Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Ügyvéd, író és mindenekelőtt gondolkodó ember. Légrádi Gergely nagy visszhangot keltő fordított fejlődésregénye, a Nélkülem után újabb novelláskötettel jelentkezett. A Napfénytető idősíkokat, párhuzamos valóságokat váltakoztató mikrovilágok sűrítménye. Tömör nyelvi köntösbe bújtatott feszítő kérdéseket, határhelyzeteket vizsgál egyedi nézőpontból, szembesítve az olvasót a maga belső kételyeivel, dilemmáival.
hvg.hu: Egy ügyvédi iroda vezetőjeként mi vitte az írás felé?
Légrádi Gergely: Humán beállítottságom révén és neveltetésemnél fogva gyerekkoromtól kezdve közel voltam az irodalomhoz, a színházhoz. A Magyar Rádió Gyermekstúdiójában színészképzésben részesültem, dráma- és szövegelemzést tanultam. Gyerekszínészként a Madách Színházban, a Játékszínben játszottam, rádiójátékokban szerepeltem, több mint tíz évig szinkronizáltam. A gimnáziumi évek alatt karcolatokkal, rövid írásokkal próbálkoztam. Közben felvételiztem a Színművészetire, de kiestem a harmadik rostán. Visszanézve, azt hiszem, hiányzott belőlem a színészi pályához szükséges alázat. Bárhogy is, jól döntöttek, hogy nem vettek fel. Mivel sokat utaztam, és érdekelt a színház, a jogi tanulmányaim idején az egyetemi lapban úti beszámolókat, színházi recenziókat írtam, és előadásokat készítettünk az Egyetemi Színpadon. Mindaz, amit gondolok a világról, amire nem tudom a választ, a húszas éveimtől egyre jobban az írásban sűrűsödött.
hvg.hu: Az útkeresésről szóló Titokfa és az etűd novellákat tartalmazó Szemben című köteteket követően a Nélkülem című regényével érkezett be íróként. Az életerős marketing szakember leépülésében, az Alzheimer-kórral szembeni alulmaradásában a munkaalkoholizmus következményeiről akart társadalmi kórképet rajzolni?
L. G.: Magyarországon százezrek élnek urbánus pörgésben, spottartalmak fogyasztásának bűvöletében, abban az általános attitűdben, hogy semmiből nem akarnak kimaradni. A mobiltelefon, az internet által bárki és bármi bármikor elérhető. A virtuális világban létezés óhatatlanul a pillanatok nem megéléséhez, a felszínesség irányába vezet. Ennek okszerű következménye, hogy
nem lesznek emlékeink, nem dolgozzuk fel az élet alapvető helyzeteit: a gyászt, a sikert, a csalódásokat. A feldolgozatlan élmények pedig kapaszkodó nélküli, érdemi emlékek nélküli, és megkérdőjelezhető értékkel bíró emberekké változtatnak minket. A ma emberének emlékek helyett mobiltelefonja van. Egy esemény láttán nem az érzet, az érzelem emlékképe rögzül, hanem mivel a telefont tartja önmaga és az esemény közé, csupán az adat. És a pillanatnyi öröm, hogy a rögzítés megtörtént.
Mindennek az életemre, a környezetemre gyakorolt hatása indított arra, hogy a Nélkülem című regényt megírjam. Miklós, a főhős élete rohanásban telik egészen addig, amíg Alzheimer-kórt diagnosztizálnak nála. A betegséget viszonylag közelről ismerem, az egyik nagyapámat emiatt vesztettem el. A gyógyíthatatlanság, a trauma megállásra készteti Miklóst, egyre inkább gyerekké válik, lemeztelenedik. Akkor ébred rá arra, hogy mit kellett volna máshogy csinálni, amikor az út a semmibe, egy olyan világba vezet, amely már nélküle megy majd tovább. Jelenleg a regény folytatásán dolgozom, Nélküled címmel. Eszter, a két gyerekkel özvegyen maradt feleség történetén, amely többek között a gyász feldolgozását, a múlt hatását a jelenre, a társadalomba való visszailleszkedés kérdéseit dolgozza fel.
hvg.hu: A Napfénytető című novelláskötete hétköznapi élethelyzetekbe rejtett üzenetek, elhallgatott bűnök, elbukások és felállások, létfilozófiai töprengések gyűjteménye. Az abszurdtól a krimiszerű feszültségig, a profántól a transzcendensig lépdel egyik világból a másikba. Milyen alkotói folyamat eredményeként állt össze a kötet?
L. G.: A regénnyel ellentétben, amelynek vázát, főbb üzeneteit, a karaktereket az ember megtervezi, a novella spontán műfaj. A rövidprózák úgy születnek, hogy hirtelen valami megérint, nem hagy nyugodni. Az ember élményanyaga csalódásokkal, fájdalmakkal, örömökkel, vágyakkal adott pillanatban találkozik valamivel, ami beizzítja, mozgásra készteti. Például egy kirándulás során jutott eszembe, hogy mit gondolhatott Krisztus, miközben a keresztút stációit végigjárta.
Egy teljesen más példával élve, írtam egy novellát, amely egyébként végül nem került be a kötetbe. Külsős oktató vagyok az ELTE Polgárjogi Tanszékén. A szemeszter folyamán kérésemre minden hallgató kiselőadást tart. Az egyik alkalommal egy olyan fiú került sorra, akinek komoly beszédkészségzavarai voltak. És ez a fiú, akinek egy mondatot is nehéz volt elmondania, saját magát legyőzve beszélt negyedórán keresztül. Nem is tudtam arra figyelni, mit mond. Csak arra, hogy milyen utat jár be, milyen erőfeszítéssel teszi a dolgát. Aztán hazamentem, leültem a gép elé, és fél óra alatt elkészült egy rövidpróza, amely azt a kimondatlant mutatja fel, amely egy nehezen beszélő ember elharapott félmondata után következik, ha ki tudná azt mondani. Nekem az a dolgom, hogy ezt a világot is megmutassam.
hvg.hu: Érintőlegesen, a sorok közé rejtve elevenít meg marginalizált emberi sorsokat, mint a munkaerőpiacról kisodródott pálcikaember, az edzőtermi izzasztóban magyarul megszólaló migráns, az államigazgatási negyed építése miatt az otthonuktól megfosztott, kóbor kutyaként kísértő lakók.
L. G.: Közös a felelősségünk a társadalom peremére sodródott emberek iránt. Sokszor még arra sem állunk meg, hogy pénzt vagy ételt adjunk nekik. Arra meg pláne nem, hogy megkérdezzük tőlük: Barátom, te miért kerültél ide? Tanulhatunk-e bármit abból, amiért te idejutottál? Segíthetünk? Ők is emberek, ők is a társadalmunk részei, közös felelősségünk tehát, hogy észrevegyük őket, foglalkozzunk velük. Néhány szöveg a Napfénytetőben erre tesz kísérletet. És itt ismét visszatérhetünk a felelősség kérdéskörére. Hiszen fel kell tennünk és meg kell tudnunk válaszolni a kérdést, van-e nekünk vagy felmenőinknek akár aktív, akár passzív bűne abban, hogy ezek az élethelyzetek vagy más tragédiák bekövetkezhettek. Azaz, felelősek vagyunk a múltért? És, ha igen, van vele dolgunk? Úgy hiszem, tennünk kell úgy a feldolgozásért, mint azért, hogy a tragédiák, bűnök ne ismétlődjenek meg.
hvg.hu: A címválasztást az indokolja, hogy önnél inkább az élet napfényes oldalára dől a mérleg?
L. G.: A Napfénytetőnek izgalmas a szimbolikája. A fény játéka, léte, nemléte a címadó novellának is központi eleme. A kislány kinéz a napfénytetőn, én pedig a legtöbb esetben inkább benézek, mintegy azt mutatva, hogy vigyázz, kedves olvasó, mert ha ezt a könyvet a kezedbe veszed, nem biztos, hogy te fogsz kinézni az ablakon, mert lehet, hogy éppen én fogok benézni rajta, hozzád. És feltenni olyan kérdéseket, felmutatva olyan élethelyzeteket, amelyek elgondolkodtatnak a saját életedről.
Gyorsan változik körülöttünk a világ, benne pedig mi magunk, így hamar átértékelődhetnek a dolgok. Aminek ma örültünk, azt holnap könnyen tragédiának élhetjük meg. A szemszögváltás és -változás miatt pedig akarva-akaratlanul a saját életedre is máshogyan fogsz visszanézni, azt bizonyos szempontból máshogy fogod értékelni. És mindebben sokat segítenek Ordódi Tamás képzőművész barátom illusztrációi is, amelyek olykor ellenpontozzák, olykor megválaszolják a novellákban felvetett kérdéseket. Ezt akartuk azzal is szemléltetni, hogy a könyv védőborítóján a szikrázóan napfényes kék égre látunk, míg az alatta lévő keménykötésű borítón a sötétebb ég már a közeledő vihart jelzi.
Visszatérve pedig a címadó, Napfénytető című novellára, ebben a közösség erejét szerettem volna néhol elemelten, ha úgy tetszik, mágikus realista módon felmutatni, amelyik szembeszáll a hivatalnokokkal, amikor egy elbujtatott, sérült kislányt ki akarnak szakítani a környezetéből. Mindez összefüggésben áll a hétköznapi kis csodáinkkal, amiket nem veszünk észre.
Pedig, ha észrevennénk őket, még az is lehet, hogy teljesülnének.
hvg.hu: Tudatos írói szándék, hogy az olvasót mintegy tettestárssá, egy interaktív játék szereplőjévé teszi azáltal, hogy a történetek befejezését, megfejtését az ő képzeletére bízza?
L. G.: Tudatos abból a szempontból, hogy azokat a művészeti alkotásokat szeretem, ahol a történet tanulságait, mint egy Villon-vers végén az ajánlást, nem mondják el. Erősebb a hatás, ha kinyitnak egy ajtót, behívnak, és valami olyasmit mutatnak, amivel dolgom van. Kérdéseket vetnek fel, de nem feltétlenül válaszolják meg őket. Vagy éppen egyszerre több válaszlehetőséget is adnak. Egyre több a kételyem, és egyre kevesebb kérdésre tudom a választ. Ezért áll hozzám közelebb Örkény István, Spiró György, Háy János vagy akár Lázár Ervin prózája. Abból a szempontból viszont nem tudatos, hogy nem patikamérlegen mérem a befejezetlenséget, a többértelműséget. Szeretek az idősíkokkal dolgozni, egy-két oldalon át több generációra is kitekinteni. Miközben óvatosnak kell lennem: ne legyen túl szűk a történet, ne hagyjon túl sok kérdőjelet, követhető maradjon, különben útközben, a befogadás során elveszíthetem az olvasót.
hvg.hu: Nyilván Örkény Egyperces novellái is hatottak önre a sallangmentes, lényegre törő kifejezésmód megtalálásában.
L. G.: Két nevet említenék, akik nagy hatással voltak rám emberségükkel, esztétikai tudásukkal, az íráshoz és a hozzám való viszonyulásukkal. Radnóti Zsuzsa dramaturgot és Háy Jánost, akinek az író mesterkurzusaira jártam. Mindkettőjüket a mentoromnak tartom. Az elmúlt években Zsuzsa mellett színházi próbákon át egészen a lakásuk erkélyén ülve és szöveget elemezve rengeteget tanulhattam. Óriási élmény együtt dolgozni vele a legkülönbözőbb műfajokban: regénnyel, novellával, drámával.
hvg.hu: 2016 óta működik az Alapítvány a Magyar Színházakért, amelynek alapítója. Milyen céllal jött létre?
L. G.: A Marton Lászlóval közös beszélgetéseink alapján merült fel 2014-ben egy alulról építkező, magánmecenatúrán alapuló alapítvány ötlete. Egy olyan alapítványé, amely nem az aktuális kultúrpolitika elvárásrendszere szerint működik, hanem azzal foglalkozik, amit a színházi alkotók hiányolnak, szeretnének. Ő összehívta a kőszínházi, független, vidéki, bal- és jobboldali alkotókat egyaránt, ők közös nevezőre jutottak az alapvető célokban, úgymint színházi előadások megmentése, rögzítése HD-minőségben, friss diplomások támogatása ösztöndíjprogrammal, színházi hiányszakmák képzésének a beindítása. Az induláshoz szükséges milliók egy adománygyűjtő rendezvényen jöttek össze, a cégek pedig mertek nem adóelőnyért pénzt áldozni a színházra. Az alapítvány azóta is egyfajta űrt betöltve minden évben egyre több munkával és eredménnyel váltja valóra azt, ami a színházi alkotók fontosnak, értékesnek tartanak.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
