Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Ma 70 éves Presser Gábor, aki nélkül nem csak a magyar popzene nem egészen úgy nézne ki, ahogy, de minden bizonnyal az elmúlt fél évszázadra is egy kicsit másképp emlékeznénk.
Presser Gábor ugyanis - és akkor mindjárt itt az elején nekiállok a közhely-kredit mohó elfogyasztásának -, egy életmű tulajdonosa. Életműve pedig nem sok embernek van a magyar rockban vagy popban vagy rock and rollban; a kívánt rész aláhúzandó. Az életmű, mint olyan, egy furcsa szó, kicsit akadémikus, kicsit feszengős, felállvatapsolós, pedig egyszerűen csak azt jelenti, hogy akinek aza van, az csinált egy csomó elég fontos dolgot, és igen sokáig csinálta ezeket a nagyon fontos dolgokat, mi több, anélkül a sok nagyon fontos dolog nélkül nem lehetne értelmezni azokat az éveket-évtizedeket, amikben ezeket a nagyon fontos dolgokat csinálta. Nem, hogy a zenét nem, de általában az életünket, mint olyat úgy összességében sem.
Egyébként pedig Pici bácsizzák - először lett Pici, aztán, ahogy teltek az évek, bácsi, utóbbi többnyire minden közösségben a megegyezéses tiszteletet élvező embereknek jár.
Presser életműve nélkül értelmezhetetlen volna a magyar könnyűzene. Az eleje is, a közepe is, de minden bizonnyal az utolsó negyedszázada is. És akkor ugye itt jönne a teljesség igénye nélkül, hogy az Omega talán legizgalmasabb korszaka, aztán a Locomotiv GT, a barátoknak csak LGT, na de pláne Loksi, ami úgy zakatolta végig* (*elnézést) a hetvenes éveket, hogy innen visszanézve, visszahallgatva is leesik az ember álla. Éppen a Bumm!-ot ismételtem át a minap. Tiszta Amerika, mondom, without any irónia.
Mindazt ráadásul úgy, hogy sorban hullottak ki mellőle a kulcsemberek, a showman, Frenreisz, a szervező/menedzser-zseni, Laux, és a magyar rock valaha volt egyik legnagyobb szerző-hangszeres tehetsége, Barta Tamás, hogy aztán a nem csak zenészként és dalszerző-énekesként, hanem zenekarvezetőként is kivételesen tehetséges Presser különösen jó érzékkel, nagyszerű zenészekkel - Soltival, Karácsonnyal és Somlóval - pótolja őket, és adjon újra és újra (új) arcot zenekarának. Nem mellesleg magyar rockzenekar soha nem állt olyan közel a nemzetközi elithez, a világhoz (kúlnesszben és zenei szinkronitásban, minőségben, és adódó lehetőségekben egyszerre) mint a Loksi úgy 1973 körül.
A nyolcvanas évek elejéig gyakorlatilag minden tökéletes volt, ami LGT név alatt megjelent, és utána sem esett különösebb makula az életművön. Presser szóló-diszkográfiája pedig tiszteletreméltó, egy csomó jó pillanattal.
Kevés olyan magyar popzenész van, aki képes úgy megtalálni mások hangját, mint Presser. Ugyanúgy tudott szellemes és dögös rock and roll-lemezt írni Komárnak, ahogyan bírt döbbenetesen szívbemarkoló, okos és szép albumokat csinálni Katona Klárinak, és elindítani, majd irányban tartani Zoránt az egy szál gitáros dalszerzői pályán, vagy az első elutasítás után ráérezni Kern nagyvárosi nem-énekes perszónájára (és akkor még nem is beszéltünk a Kovács Katinak írt nagyszerű lemezekről, a Révész Sándorral közös munkáról, vagy a nyolcvanas évek végén a gyakorlatilag a radar alatt elszállt izgalmas első Kentaur-albumról).
És képes volt még egy, egy megint egészen más médium, a zenés színház világában is érvényeset és irányadót alkotni - a legékesebb példa a milliószor-csilliószor játszott Padlás, amit, újabb rettenetes közhely, generációk adnak tovább egymásnak, és a Képzelt riport; ez a kettő a legfontosabb.
Presser egyszerre tud megható, megindító és mély lenni, de többnyire kerüli a modorosság csapdáit, vagy nem nagyon (vagy nem nagyon mélyen) esik bele, van humora, de nem vicceskedik, kifogástalan zenész, ám (abban az országban, ahol sokak szerint még mindig az égről lejátszott csillagok száma a jó zenész definíciója) kimondva is és kimondatlanul is jelzi, hogy valójában nem érdekli a józenészség, pontosabban: elsősorban és mindenek felett nem a józenészség érdekli. A dal érdekli (amiről amúgy annyira szívesen énekel; a Presser-univerzum másik állandó toposza a cirkusz, a benne szereplőkkel - zárójel bezárva). A zenében fogalmazás érdekli. Meg az eljátszás.
A többi csak irodalom.
És hogy mit jelent az LGT és Presser Gábor a közönségnek, arról, mondjuk nézzük meg a 2007-es Sziget-koncert végét:
