Parti Nagy Lajossal a Széchenyi István Szakkollégium szervezett beszélgetést azzal az ígérettel, hogy szóba kerül majd a művészek autonómiája az aktuálpolitikai kérdések viszonylatában, vagy, hogy mennyire természetes állapot a kultúrharc az értelmiségi közegben.

A beszélgetés során aztán ennél lényegesen több témáról szó esett, Parti Nagy Lajos többek között mesélt irodalmi maszkjának, Sárbogárdi Jolánnak a megteremtéséről, és elmondta, ostobaságnak tartja, ha valaki azt firtatja, hogy nő vagy férfi írók között bárminemű képességbeli különbség lenne. Mesélt  arról, hogy az anyanyelv egyszerre korlátoz, és van tele lehetőségekkel, az író pedig nemcsak teremti a nyelvet, hanem játszik is vele. Éppen ezért válik lefordíthatatlanná például Weöres Sándor vagy akár az ő munkássága, hiszen erősen támaszkodnak az élő nyelvre.

Az est második fele aztán ráfordult az aktuális kultúrpolitikai témákra, és jó szokásához híven, Parti Nagy Lajosnak most is bőven akadt mondanivalója. Visszafogott határozottsággal, a magyar nyelvvel még egy ilyen rendhagyó közönségtalálkozón is jóízűen játszadozó stílusában írta le a kortárs valóságunk egy-egy meghatározó szeletét.

Nem az értelmiség, inkább egy korosztály lehet felelős

Az értelmiség nem kiszolgáltatottabb a hatalommal szemben, mint más csoport, csak nyilvánvalóbbá tudja tenni a kiszolgáltatottságot, élesebben tud ennek hangot adni

– mondta Parti Nagy Lajos, mikor Lakatos Máté a Hősöm tere című regény kapcsán kérdezte. A Hősöm tere szatíra és disztopikus vízió, amelyben óriásira nőtt galambok fenyegetik az emberiséget, és diktatúrát építve a narrátor írót is át akarják operálni galambbá. Az aktuálpolitikai áthallásokat és az általános szorongást most már szétszálazhatatlannak tartja: “Azt éreztem akkor, 1999-ben, hogy nekem ezt most muszáj megírni, mert egyszerűen megfulladok. Valamit kell kezdenem ezzel az agresszióval, meg főleg a gyávasággal.” A 20. századi diktátor ugyanis egy eléggé behatárolható figura vagy alkat, sok olyan beszéd- és viselkedésmódból áll össze, amit most Parti Nagy szerint sokkal kifejlettebben látunk, mint 20 éve.

A hatalommal szembeni kiszolgáltatottság érzete erősen függ attól, hogy pontosan kit, mikor, milyen életszakaszában, és milyen erővel talál meg. Persze már az is jó kérdés, hogy egyáltalán kit tartunk értelmiséginek – Parti Nagy Lajos szerint ez egy zavaros szélű fogalom. Hagyományosan a (magát annak tartó) szellemi elitet, illetve a nem kétkezi foglalkozású, művészeket, egyetemet végzett embereket hívjuk értelmiséginek. De hogy nekik, mint csoportnak van-e kollektív felelőssége, abban Parti Nagy nem biztos. Egy rendszer bukása után érezhettek hasonlóan mint csoport, például 1946-ban Németországban. Szerinte inkább egy korcsoportnak lehet közös érzése az, ha egy lehetőséget elszalasztottak – még akkor is, ha nem tettenérhető az a pont, amikor cselekedni kellett volna.

A hatalom és az író nyelve

A beszélgetésen felvetődött az is, hogy a hatalom teremt-e nyelvet magának. A nyelvészek szerint igen. De hogy van-e saját nyelve a Fidesz-érzetnek, ami megkülönbözteti a kádári, sztálini vagy náci hatalmi nyelvtől? Parti Nagy szerint a jelenlegi hatalom inkább a leegyszerűsítő propagandára épít. “Használja ezeket az ordas paneleket, aztán mint egy gyerek, úgy csinál, mintha nem is használta volna.” Inkább 20 év múlva lesz érdekes, hogy látnak-e hasonlóságot az orbáni és a kádári rendszer nyelvében. Most úgy érzi, hogy

ha van nyelve a kormánynak, az a gátlástalanság.

A másik oldalon, mivel az író a nyelvben él, egy szöveget – ha akarja – nem nehéz politikaivá tenni, de ez függ az olvasótól is, hogy mivé olvassa. Hogy szükség van-e politikai irodalomra, Parti Nagy frappánsan csak annyit válaszolt:

Nincs, csak terem.

Szabad döntés kérdése

Egy jól működő társadalomban ugyanis a nyilvánosság számos formában feldolgozza és kibeszéli a közéleti eseményeket: publicisztikákban, glosszákban, tárcákban, szatírákban, parlamenti felszólalásokban. De ha szűkülnek a lehetőségek, mint ahogy most is, akkor gyakran az írók veszik át ezt a feladatot – ezt tette már Illyés Gyula is, de sokan mások szintén. Parti Nagy szerint nem is az a kérdés, hogy muszáj-e felvenni ezt a feladatot, hanem hogy

mindenki szabadon eldönthesse, mennyire politizál művészként és mennyire félcivil létezésében. Nem kötelező, de lehessen.

Persze tudni kell, hogy az ilyen tartalom kihathat a szöveg esztétikai megítélésre, de Parti Nagy szerint ez nem baj. A Hősöm terét lepamfletezték, az Élet és Irodalomban három évig futó Magyar meséket pedig a jobbról érkező kritikai hangok azzal vádolták, hogy kiszolgálja velük a lap balos jellegét. Ezek miatt az is előfordulhat, hogy az életművét később majd a politikai tartalma kapcsán tartják számon, de Parti Nagy nem tart az utókortól. Már csak azért sem, mert egy szöveg annyira beágyazott a korba, amelyben születik, hogy régebbi irodalmat olvasni szükségszerűen munkává válik. A nyelv változik, ez befolyásolhatatlan, és eltűntek már szavak, amiket például József Attila használt, Jókaihoz pedig nem árt egy szótárat is bekészíteni.

Más kérdés persze, hogy az ilyen politikai témájú művekkel kizárhatja-e magát az ember bizonyos művészcsoportokból. “Én nem éreztem, hogy bármilyen írói társaságból, ahova kívánkoztam, ki lennék zárva.” Ha meg valaki minden társaságban ott akar lenni, akkor a politikai tartalom persze jelenthet némi problémát. Saját bevallása szerint egyébként nem szereti a szószóló szerepét – volt, hogy belecsúszott, és elvállalta, de például akkor sem akarta, mikor a Magyar meséket írta. Egyszerűen nem akar többes szám első személyben beszélni.

Demokratikus kánon nem létezik

A kánonok újrarendezésében Parti Nagy szerint a hatalmi viszonyok újrarendeződése történik a kultúrharc keretein belül. “A művészek ebben kivont karddal kevesen vettek részt, inkább megtámadottként.” Szerinte ez olyan mellékhadszíntér, amit hatalom a média segítségével látványossá tud tenni. És része annak a törekvésnek, hogy uraljon mindent: az Akadémiát, a taóval a színházakat, pláne ezeket a homályos tevékenységeket. “Sokáig úgy tűnt, hogy ebben nincs elég pénz és befolyás, hogy elkezdjenek egy ilyen kultúrharcot, de aztán kiderült, hogy valóban sok a jogos-jogtalan fájdalom, sértettség, indulat, kibeszélhetetlenség a művészeti életben.

A kánonok, az aszimmetriák sajnos kegyetlenek és nem demokratikusak, és téved, aki azt hiszi, hogy kiegyensúlyozott kánonok létrejönnek. Létre lehet hozni őket, ha egy kultúrpolitikus felírja.

Szerinte a kultúrharc arról szól, hogy megregulázzák, megfélemlítsék azokat, akiket nehéz beterelni “egy futballöltözőbe például”. Ott van például az Akadémia – az akadémikusok úgyis meghalnak, de az intézményrendszert érdemes megszerezni. Az irodalomnak ugyanakkor ilyen intézményrendszerei nincsenek, a Petőfi Irodalmi Múzeum bizonyos fokig az, de elsősorban egy állami múzeum.

Ha a kultúrharc végére vagyunk kíváncsiak, szerinte el lehet azon gondolkodni, hogy honnan lehet valakit még kitiltani. “Vannak tippjeim, az például kemény dolog lenne, ha rárepülnének a könyvkiadásra. Ha holnapután odaküldenek egy-egy biztonsági szolgálatot az ÉS-hez és a Narancshoz, akkor hol lesz az a bíróság, amelyik azt mondja, hogy ez törvénytelen?” Parti Nagy szerint az a félelmetes ebben, hogy bármi megtehető, és aszerint tesznek meg valamit, hogy mit érdemes lenyúlni vagy tönkretenni.

“Velem személy szerint mit tudnak csinálni? Vagy a kollégáimmal? Nem publikálok az állami lapokba. Lakapcsolják az internetemet? Lehet kísérletezni – egy jó kis intézetet erre például fel lehet állítani.”