek hangzik.

Persze, hogy lehet.

Attól még nem lesz senki rossz ember, sem pedig rossz dolgok támogatója, hogy értéket talál valamiben, aminek az alkotójával nem rokonszenvez. Az pedig, hogy jó-e egy bűn elkövetőjének elnézni, hogy továbbra is olyan környezetben dolgozhasson, amilyenben lehetősége volt megtenni, amit megtett, vagy érdemes megtenni mindent, hogy oda ne térhessen vissza, már egészen más kérdés.

Hét kis véletlen

Így aztán az ég adta világon semmi probléma nincs azzal, ha valaki tiszta szívből dicséri Gothár Péter bármilyen munkáját, például a most bemutatott Hét kis véletlent annak ellenére, hogy Gothárról 2019 végén kiderült, „több esetben is erkölcsi határokat átlépő módon viselkedett” a Katona József Színház dolgozóival.

Gothár az elmúlt másfél évben rendre visszautasította a felkéréseket, hogy beszéljen az ügyről, a témáról nem nyilatkozik, egyetlen kurta, részben feltételes módot használó („ha olyat tettem”) közleményt adott ki, önreflexiónak, a problémával való szembenézésnek semmilyen jelét nem adta, azaz az egy konkrét ügyet leszámítva nem kívánt pozitív gesztust tenni a zaklatások elszenvedői felé. Most pedig az oly sok lehetőség közül épp a főszereplő fiatal színésznő meztelen, csak a nemi szerveknél eltakart testéről készült fotókkal hirdetik a filmet, ami művészi értelemben természetesen védhető döntés, a fentiek fényében viszont mégiscsak visszás.

Hét kis véletlen

De még egyszer: mindennek ellenére a jó film az jó film, sőt a szerző adott esetben problémás magánéletének ismerete akár pluszdimenziókat is hozzáadhat az értelmezéshez, mint Szabó István ügynökmúltja gyakorlatilag bármelyik mesterművéhez.

Szóval Gothár Péter új filmjét a legkevésbé sem a zaklatási ügy miatt nehéz dicsérni. Hanem azért, mert a film olyan, amilyen.

Már azt is nehéz megállapítani, hogy mit markol a Hét kis véletlen, azt meg, hogy ebből mit sikerül meg is fognia, szinte lehetetlen. A klasszikus értelemben vett története annyi, hogy egy iskolai kórusvezetőként dolgozó családanya jó néhány év után újra találkozik egykori tanítványával, és a két nő azonnal egymásba szeret, a tanárnő el is költözik otthonról, hogy új szerelmével éljen, a film pedig épp csak egy picivel tart tovább, mint a fellángolás. De Gothár – aki Németh Gáborral és Bognár Péterrel együtt írta a filmet – nem hagyományos értelemben vett cselekménnyel dolgozik; a film vélhetően groteszk, abszurd, szürreális vagy ezek keveréke próbálna lenni. Csakhogy valójában egyik sem.

Ha a groteszk az, ahogyan Örkény István megfogalmazta, miszerint előrehajolunk, és lábaink közt visszanézve fejtetőre állva látjuk a világot, akkor a Hét kis véletlen nem groteszk, mert nem áll benne fejre semmi, hanem hétköznapi dolgok történnek meg, csak épp furcsán. És a furcsaság nem tudja vagy akarja kifordítani, idézőjelbe tenni, új nézőpontból megmutatni ugyanazt, pusztán csak hiányoznak a történetmesélésből azok az elemek, amelyek érdekessé, átélhetővé és érthetővé tennék az egészet: például a hiteles lélekrajz, az érthető motivációk vagy a jelentéssel bíró kommunikáció. A film nem is abszurd, vagy csak jobb pillanataiban az, mert többnyire nincs a jeleneteiben semmi meghökkentő, hacsak nem keverjük az értelmetlen és a meglepő szavakat, de nem keverhetjük, mert ami abszurd, az továbbgondolva többet mond, mint elsőre, amiről itt nincs szó. Végül nem is szürreális, mert Gothár a film minden különc vonása ellenére realista módon mondja el a történetét, nem vagy csak a legritkább esetben használ metaforákat, a valóságtól elrugaszkodott jelzéseket arra, hogy érzelmeket vagy hangulatokat fejezzen ki velük.

Hét kis véletlen

Így viszont a film az összes felsorakoztatott szék közül a pad alá esik, mint a legügyetlenebb diák a székfoglalón. A Hét kis véletlen némi tiszteletlenséggel fogalmazva

olyan, mintha valaki el akarna mesélni egy sztorit, de valamiért kizárólag zagyvaságok jönnének ki a száján.

Szereplői szinte soha nem olyasmiket mondanak egymásnak, aminek az adott helyzetben relevanciája – vagy akár értelme – lenne, és bár így is lehetséges lenne érthetővé tenni a helyzeteket, érzéseket, hangulatokat, itt csak a legprimerebb szinten állnak össze a szituációk. Például miután egymásba szerettek, az egyébként Angliából hazatért lány (Mészáros Blanka) és a tanárnő (Rezes Judit) meztelenül ülnek egy szekrényben, és olyasmikről beszélnek, hogy „hány angol ujj egy magyar láb”. Az elvonulás és az intimitás érthető, de ennyi erővel a galambok tollazatáról is beszélhetnének, vagy épp szöveg se kellene, az se változtatna semmin. És gyakorlatilag minden párbeszéd ilyen, vagy még inkább ilyen.

Sokszor viszont egyenesen ellentétesek az elhangzó mondatok azzal, ami épp történik. Akadnak ugyanis a leghétköznapibb módon is értelmezhető szavak, amelyek azonban szembemennek az elemi logikával. Egyszer például a fiatal lány azt mondja a tanárnőnek, akivel úgy egymásba szerettek, hogy mindkettejük élete örökre megváltozott, hogy szereti, mire a másik valami olyasmit válaszol neki, hogy „Ugyan már, hűtsd le magad”, ami teljesen ellentétes mindennel, ami addig történt, és nem is ér el vele olyan hatást, amit egy ilyen mondat elérne. Megint máskor hosszú idő telik el úgy, hogy vagy semmit nem halad előre a történet sem praktikus értelemben, sem az érzelmek, sem a hangulat szintjén. És megesik az is, hogy Gothár egyszerűen nem ad elég támpontot ahhoz, hogy felfejthető legyen, mit kívánt átadni a nézőnek. Fontos pontja például a filmnek, hogy a férj – Mészáros Máté – beöltözik Mikulásnak, és leereszkedik a ház oldalán, kötélen, noha nincs is december, de hogy ez mivel viszi előre a filmet, arra legfeljebb „mire gondolt a költő” jellegű, erőltetett belemagyarázással lehetne válaszolni működő utalásrendszer híján.

Hét kis véletlen

De az eklektikus filmbe még az is belefér, hogy hirtelen átváltsunk a legrealistább és legklasszikusabb történetmesélésbe, egy-egy komolykodó és így a nagy egészbe nem illeszkedő, azonban semmi újat mondani nem tudó tanulság érdekében: egyszer a zsidóüldözés éveibe megyünk vissza egy egyszerűcske történet kedvéért, máskor meg egy ingatlanos (Znamenák István) böki ki egy hosszú jelenet végén, hogy „ilyeneknek”, mármint melegeknek inkább nem ad ki lakást, amely jelenetből azt a valóban roppant újszerű és jól körüljárt következtetést lehet levonni, hogy a világban bizony vannak homofób emberek.

Az, hogy a film nem működik a realizmust elvető befogadási módon, nem önmagában probléma, hanem azért, mert a realizmus keretein belül viszont még a fentieknél is rosszabb a helyzet. Mindazt, ami a cselekmény szintjén történik a filmben, összesen két középrövid, banálisan hangzó mondattal el lehet mondani. A lélektani motivációk egész egyszerűen kimaradtak a filmből, azaz sosincs szavakkal körülírható válasz arra, hogy éppen ki mit miért csinál vagy nem csinál, még a dramaturgiailag legfontosabb részekben sem. Persze nézőként biztosan el lehetne engedni a racionalitást, és érzelmi alapon menni együtt a filmmel, de talán a fentiekből már érthető, ez miért nem megy igazán jó szívvel. Ahogy igazán jó szívvel a színészekről is nehéz írni, mert a Hét kis véletlen minden, csak nem színészbarát film: nem a színészeken múlik, hogy a végeredmény olyan, amilyen, az ő lelkiismeretes, odaadó játékuk sem tud enyhíteni azon, amin enyhíteni kéne.

És mindehhez semmi köze Gothár Péter viselt dolgainak. Ahhoz képest, amit a Hét kis véletlen után érezni, leírhatatlan öröm lenne inkább azon gondolkodni, akkor vajon szabad-e tiszta szívvel lelkesedni ilyen helyzetben a filmért. Gothárnak egy bűne van, ami a Hét kis véletlen két órája alatt fontos: hogy elvette a filmért való lelkesedés mézédes érzését. És a moziban töltött órák alatt ez a legsúlyosabb bűn, amit rendező elkövethet.

A HVG hetilap csütörtöki számában Ligeti Nagy Tamás ír arról, hol helyezkedik el a Hét kis véletlen Gothár Péter életművében.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: