Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A magyar politikai kultúra az I. világháború végén nagyon mélyre süllyedt. A megosztott politikai csúcselit tagjai gyűlölték egymást, s ezt az addigi kormánypárti sajtó is „híven” tükrözte, amikor száz éve, 1917. június 15-én új kormányt alakított Esterházy Móric gróf.
„A hatalomért való tülekedésnek a retrográd iránya érvényesült. Előbb valamennyien előre törtek, aztán valamennyien a másikat akarták a korláthoz szorítani, végül mivel nagyon melegük lett, maguk elé tologatták a másikat. Mint a Czigánybáróban a czigányok. – Ki akar jó vacsorát? – Én, én, én! – Ki akar jó borocskát, dohányt? – Én, én, én! – Ki akar öt pengőt? – Én, én, én! – S ki vágná föl ezt a szekér fát? – Erre maguk elé tolják a fiatalját: No, hát akarj már te is valamit! – Így lett miniszterelnökké Esterházy Móricz gróf.”
Ma már túlzás nélkül állíthatjuk, hogy nemcsak hamis információkon alapult, hanem voltaképpen rasszista ez a névtelen írás, amely a Tisza István gróf napilapjának tekinthető Az Újság címoldalán jelent meg 1917. június 9-én. Így fogadta tehát a lap, hogy IV. Károly magyar király az addig ellenzékben politizáló Esterházy Móric grófot kérte fel a kormányalakításra. (A császár és király nem sokkal korábban menesztette Esterházy elődjét, Tiszát.)
Hamis információ
A tavaly elhunyt író, Esterházy Péter nagyapja, Móric gróf nem sokkal később, 1917. június 15-én már a budai várpalotában a király és főpohárnokmestere, herceg Esterházy Miklós „mint zászlósúr” előtt tette le a miniszterelnöki esküt, kormánytagjaival együtt – erről a Pesti Hírlap számolt be másnap.
Ahogy azt Az Újság „eltalálta”, Esterházy Móric valóban nem tülekedett a kormányfői posztért, de pártjának, az Alkotmánypártnak a vezére, ifjabb Andrássy Gyula gróf azért nem kerülhetett a miniszterelnöki székbe, mert még a sokat támadott Tiszánál is németpártibb volt – ezt Vermes Gábor írja Tisza-életrajzában.
Nem volt tehát igaz az ízléstelen vád Andrássyval szemben, amit utóbb meg is írta a lap, de ebben sem volt sok köszönet: „Mivel miniszterelnök lenni nem tudott, hát beéri a Deák Ferencz szerepével. Pedig hát ahhoz más is kell, mint nem lenni miniszterelnöknek.”
Grófok harca
A gróf Tisza bukásáról szóló korábbi cikkünk után sokan „50-es évekbeli”, illetve „szélsőliberális” szemléletnek tituálták, hogy grófok torzsalkodásának neveztük az akkori pártharcokat. Ám az 1917-es Tisza-párti sajtó még durvább leírást adott a helyzetre. S hogy nem kiragadott példáról van szó, s a szűk választójog következtében tényleg csak arisztokraták viaskodtak a politikai csúcsokon, azt Tisza gróf lapjának május 27-ei számából is kiolvashatjuk. Öt grófot sorol Az Újság: „Tiszával szemben mindig Andrássy, Apponyi, Károlyi és Zichy Aladár állt”, s a gunyoros cikk szerint „Tiszával szemben kritikailag mindig valami jobbat tudtak”.
A megosztott elitekről Immanuel Wallerstein nyomán tudjuk, hogy ezek a félperiférikus államokban gyakran fordulnak elő. Az ilyen államokban a világrendszerekhez való felemás kapcsolódás miatt az elit egyik része „nyugatos”, a másik pedig a nemzeti hagyományokat hangsúlyozza. Ha az elit lezárja a sorait, és csak szűk bázisból toborozza új tagjait, továbbá korlátozza vagy torzítja az oktatást (ebben Apponyi gróf járt élen 1906 tájékán) mint felemelkedési lehetőséget, ha nem ad választójogot a nemzetiségeknek és a munkásoknak, akkor veszélyezteti hosszabb távon a saját uralmát is. Esterházy Móric bevette 1917-es kormányába ezt az Apponyit is, aki továbbra is a magyar szupremáciáért tevékenykedett, igaz, visszafogottabban, mint 1906-ban.
A nemzetiségi feszültségeket fokozta, hogy a magyar állam az első világháború alatt hatósági ellenőrzés és vegzálás alatt tartott számos kisebbségi politikust, aktivistát és értelmiségit. Nem egyet közülük bíróságok ítéltek el, másokat esetleg a katonai kormányzás idején érhetett súlyos retorzió. Erre Jászi Oszkár hívta fel a figyelmet, immár emigrációban írt művében, ahol az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásának okait elemezte.
Korábban Tisza is felkérte Esterházyt, legyen a kormánya tagja
Esterházy Móric valóban fiatal volt, amikor a király megbízta a kormányalakítással. Ám érdekes módon, pár héttel korábban még tökéletesen megfelelt volna Tisza Istvánnak is. Ő már 1917 májusában megkereste ugyanis a fiatal főnemest, és arra kérte, hogy ellenzékiként lépjen be a kormányába – erről a Pesti Hírlap május 3-án számolt be.
Tisza ekkor még miniszterelnökként igyekezett menteni a menthetőt: tudhatta, hogy a király le akarja váltani őt, ezért próbálta az Alkotmánypártból a két „tehetséges” ellenzékit, Esterházyt és Bethlen István grófot (ő Horthy alatt lesz tíz évig miniszterelnök) kiemelni. Ám ők nem árulták el az ifjabb Andrássyt, konzultáltak saját pártvezérükkel, és végül nem léptek be a Tisza-kormányba.
Esterházy hamarosan még magasabbra emelkedett, mint amivel Tisza kecsegtette: kormányfő lett. Ám kabinetje tragikus pillanatban állt össze. Az USA ekkor kezdte partra tenni Európában az első reguláris csapatait, amelyek az antant oldalán avatkoztak be, hosszabb távon eldöntve a véres küzdelem végkimenetelét.
Nem volt elég a kormányváltás
És ekkor derült ki igazán, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiát egy egyszerű kormányváltással nem lehet megmenteni, a politikai csúcselit pedig nagyobb változtatásokra egyszerűen nem hajlandó. Miközben Esterházy az addigi ellenzékből összeeszkábált egy kormányt, s a választójog kiszélesítését ígérte, valójában nem tudta végrehajtani ezt a programpontot.
Vermes Balázs alapján korábbi cikkünkben elemeztük, miért volt csak minimális engedményekre hajlandó Tisza a választójog ügyében (a magyar szupremácia fenntartása miatt). Márpedig új választás nélkül Tisza továbbra is többségben maradt a parlamentben.
A négy másik gróf, Esterházy, Andrássy, Károlyi és Apponyi hiába számított arra, hogy a korábbi kormánypárt, a Nemzeti Munkapárt felbomlik és az oldalukra áll át a képviselőik jelentős része. Parlamenti többség híján azonban az új kormánynak nem volt ereje választójogi törvényt elfogadni.
Alternatíva lehetett volna a Parlament feloszlatása, de az Alkotmánypárt tudta, egy ilyen szavazás nyomán addigi frakciója is a töredékére csökkent volna. A legtöbb parlamenti ellenzéki párt sem volt eltökélt a radikális választójogi reformban (Károlyiék függetlenségi pártját leszámítva). Június elején immár hivatalosan is megalakult a Választójogi Blokk, amely általános, titkos és egyenlő választásokat követelt.
A blokkot megalakító pártok közül az Esterházy-kormányba bekerült a Károlyi-párti Batthyány Tivadar és az egyik legvehemensebb választójogi aktivista, Vázsonyi Vilmos, a demokrata párt részéről. Vázsonyi azonban miniszterként sokkal kevésbé volt már vehemens, így az Esterházy-kormány Vermes szerint elszalasztotta júniusban az utolsó lehetőséget egy szélesebb körű demokratizálásra. (A szociáldemokraták, akik sorozatos tüntetésekkel küzdöttek a választójog kiterjesztéséért, egyáltalán nem voltak tényezők a kormányzás szempontjából.)
Csehek, lengyelek, délszlávok miatt elveszti parlamenti többségét az osztrák kormány
Az Osztrák-Magyar Monarchia megreformálhatatlansága nemcsak a magyar választójogi kérdés kapcsán jelentkezett. Szintén ekkor derült ki, hogy kormányozhatatlanná válik Ausztria, ha Clam-Martinic osztrák miniszterelnök tartani próbálja magát elhatározásához és alkotmányosan irányítja országát.
Ausztriában összehívták ugyanis három év szünet után a parlamentet (Reichsrat), de előbb a csehek nyilvánították ki autonómia-igényüket (ráadásul szlovákok lakta területekkel együtt, ami viszont már Magyarország területi integritását is érintette volna), a délszlávok szintén egységesülésre törtek, a „horvát államjog alapján”. A lengyelek Galícia autonómiája miatt kerültek szembe Clam-Martiniccsal, aki az új magyar kormány megalakulása utáni napokban lemondott. (A lengyel támogatás nélkül kormánya elvesztette a többségét a Reichsratban.)
Az ausztriai nemzetiségek törekvései közül különösen a csehek tervei háborították fel a magyar elitet, hiszen minden magyar parlamenti párt számára elfogadhatatlan volt a magyar területi integritás megbontása a cseh-szlovák összefogás jegyében, akár még csak a Monarchián belül is. Paradox módon a csehek reichsratbeli fellépése Tisza keményvonalassá váló álláspontját erősítette itthon.
„Nem magyar ajkú népünk gyermeteg lelke”
A nemzetiségek iránti lenézését elképesztő hangnemben fejezte ki az immár bukott miniszterelnök. Tisza – nyilvánvalóan az 1916-os erdélyi román betörésre utalva – így beszélt pártja előtt 1917. május 24-én: „Egyes nemzetiségek egyes tagjai pedig fájdalom, különösen magasabb műveltségű tagjai, akkor, a midőn a hazába betört ellenséggel közvetlen érintkezésbe jutottak, oly magatartást tanúsítottak, a mely semmiesetre sem mutatta azt a hazafias érzületet, a mit joggal várhatunk meg az ország minden polgárától.” Ezért Tisza szerint szigorítani kell „a büntető törvénynek a hűtlenségre és a hazaellenes izgatásra vonatkozó szakaszait”. Sőt szigorítani kell az állami felügyeletet „a nem magyarajkú tanintézetekre, különösen a tanító- és lelkészképzőkre nézve”.
„Nem szabad eltűrni azt, hogy a mi nem magyarajkú népünknek igazán romlatlan gyermeteg jó lelkét olyanok irányítsák és vezessék, a kik a hazafiúi érzületnek ily csekély mértékéről tettek tanúságot” – mondta lekezelően. Burkolt fenyegetést is beleszőtt beszédébe: „ez az eljárás nemcsak magyar nemzeti és állami szempontból szükséges, de kivánniok kell azt ez ország hazafiasan gondolkozó nem magyarajkú polgárainak is, mert hiszen elsősorban nekik kell hogy fájjon, hogy az ő fajrokonaik körében ilyen jelenségek mutatkoztak és ezek a jelenségek elsősorban rájuk bírhatnak szomorú következményekkel.”
Mit akar „a cseh”?
Amikor a csehek a Reichsratban felléptek, Tisza lapja rájött arra, hogy mit jelent a „cseh állam” Magyarországra nézve. Az Újság 1917. június 1-jén így írt: „Az orosz után most másodiknak a cseh hirdette ki hadiczéljait. Cseh nemzet akar lenni, a nemzetek önrendelkezési jogának elve alapján. A mellett azonban „természetesen” a szomszédos szlávok területeivel a cseh-szláv államot akarják megalapítani.” Most, „hogy nekünk is van cseh kérdésünk, a csehek rajtunk követelik hadiczéljaikat. S a mi megcsonkításunkon akarnak nagyra nőni a nemzetek önállósági joga alapján?”
Ezek után a Monarchia legfelsőbb vezetése is belátta: a dualista állam demokratizálása a háború közepette nem sikerülhet. Magyarországon nem merték megkockáztatni egy általános és titkos választás lebonyolítását, Ausztriában pedig a parlamentarizmus felélesztése a cseh, a délszláv és a lengyel törekvések miatt ahhoz vezetett, hogy a kormány elvesztette a többségét.
A Monarchia így rohamosan haladt végzete felé: Magyarországon az ellenzéki Tisza-párt maradt többségben, akadályozva a választójog radikális kiterjesztését, a nacionalista pártok, a korábbi Tisza-ellenzék pedig hatalomra kerülve érzéketlen maradt a nemzetiségi követelések iránt, s addigi követelése, a választójog ügyében sem tudott továbblépni. Az Esterházy-kormány napjai is meg voltak számolva: bő két hónappal eskütétele után, 1917. augusztus 20-án a fiatal grófnak távoznia kellett a kormány éléről.
Egy Esterházy grófnő utóbb elismerte: „történtek hibák magyar részről is” |
Esterházy Lujza grófnő, akit 1923-ban börtönbüntetésre ítéltek Csehszlovákiában magyar kapcsolatai miatt, szabadulása után döntő fordulaton ment keresztül. Ezután a nemzetiségek megbékélését kezdte propagálni. Szerinte a „soviniszta gyűlölködés forrása a félelem és gyengeség”, s kifejezetten a Trianon előtti magyar politikát is bírálta. Így szerinte „jobb lett volna, ha a magyar uralkodó körök elismerik: az utolsó században hibák történtek magyar részről is”. Minderről Molnár Imre ír, az Esterházy Lujza írásait tartalmazó kötet előszavában. A grófnő hagyatékában megtalálták a cikkei nyomán érkezett „hálálkodó és felháborodott” szlovák, illetve magyar olvasói leveleket. (Lujza testvére, gróf Esterházy János volt az a szlovákiai képviselő, aki nem szavazta meg az ottani zsidónak minősített személyek deportálásáról szóló törvényt 1942-ben.) |
(A szerző az OSZK – 1956-os Intézet munkatársa.)
