Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Az orosz Kerenszkij-offenzívát megállította ugyan a német és az osztrák–magyar hadsereg, ám valójában mindhárom birodalom menthetetlenül rohant az összeomlás felé: a német és az osztrák kormányfő megbukott, az orosz kabinet ellen pedig zendülés tört ki 1917 júliusában. A finn és a lengyel önállóság szinte naponta merült fel a hírekben. A cseh–szlovák összefogás hívei és az önálló horvát királyságot követelő Radics képviselő láttán – Trianon előtt három évvel – sejthető volt: az Osztrák–Magyar Monarchiára sem a magyar politikai elit által remélt „annexió nélküli” béke vár.
„Keletgalícziai ellenoffenzívánk sikere” – ezzel a főcímmel jelent meg napra pontosan száz évvel ezelőtt, 1917. július 21-én Az Újság nevű lap. A májusban megbukott miniszterelnök, Tisza István gróf szócsövének számító kiadvány már napok óta jó híreket közölt az első világháború alakulásáról. Ekkorra ugyanis összeomlott a keleti fronton indított orosz Kerenszkij-offenzíva. Sőt, a július elején még védekező vagy visszavonuló osztrák–magyar és német seregek ellentámadásba mentek át: „Keresztülhatoltunk három erősen kiépített ellenséges vonalon Zborov és a Szeret között. Követjük a hátráló ellenséget.”
Az Ideiglenes Kormány végzetes meggyengülése – Lenint körözni kezdik
A Kerenszkij hadügyminiszter által kezdeményezett offenzíva összeomlása, Oroszország óriási vérvesztesége miatt a februárban Péterváron hatalomra került Ideiglenes Kormány többé már nem indított a háborúban nagyobb támadást. Sőt, amint azt Galántai József Az első világháború című könyvéből tudjuk, július 19-én kezdődött meg a központi hatalmak ellenoffenzívája: a német és osztrák–magyar seregek így augusztus elejéig nemcsak a Kerenszkij-offenzíva során elvesztett területeiket szerezték vissza, hanem Kelet-Galícia és Bukovina jelentős részét is elfoglalták.
A meggyengült Ideiglenes Kormány ellen előbb békés, majd spontán fegyveres akciók kezdődtek Péterváron július 16–20. között. A bolsevikok kezdetben a békés tüntetéseket támogatták, de aztán taktikát váltottak, és a lázadó katonák mellé álltak. Ám hiába: Az Újság tudósítása szerint a kormány „ágyúkkal lövetett a pétervári zendülőkre”, s megfékezte a lázadást. Július 19-én adtak ki elfogatóparancsot Lenin ellen az orosz hatóságok, ezért a bolsevik vezető illegalitásba vonult. (A békepárti Lenin és a német hadvezetés 1917-ben feltételezhető kapcsolatairól korábbi cikkünkben is írtunk.)
Orosz oldalon finnek és csehszlovákok érték el a kezdeti sikereket
A Kerenszkij-offenzíva megindításához már eleve alig találtak megfelelő harci szellemű orosz csapatokat. Legsikeresebben finn és csehszlovák ezredeket vetették be, miközben a finn törvényhozók júliusban elfogadták azt a törvényt, amely gyakorlatilag leválasztotta volna az orosz birodalomról a nagyhercegséget. Az orosz kormány elutasította e törekvéseket. (Így az önálló Finnország csak Lenin hatalomra jutása után, decemberben születik meg.)
A Kerenszkij-offenzíva átmeneti sikereit az orosz hadvezetés részben a csehszlovák dandárnak tulajdonította – diadalittas közleményében. A magyar sajtóban is megjelent kommüniké, illetve a korabeli „cseh–tót” elnevezés Tisza lapját, Az Újságot irritálta: „Nem egészen értjük ezt a politikai czélzatú elkeresztelését hazájukhoz önként vagy kénytelenül hűtlenné vált hadseregünkbeli katonáknak. A közelmúltban (…) ugyan hallottunk egyet és mást az ellenségeink hadseregéhez csatlakozott cseh légiókról, de soha egy szó eddig tót légiókról. Azt a kérdést kell fölvetnünk, nem tévedt-e jelentésében az orosz vezérkar? Talán nem tótot akart írni, hanem egyebet.”
Nemcsak a szlovák hadifoglyok álltak azonban ekkoriban az antant mellé: júliusban javában zajlottak a hazaárulási perek azon magyarországi románok ellen, akik az 1916-os erdélyi betörés idején a királyi Románia csapataival kollaboráltak, vagy egyszerűen csak éltették azok bevonulását.
Egy horvát képviselő önálló horvát királyság miatt interpellál
A szlovákokon és románokon kívül aggasztó hírek érkeztek a magyar koronához tartozó, de belső autonómiával rendelkező Horvátországból is. Bár a keleti fronton derekasan harcoltak a horvát katonák Ldziany-nál, a Kerenszkij-offenzíva megállításakor – Galántai József történelmi monográfiája szerint általában is komoly harcértéke volt a horvát ezredeknek a háborúban –, a horvát országgyűlésben már az önálló királyságuk ügyében interpellált egy képviselő.
Radics István (Stjepan Radić) az „Önálló horvát királyságot!” című július 19-ei cikk szerint követelte „hogy a szlovéneket, horvátokat és szerbeket önálló horvát királyságban egyesítsék”. Radić sorsa jelképes: 1928-ban a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság parlamentjében lövi majd le egy szerb képviselő – sokan ettől számítják a szerb–horvát konfliktus elmélyülését.
Tisza elleni tüntetők villamosokat vernek szét
Tisza István 1917-ben még mindig nem mérte fel a nemzetiségi elégedetlenség súlyát, és továbbra is elutasította az általános választójog kiterjesztését. Pedig az elégedetlenséget jelezte, hogy a még parlamenti többséggel rendelkező pártja, a Nemzeti Munkapárt ellen összehívott szociáldemokrata tüntetés erőszakba torkollott. Az Újság június 28-ai tudósítása szerint a tüntetők a Városháza udvarán tartott hivatalos gyűlés után köveket kezdtek dobálni a Károly körúti munkapárti székházra.
A kődobálás kezdetén Garbai Sándor, a Tanácsköztársaság későbbi vezetője még azért mászott fel egy villamos tetejére, hogy az erőszakot megfékezze, de aztán ő is belelkesült, és azt kiabálta: „Vesszen a Munkapárt! Éljen a forradalmi Magyarország!” Csillapító erejűnek mindezt nem mondhatjuk, mert a tömeg ezután 30-40 villamost vert szét a Rákóczi úton és a környéken, majd üzletek és kávéházak kirakatait törték be.
Primitív népfajokról beszél Tisza
Tisza azért volt fontos, mert a császár és király, IV. Károly elérhette ugyan távozását a miniszterelnöki posztról 1917 májusában, de mivel új választást nem írtak ki, így az általa vezetett Munkapárt továbbra is parlamenti többséggel rendelkezett, és akadályozta a politikai szisztéma alapvető reformját. 1917 nyarán az általános választójog kiterjesztését – mai szemmel nézve – felháborító módon ellenezte, saját lapja beszámolója szerint: „A primitívebb népfajoknál, hol a gazdasági momentumok kevésbé tudják a nagy tömegek lelki életét uralni, a szocziáldemokráczia csak akkor boldogulhat, ha párosul a legmesszebbmenő naczionalista agitáczióval.”
Ezt azok után mondta, hogy nyilvánvalóvá vált: Ausztriában – ahol demokratikusabb volt a választójog – kisebbségbe kerültek a birodalmi gyűlésben a német–osztrák pártok, miután a szlovén, a cseh, a galíciai lengyel és a bukovinai román képviselők gyakorlatilag egymással összefogva léptek fel az 1917 nyarán. Ebbe bukott bele az osztrák Clam-Martinic-kormány.
Az osztrák–német konzervatív-nacionalisták kétségbeesését mutatja, hogy a kormányfő bukása után maguk vetették fel Galícia leválasztását Ausztriáról. Így az újraalakítandó Lengyelország részévé válhatott volna e terület (az első világháború után így is lett), míg az osztrák–németek alighanem így – a szláv összefogás megbontásával – remélték visszanyerni a Reichsrat fölötti ellenőrzést.
A csehek nem tárgyalnak
Ám a Monarchia szerkezete, akárcsak az orosz birodalomé, recsegett-ropogott. Az osztrák császár megkegyelmezett az addig fogva tartott cseh nacionalistáknak, köztük Karel Kramařnak, aki a cseh–szlovák egységet képviselte (ez a történelmi Magyarország feldarabolását is jelentette volna). A szabadon engedett csehek egy része ezután azonban szóba sem állt az osztrák kormánnyal. Nyilvánvalóvá tették: a számukra kecsegtető béketárgyalásokra várnak. (A Monarchia egyes vezetői az „annexió nélküli” békében reménykedtek – utóbb kiderült, a cseheknek jobb értesüléseik voltak.)
A bécsi birodalmi gyűlésben dühöngő német–osztrák nacionalisták Kramař szabadulása hallatán azt kiabálták be Az Újság 1917. július 4-ei tudósítása szerint, hogy „A hazaárulást szentesítik! Kramarzból még miniszterelnök lesz Ausztriában!” (Nem sokat tévedtek: Kramař az 1918-tól a függetlenné vált Csehszlovákia miniszterelnöke lett.)
A német kancellár belebukik a választójog kiterjesztésébe
A német birodalomban is változások zajlottak: a császár júliusban „relatíve liberális” kancellárja, Bethmann Hollweg hatására felvetette az egyenlő választójog bevezetését Poroszországban. Ám a kancellár még ebben a hónapban megbukott, miután a választójog kiterjesztését a konzervatív pártok elutasították, miniszterei pedig egymás után kezdtek lemondani. E mögött a legfőbb német hadvezetés állt Ludendorff tábornok ugyanis megüzente: ha a kancellár marad, Németország elveszti a háborút. Így Bethmann Hollweg bukásával a hadsereg befolyása erősödött tovább.
| A 150 éve alakult Osztrák–Magyar Monarchiára emlékeznek |
| „Mohács példáján megtanultuk, hogy mennyire veszélyes, ha valaki erősebbnek hiszi magát, mint amilyen valójában” – sűrítették egy nem teljesen szöveghű, de értelmét tekintve pontos tweetbe Deák Ferenc 1867-es kiegyezés előtti gondolatait az Andrássy Egyetem diákjai. (A pontos Deák-idézet magyarul az Eduline oktatási segédanyagaiban olvasható.) Az egyetemisták installációja a budapesti Osztrák Intézetben szerdán nyílt kiállításon látható. Itt Ferenc József, Deák és Kossuth Lajos véleményét olvashatjuk úgy, mintha a Twitteren közölnék véleményüket az „éppen zajló” osztrák–magyar kiegyezésről. Mindez persze 150 éve történt, ám a közönség tényleg „valós időben” ragaszthatta fel a kinyomtatott tweetekhez a saját kommentjeit. Persze Kossuth, aki nehezen viselte az emigrációt, különösen pedig a kiegyezést, azt twittelte, hogy „Magyarország a függetlensége helyett Ausztriát választotta”. Való igaz, a monarchiába Magyarország önálló hadsereg és diplomáciai kar nélkül lépett be, és fél évszázad múlva, 1914–18 között, az első világháborúban vált ez végzetessé. |
(A szerző az OSZK – 1956-os Intézet munkatársa.)
Mementó 1917: A nők vagy a britek robbantották ki a februári forradalmat?
Mementó 1917: a bukott Tisza lapja lecigányozza az utódot, Esterházy grófot
