Hosszú évek óta újra és újra fellángol a vita arról, érvényesek-e ma még a Nemzeti alaptanterv által előírt kötelező olvasmányok, szükség van-e a kortárs művek beemelésére, vagy maradjunk a szinte mozdíthatatlan irodalmi kánonban felsorolt műveknél. Abban azonban viszonylag nagy az egyetértés, hogy nagyon sok múlik a pedagógusokon, bár nem biztos, hogy a kronológiai sorrend és a feszített tempó megengedi azt a mennyiségű és minőségű reflexiót, amely egy-egy mű apropóján felmerülhet. Az érettségi leginkább tényeket, adatokat vár el, egy tanárnak pedig elsősorban ezt kell szem előtt tartania.

Négy színházi nevelési szakember, Balassa Jusztina, Lovászi Edina, Kálócz László és Somogyi Tamás nem abból indult ki, hogy miként reformáljon meg egy létező rendszert. Azt a kérdést tették fel maguknak, hogy ha már le vannak fektetve a játékszabályok, és adottak a kötelező olvasmányok, akkor azokat hogyan tudnák a drámapedagógia eszközeivel a legmegfelelőbben feldolgozni.

Szabad kötelezők

Eddig A Pál utcai fiúkhoz, a Toldihoz, a Rómeó és Júliához, A Legyek urához, a Csongor és Tündéhez, a Hamlethez, a Bűn és bűnhődéshez, illetve az Anna Kareninához terveztek 60-75-90 perces programokat, a cél, hogy a repertoárt folyamatosan bővítsék. A Szabad Labornak bevallottan nem az olvasmány ismertetése vagy a műelemzés a célja. „Az számít, hogy elinduljon egy közös gondolkodás valamilyen emberi dilemmáról, amire a tanóra keretein belül nem volt lehetőség, miközben a kérdés nagyon is kapcsolódik a műhöz.

A feldolgozás módjával meg lehet erősíteni egy kötelező létjogosultságát, átélhető módszerekkel élvezhetővé lehet tenni, de ha magára van hagyva egy gyerek a Toldival, vagy Az ember tragédiájával, akkor az elsuhan a feje fölött”

– magyarázza Somogyi Tamás.

Az alkotók a művek egy-egy fontos problémáját állítják fókuszba, ennek mentén keresnek olyan játékokat, amelyek kapcsolódnak a történethez. A Csongor és Tündénél például az út- és a boldogságkeresés van a fókuszban, a nehezen megfogható témát egy társasjátékkal dolgozzák fel. A történetben szereplő hármas út sok lehetőséget ad a játékra, hiszen benne van a gazdagság, a hatalom és a tudás kérdésköre.

„Amikor megérkezünk a kereszteződéshez, gondolkodhatunk arról, melyik utat választjuk. Egyáltalán, létezik-e egyik út a másik nélkül? Arra kérjük a gyerekeket, hogy készítsenek el különböző tárgyakból olyan szobrot vagy installációt, amely megmutatja, hogy ha bizonyos utakon elindulnak, szerintük mi lenne a vége. Ezzel máris feldobunk néhány újabb kérdést: ha a pénz, a hatalom vagy a tudás útját választom, az milyen előnyökkel és hátrányokkal jár? Tehát ilyen szempontból csatlakozunk a Csongor és Tündéhez, de közben egy saját társasjátékot játszunk végig, ahol nem elemezzük a szövegeket. Ezért is izgalmas számukra, mert nem elindulunk az elejéről, hanem belekerülünk egy helyzetbe, ahol adott a kérdés: mit csinálnál, merre mennél?” – vázolja Lovászi Edina a módszer lényegét.

Mit írnál a jövőbe látó kútra?

A Csongor és Tünde-foglalkozás végén például eljuttatják a gyerekeket egy olyan kúthoz, amely a történetben is van: megmutatja a jövőt, a gyerekek pedig eldönthetik, belenéznének-e. Bárhogy dönthetnek, de a szakemberek azt kérik, írják meg, milyen lenne a kút hívóéneke, amely arra buzdít, hogy nézzenek bele, aztán írnak egyet arra is, miért ne nézzenek bele. Persze, az is rendben van, ha valaki úgy dönt, hogy nem választ semmit. Ezeket a szövegeket, verseket aztán „kirakják” egy elképzelt bronztáblára a kútra. A vers úgy születik, hogy mindenki ír egy kulcsmondatot, online foglalkozásnál például chaten, abban a ritmusban, ahogy ők gondolják, összeolvasva pedig egy szabadvers születik:

„A jövőt látni veszélyes, xd, bocsánat, véletlen volt,
Ha belenézel nem felejted, ezzel talán elveszíted.
Az emberi szív szeszélyes,
de addig még bármennyit megélhetsz.
Talán jobb, ha a sorsotoktól óvakodtok.
Csak ki ne ábrándulj!
Látom vagy nem látom, változtatni nem tudom,
de ez van, ezt kell szeretni.
Minek küzdjek tovább, ha ismerem a kimenetelt?
Vigyázat, csúszós terület!
Ha sikeremet meglátom, s a kemény munkát leváltom,
ugyanitt bojler eladó.”

A legszebb, amikor a gyerekek rájönnek, hogy ezekhez a témákhoz közük van

A Szabad Labornál nem csak az alapvető, hogy a szövegismeret nem feltétele a részvételnek: még az sincs megszabva, hogy a diákok a művek tanulásának melyik pontján találkozzanak a foglalkozásokkal. „Naiv dolog lenne azt gondolni, hogy harminc gyerekből biztosan mindenki elolvasta a kötelezőt, így erre nem is lenne érdemes építeni, de a foglalkozás által mégiscsak kaphatnak egy sűrített élményt a probléma lényegéről, tehát nem fognak kimaradni akkor sem, ha nincs friss olvasmányélményük” – mondja Balassa Jusztina, és Somogyi Tamás rögtön rávágja: számukra az a legszebb, amikor a gyerekek rájönnek, hogy ezekhez a témákhoz közük van. „Ha engem foglalkoztat, hogy milyen oldalai lehetnek annak, hogy valaki hős vagy nagy tetteket akar végrehajtani, akkor lehet, hogy nagyobb eséllyel vetem bele magam a Toldiba, mint ha azt mondják, hogy Arany János, az a nagybajszú ember írt egy Toldi című verses mesét.”

Kálócz Lászlónak friss élményei vannak arról, hogyan kerül a Toldi közel a diákokhoz. A foglalkozáson abból indultak ki, hogy ez a figura hogyan jutott el odáig, hogy eldob egy malomkövet és megöl egy embert. „Egészen addig vajon mit kapott Miklós, ami őt nagyon magányos emberré tette?” Megnézték, milyen dolgok érhették, amitől más lett, mint a többiek, ami azt okozta, hogy aztán a hőssé válás útjára lépett. A gyerekek ehhez általános iskolai jeleneteket hoztak. „Én játszottam őt, improvizáltunk egyet, minimálisan előkészítve. Mondták, hogy figyelj, Miklós nem fog visszaütni. Kérdeztem, miért? Irtó erős vagyok, bárkit le tudok nyomni. Mondták, hogy igazából neki nem olyan a szíve. Szóval egy drámai hős kapcsán tudtunk olyan dolgokról beszélni, amivel egy iskolás gyerek valószínűleg nem találkozik az irodalomórán. Próbáltuk megérteni, vajon mit érez ez az ember, hogyan indul el egy úton, és hová érkezik.”

A Szabad Labor alapszabálya, hogy nem az igazságot keresik: nem fordulhat elő, hogy valakinek igazat adnak, valakinek meg nem: az egyetlen, amit szem előtt tartanak, hogy a gyerekek kialakíthassanak valamilyen álláspontot, és arról merjenek is beszélni.

Nemecsek és Hamlet

A Pál utcai fiúk-foglalkozás fókusza például az, milyen egy közösséghez tartozni. A szakemberek feldobják a témát, hogy milyen közösségeknek vagyunk a részei, a közösségben milyen szerepek vannak, milyen vezetőnek és vezetettnek lenni, milyen, amikor két közösség összefeszül – és persze, óhatatlanul is felmerül, milyen kiközösítettnek lenni. Akkor mondható sikeresnek a foglalkozás, ha a drámapedagógusok el tudják juttatni a gyerekeket oda, hogy megfogalmazzák, számukra milyen az a közösség, amiben a legkomfortosabban érzik magukat.

A Hamlet alapján készült program arra fókuszál, hogy mi mindennek kell megfelelnie egy kamasznak. Fontos, hogy nem arról van szó, hogy nekik, kamaszként milyen nehéz megfelelniük, hanem egy kamasznak általában: az intimszférájuk védelme alapvető. Persze, magukból fogalmazzák meg, amit gondolnak erről, de soha nem kell magukról beszélniük, a családjukról, a párkapcsolatukról, vagy az osztályban elfoglalt helyükről – mindig csak egy teremtett szituáción, figurán keresztül.

Van, aki grafikonokat készít, százalékokkal, van, aki lufikba rajzolja bele, milyen arányban kell megfelelnie egy kamasznak a társadalomnak, a szülőknek, az iskolának, a barátoknak (néhány alkotás ide kattintva megtekinthető). Szabad az ábrázolásmód, de a szakemberek sokféle eszközzel dolgoznak, hiszen a gyerekek egy része szóban erősebb, más részük jobban szeret rajzolni, sokan pedig abban a legügyesebbek, hogy eljátsszanak egy szituációt, állóképet vagy installációt.

Lovászi Edina szerint azon kívül, hogy a gyerekek rájönnek, hogy van közük az elsőre akár távolinak tűnő történethez, a munka egyik legnagyobb öröme, hogy ők is látják egymást olyan helyzetekben, amelyekben nem szokták: van rá idő és tér, hogy meghallgassák egymás kérdéseit vagy érvrendszerét. A szakemberek természetesen látnak különbséget a korosztályok között aktivitásban és motivációban: egy nyolcadikost nehezebb a székről felállítani, mint egy harmadikost, de persze, őket meg nehezebb leültetni.

Közös munka a pedagógussal

A drámapedagógusok egyetértenek abban, hogy a foglalkozások legnagyobb nehézsége, hogy nincs előzetes közös munka vagy bizalom: utóbbiért meg kell küzdeniük a program során, és ezt a bizalmat aztán át kell adniuk a pedagógusnak. „A programoknak van eleje, közepe, vége, de van, hogy úgy érezzük, ezzel az osztállyal még érdemes lenne bizonyos dolgokról beszélni. Átadjuk a lehetőséget (vagy a felelősséget) a pedagógusnak, egyeztetünk vele, reflektálunk az elmúlt órákra. Muszáj szimbiózisban dolgozni, hiszen könnyű lenne azt mondani, hogy beszaladunk 90 percre, aztán szevasztok, már itt sem vagyunk, de a mi felelősségünk, hogy milyen hullámokat vetünk, mit hagyunk ott magunk után, hogy ne bolygassunk meg fájó dolgokat, mert a tanárnak azzal lesz dolga” – véli Balassa Jusztina.

Nyilvánvaló, hogy ilyen drámafoglalkozások ott jöhetnek létre, ahol a pedagógus erre nyitott: a Drámaműhely csapata sokat gondolkodott azon, van-e például A legyek urának létjogosultsága a programok között, hiszen az csak ajánlott irodalomként szerepel a Nat listáján, de úgy látják, sok pedagógus nagyon tudatos ilyen tekintetben: többször is rendelik a foglalkozást, mert bár tudják, hogy az érettségihez nem ad majd hasznos tudást, úgy vélik, olyan fontos témáról van szó, hogy arról muszáj beszélni. De az is gyakran előfordul, hogy kifejezetten azért választanak egy programot, mert az osztályban valakit, vagy többeket érint a foglalkozásban felmerülő probléma.

Az ilyen pillanatokért nagyon megéri ezt csinálni

A Szabad Labor a pandémia alatt online foglalkozásokat is tart, amely segítségével eljuthatnak a határon túli diákokhoz is, és amelyről első blikkre nagyon nehéz elképzelni, hogy tényleg működik. Az egyik változat ebből úgy néz ki, hogy a gyerekek az osztályban ülnek – és minden formát tudnak alkalmazni, amit az élő foglalkozáson is – de a szakemberek online kapcsolódnak be. A középiskolásoknál mindenki neten keresztül játszik. Somogyi Tamás azt mondja, próbálják ezt a helyzetet nem kényszernek, hanem lehetőségnek felfogni, és a bizalmi kört ott is megteremteni.

Kálócz László nemrég harmadikos gimnazistáknak tartott online drámafoglalkozást, azt meséli, szembetalálta magát harminc kikapcsolt kamerával. „Kérdeztem, srácok, nem lehetne, hogy bekapcsolódjatok? Mondták, hogy nem szokták. Igazából mondhattam volna, hogy de mi szoktuk, és kérlek, kapcsoljátok be, de ha így indítok, akkor elvesztem őket. Mondtam, hogy jó, akkor én izzadok itt egy picit, csak ti láttok engem. Aztán egyszer csak elkezdődött valami – az gyönyörű volt – egyszer csak elkezdtek befutni az arcok. Volt, aki két perc után, volt, aki hat, vagy húsz perc után, de megtelt a képernyő arcokkal. Az ilyen pillanatokért nagyon megéri ezt csinálni.”

A laborosok tapasztalata az, hogy a foglalkozás nem múlik el azzal, hogy a diákok bezárják az ablakot: a program utáni napokban, hetekben például sok levelet kapnak a gyerekektől, küldenek ábrákat, szövegeket, rajzokat, hogy még azokat is szeretnék megmutatni.

A Labornak az Anna Kareninából, illetve a Bűn és bűnhődésből volt eddig a legkevesebb rendelése – a fejlesztés, a háttérmunka és a szervezés pályázati pénzből, illetve a Manna támogatásával zajlott, a foglalkozásoknak azonban díja van, iskolai hozzájárulás vagy osztálypénz képében –, a következő hónapban pedig egy igazi A Legyek ura-dömping vár rájuk. Mivel a pedagógus a megrendelő, nehezen eldönthető, hogy a diákok körében melyik a legnépszerűbb előadás, de a Labor azon dolgozik, hogy folyamatosan új programokkal bővítse a sorozatot.