Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Stuart Mária hosszú évek óta Erzsébet királynő foglya Angliában: sem kivégezni, sem szabadon engedni nem jó ötlet, pedig a jelenléte mindig vérző, soha be nem gyógyuló seb. Maradhat-e bennünk méltóság, erkölcsösség, ha szembe találjuk magunkat azzal, akit gyűlölünk? Kitölt vagy kiüresít a hatalom? A Stuart Mária online premierje alkalmából a rendezővel, Gáspár Ildikóval beszélgettünk.
Stuart Mária skót királynő megkérdőjelezte unokatestvére, I. Erzsébet angol királynő jogát a trónra, hiszen őt korábban törvénytelen gyermeknek nyilvánították. Mikor Máriát a skót nemesek elűzték az országból, Angliában keresett menedéket, Erzsébet azonban – attól tartva, hogy Mária majd megfosztja őt a hatalomtól –, fogságba vetette unokatestvérét. Friedrich Schiller 1800-ban írt drámáját 2014 májusában mutatták be az Örkény Színházban Hámori Gabriella és Szandtner Anna/Sárosdi Lilla főszereplésével.
Gáspár Ildikóra már akkor is nagy hatással volt a darab, amikor először olvasta, de végérvényesen Zsótér Sándor rendezését látva szeretett bele: ebben Spolarics Andrea játszotta mindkét királynőt. „Számomra az az előadás egy depressziós ember gyógyulási folyamatáról szólt, egy traumatikus élmény átéléséről, a gyászmunkáról, majd a személyiség felszabadulásáról. Az enyém sokkal inkább szól a személyiség torzulásáról, arról, hogy az ember elpusztítja azt a részét, amitől szenved, amit gyengének érez, de végül attól a hiánytól mégiscsak kevesebb lesz, nem több” – mondja a rendező.
Bár az Örkény Stuartjában két színésznő játssza a két királynőt, az „ikerség” minden lehetséges módon megnyilvánul: Mária és Erzsébet egymás tükörképeiként hosszú, zárt, éjfekete ruhában vannak, hajukat szoros, szigorú kontyba fésülve hordják. A szürke, szinte klausztrofób tér egyszerre válik Erzsébet pánikszobájává és Mária börtönévé, ahol mindenből, még órából is kettő van: nézőként mintha egy gyerekszobai jelenettől kellene tartanunk, ahol csakis a tárgyak egyenlő elosztása tarthatja fent a békét.
Gáspár Ildikó már a munkafolyamatot megelőzően is nagyon erősen látta maga előtt, milyen világot szeretne megmutatni a nézőknek. Erős inspiráció volt számára a dán festő, Vilhelm Hammershøi egyik műve, épp úgy, ahogy a gyermekkori emlékei a Festetics-kastélyról, a nagy ablakot pedig Hitler berchtesgadeni házának a hegyekre néző, óriási ablaka inspirálta. „Nekem olyan ez a tér, mint egy kollégiumi szoba, ahol két lány együtt lakik.
Ha rab vagyok egy kőfal mögötti, földszinti szobában, az lényegileg nem különbözik attól a bezártságtól, ha magamra zárom az ajtót, mert félek a külvilágtól
– mondja.
Oszthatatlanul, gyűlölettel
A darab első részében még mindenből kettő van, a másodikra tér kiürül, és csak egyetlen szék marad, amely a trónt hivatott jelezni. Ez persze színházi szempontból is egészen konkrét szituációt szül, hiszen, ha egy szék van, és két ember, akkor valakinek döntenie kell: vagy ott mászkál a másik körül, vagy eltakarítja, hogy ő maga odaülhessen.
Az emberi létezéshez kapcsolódó kérdést a rendező ügyes húzással oldotta meg: Schiller eredetijében Stuart Mária körül van udvartartás, az Örkény előadásában azonban magányos. Állandó irritációként, problémaként, Erzsébet lelkiismereteként mégis mindig jelen van a színen, még akkor is, amikor az angolok épp azt próbálják kitalálni, kioltsák-e az életét. És így van ez fordítva is, a két nő ki-bemászkál egymás életébe, mintha valósággal összeforrva, csak egymásba zárva létezhetnének.
Habitusukban viszont – minden hasonlóságuk ellenére – nagyon is eltér a két királynő egymástól. Míg Erzsébetet megfontoltabb, szűz királynőként ismerik, Máriát szinte szenvedélyes „férfifalónak” – Gáspár Ildikó mindkét személyiséget árnyalja, megmutatja Mária hideg, manipulatív oldalát, csakúgy, mint Erzsébet kamaszlányként olvadó érzelmességét, hogy végül egy krimiszerű, izgalmas szerelmi négyszögbe zárja őket. „Míg Mária egy lágyabb, femininebb vonalat képvisel, addig Erzsébet egy apa lánya, egy daddy’s girl, konvencionálisan férfiasnak tekintett racionális, hideg viselkedéssel” – mondja a királynőkről.
Kétféle stratégia mentén dolgoznak ugyan, de mindketten csapdába esnek, hiszen gyengéd érzelmeket táplálnak Leicester (Polgár Csaba) iránt, aki bár talán szereti Máriát, fél Erzsébettől, és kijátssza őket egymás ellen. Fontos férfialak Mortimer (Ficza István) is, aki szerelmes Máriába, ezen az érzésen viszont teljességgel képtelen uralkodni. Schillernél Mária korábbi és jelenlegi őrzője is férfi, sőt a titkár is, és Talbot, Erzsébet főtanácsnoka is, Gáspár Ildikó azonban megváltoztatta a nemüket. Részben azért, mert tudta, mely színészeket képzeli el a darabban, részben pedig, mert úgy érezte, ebben az előadásban igazabb lehet egy női börtönőr (Takács Nóra Diána), és ismerősebb egy női titkár (Spiegl Anna), amolyan gyakornok-féle, akit állandóan fel-alá küldenek, hogy végül olyan helyzetbe hozzák, amelyből csak vesztesen kerülhet ki. Pogány Judit pedig az időskort képviselő nőalakként olyan, mint maga a szilárd erkölcsiség.
Mivel Erzsébet úgy gondolja, a szerelemről, a saját életről is le kell mondania ahhoz, hogy uralkodóvá válhasson, az előadás végkifejlete Gáspár Ildikó számára a személyiség elszegényedése, bemerevedése, egyfajta gazdagság és az élethez való kötődés elvesztése a hatalomért cserébe. „Végül Erzsébet helyett egy önmaga szobrává merevedett embert látunk. A hatalom időtlen, legalábbis azt gondolja az ember, hogy örökké tart, ezzel viszont együtt jár a változatlanság is, a lélek halála. Ha az ember arra törekszik, hogy bizonyos dolgokat örökké a magáénak tudjon, az egyet jelent azzal, hogy a személyisége beáll egy végleges állapotba. Hiszen nem képes változni és változtatni. Szerintem ott és akkor érdemben véget ér az élete” – magyarázza a rendező.
Félni a másiktól
A darab csúcspontja egyértelműen az, amikor a két királynő találkozik: mindketten úgy készülnek, most aztán ki kell vágni a magas C-t, meg kell mutatni, ki áll a másik fölött. Gyűlöletüktől vezérelve azonban ez a két karizmatikus nőalak végül méltóságát vesztve, hisztérikus üdvöltözésben és köpködésben tör ki, s talán itt sejlik fel a leginkább, hogyan is lesz az emberből véresszájú, a hatalmával azonossá váló démon.
Szerettem volna láttatni valamit abból, hogy egyrészt hogyan rajzolódik fel egy diktatúra, mennyire színházszerű, és mivel fiktív, ezért időtlen a jelmez- és kelléktára, és hogy hogyan válik valaki diktátorrá. Másrészt feltenni egy metafizikai kérdést a halálról, a halálfélelemről
– mondja Gáspár Ildikó. A kérdésfelvetésre egyébként egy különös, a színlapon csak Idegennek hívott alak erősít rá (Bercsényi Péter): elegánsan, kalapban jár-kel a színpadon, nem tudni, bérgyilkos-e vagy angyal, és ha az előbbi, ki ellen bérelték fel, ha az utóbbi, kit kell őriznie – vagy elpusztítania.
Az előadás érzékletesen tárgyalja azt a kérdést is, hogy eredendően gonosz ember, vagy pusztán a körülmények áldozata-e az, aki aláírja a saját rokona halálos ítéletét, a rendező felhívja azonban a figyelmet arra, hogy előfordulhat ugyan, hogy valakit sarokba szorítanak, de az, hogy valaki gyilkossá válik, mégis a saját döntése. „Erzsébet Máriától való fenyegetettsége összetett, hiszen úgy érzi, a skót királynő nemcsak emberi mivoltában, hanem a hatalmat képviselő emberként, királynőként is elpusztítaná. Azt szerettem volna, hogy a néző maga döntse el, hogy Erzsébet döntésében mekkora szerepet játszik a kétségbeesés, és mekkorát a hatalomvágy” – mondja Gáspár Ildikó. A színlapon az áll: a történelmet a győztesek írják, a remekműveket a vesztesek ihletik – a zárójelenetet látva azonban kétségeink támadnak azt illetően, ki is ennek a történetnek a valódi győztese.
Az Örkény Színház korábbi, online bemutatott előadásait ide kattintva nézheti meg.
