Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Csontváry Kosztka Tivadar, "a Napút festője" 1919. június 20-án halt meg.
Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt századunknak
– mondta Pablo Picasso 1948-ban, miután látogatási idő után egy órát töltött a Párizsban kiállított Csontváry-képekkel. Ugyanakkor a festő megítélése enyhén szólva is megosztó volt Magyarországon, sokan érthetetlennek találták, lesajnálóan nyilatkoztak műveiről, például az akkor ünnepelt festőkolléga Bernáth Aurél a Taormina című képéről azt mondta: „a legrosszabb nyári kocsmadekoráció”.
A kisszebeni Kosztka-Mihály Tivadar 1853. július 5-én született, gyógyszerész fiaként, tanulmányai után ő maga is beállt édesapja patikájában gyakornoknak. A budapesti tudományegyetemen gyógyszerész oklevelet szerzett, közben az orvosi és a jogi karon is folytatott tanulmányokat.
Talán ő is ezt a tisztes pályát folytatta volna, ha 1880. október 13-án nem hall égi szózatot (nem hallucinál). Ő mag ezt a meghatározó élményt így írja le: „egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: Te leszel a világ legnagyobb (napút) festője, nagyobb Raffaelnél. A legnagyobb szó után a következő szót nem értettem meg, kértem az ismétlését, de ez nem ismétlődött meg. A kinyilatkoztatás az egy szón kívül értelmes magyar nyelven szólott; rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben.”
Az élmény hatására megtekintette Raffaello képeit, és úgy érezte, képes azok túlhaladására. Több mint egy évtizeden át elhivatottan készült a művészi pályára, közben a Losonc melletti Gál községben patikusként dolgozott. Amikor úgy látta, hogy művészi pályafutásához elegendő pénzt gyűjtött, bérbe adta gyógyszertárát, és megkezdte utazásait.
Hollósy Simon müncheni iskolájában kezdett el tanulni, majd Karlsruhéban, Párizsban a Julian Akadémián, és még inkább a múzeumokban, kiállítótermekben képezte magát. 1896-tól egyedül a természetet vallotta mesterének "költői kiegészítésekkel", mint ezt írásaiban kifejtette. A következő időszakban hátára szíjazott ládájával járta a világot, és állandóan festett.
Első jelentős művének a Vihar a Nagy Hortobágyon (1903) című festményét tekintette. Mindig és mindenütt fény- és színélményeket keresett, pontosan megfigyelte a tájakra legjobban jellemző színeket. A jeruzsálemi Panaszfal (1904) megfestése után kezdett a Nagy-Tarpataki vízesés (1905) megörökítéséhez, Athénban alkotta a Kocsizás Athénban újholdnál című képét, 1904-1905-ben festette A taorminai görög színház romjai című vásznát. Közel-keleti útja során, Kairóban a naplementét tanulmányozva rátalált a "színek világításbeli fokozatainak" törvényeire, sajátosan értelmezett plein air megoldására, amelyet "Napút festészetnek" nevezett. (Ezzel arra utalt, hogy képein nagy hangsúlyt fektetett a napszakok színvilágának érzékeltetésére.)
1906-ban festette a fő művének érzett, legnagyobb méretű (majdnem 7x4 méteres) vásznát, amelynek a Naptemplom Baalbekben címet adta. Rockenbauer Pál így írt róla: "...és megfestette a világnak méreteiben egyik legnagyobb, saját, mindinkább befelé forduló értékítéletében pedig a világ legnagyobb festményét, melynek bizarrnak tetsző, addig sohasem látott színei annyi vitára és gúnyra adtak alkalmat itthon. Pedig ezek a színek ott vannak a Libanon rózsásba látszó hegyláncán, az alkonyat felé kocogó Napnak az égre varázsolt színjátékában."
Műveit először 1905-ben Budapesten, majd 1907-ben Párizsban állította ki. Miután elkészültek cédrus-képei – talán legismertebb műve, a Magányos cédrus és a Zarándoklat a cédrushoz – újabb budapesti kiállítást rendezett 1908-ban.
Az excentrikus festő alkotásait azonban idehaza gúny és értetlenség fogadta, így utolsó képét, a Tengerparti sétalovaglást teljesen be sem fejezve 1909-ben felhagyott a festéssel. Az ecset helyett ezután a tollat forgatta, műveiben (Energia és művészet. A kultúrember tévedése,1912; A lángész. Ki lehet és ki nem lehet zseni, 1913) igazát bizonygatta, memorandumokkal bombázta a minisztériumokat.
Sokan elmebajosnak tartották, de valószínű, hogy inkább naiv, különc és hóbortos ember volt. 1913-14 telén súlyosbodó betegsége miatt visszavonult Fehérvári úti (ma Bartók Béla út) műtermébe. Egészségi állapota folyamatosan romlott, 1916-ban jelen volt ugyan az utolsó magyar király, IV. Károly koronázásán, de egészségi állapota miatt nem tudta végignézni, így megfesteni sem az eseményt. 1919. június 20-án teljesen elszegényedve halt meg a budapesti Új Szent János Kórházban. Sírja az Óbudai temetőben volt, de a harmincéves megváltási idő lejárta után exhumálták, és közös sírba helyezték hamvait, a Fiumei úti Nemzeti sírkertben csak síremléke áll.
Képei minden bizonnyal elvesztek volna, mert örökösei a rendkívül jó minőségű belga vásznakat anyagárban kocsiponyvaként szándékozták elárverezni fuvarosoknak. A fiatal építész Gerlóczy Gedeon felismerte jelentőségüket, és az utolsó pillanatban, 1919 őszén felvásárolta őket. Gerlóczy rendkívül sokat tett Csontváry elismertetéséért, a gyűjteményében levő képekből jött létre 1973-ban a Csontváry Múzeum Pécsett. 2015-ben a budai Várban rendeztek monumentális kiállítást az életműből, csaknem száz festményt és grafikát bemutatva.
Képei csak ritkán kerülnek értékesítésre, 2012-ben a Traui tájkép naplemente idején című festménye 240 millió forintos áron kelt el, magyar árverésen műtárgyért ennél többet még nem fizettek. 2017-ben a művész elveszettnek hitt képe, az Olasz halász 140 millió forintos áron cserélt gazdát.
Csontváry nem tartozott egyetlen korabeli irányzathoz sem. Csak nemrégiben sikerült tudományos módszerekkel kimutatni, hogy gyógyszerészeti tanulmányait leleményesen felhasználva maga keverte festékeit. Az anilin alapú színezékkel volt képes a nap prizma által felbontott fehér fényének spektrális színeit leképezni, amelyek a kiegészítő színekkel együtt adják a napút színeket. "Megtalálta a napút színeket: világító sárgát, lángoló pirosat, fájdalmas rózsaszínt, borzongató kéket. Csontváry Kosztka Tivadar birodalmában tombol a napfény" – írta Szigethy Gábor Csontváry önéletrajzi könyvének előszavában.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
