Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Hiába volt lelkes az ellenzéki sajtó száz éve, amikor a választójog kiterjesztésétől elzárkózó Tisza István kormányfő 1917. május 23-án megbukott. A rendszer ugyanis képtelen volt a változtatásra: a politikai elitet uraló nyolc-kilenc gróf egyrészt annyira gyűlölte egymást, másrészt annyira félt a szavazati joggal nem rendelkező tömegektől, hogy Tisza még ellenzékben is meg tudta gátolni Magyarország demokratikus átalakítását.
„A király elfogadta a Tisza-kormány lemondását! Ez az örömhír fut végig az országon s egy szebb jövőnek útját nyitja meg” – lelkendezett címlapján a Pesti Hírlap 1917. május 24-én. Száz évvel ezelőtt, május 23-án ugyanis megbukott a magyar politikai életet az első világháború előtt és alatt döntően meghatározó politikus. „Nemcsak az egész ellenzék és független sajtó, hanem az egész magyar nemzet nevében örvendező szívvel köszöntjük Károly királyt gróf Tisza István eltávolításáért. Mert ezzel a tettével lezárta a magyar politikai élet legsötétebb korszakát” – folytatta a lap a fél évvel korábban trónra lépett új császár és király, IV. Károly dicséretét.
Tisza védelmében szokták felhozni, hogy sokáig a hezitált, viszont ezzel Szerbiának hagyott időt felkészülni a háborúra. És azt is tudni kell, hogy Tisza teljes mértékben tudtában volt annak, milyen kockázatokkal jár Magyarország hadbalépése, nem véletlenül emelte 1912-ben a véderő törvénnyel a hadikiadásokat.
| Orbán példaképe |
| "Tisza mindig is a magyarok érdekeit védte, és hitt a munka oldalán álló nemzeti párt létezésében" - mondta Orbán Viktor a Kossuth téri Tisza István szobor avatóján 2014-ben. |
A Pesti Hírlapból az is kiderül, hogy mi okozta a konfliktust az utolsó magyar király és Tisza között: „őfelsége nem helyeselte a kormány választójogi tervezetében foglalt szűk körű jogkiterjesztést és tágabb körre óhajtja a politikai jogok kiterjesztését, hogy a nép milliói áldozataikhoz mért arányban vehessenek részt az ország kormányzásában”.
Már februárban le akarta váltani a király Tiszát
Tisza valóban ellenezte az érdemi jogkiterjesztést, mindössze minimális reformokra volt hajlandó. Ennél IV. Károly nyilvánvalóan többet várt, az új király ugyanis komolyan gondolta, hogy megreformálja birodalmát. Vermes Gábor (a Tisza István című életrajzi monográfia szerzője) szerint IV. Károly már februárban le akarta váltani Tiszát, de ettől a tervétől akkor hirtelen elállt, majd a kitörő oroszországi forradalom (a februári) egy ideig őt is óvatosságra intette.
Az orosz eseményekből – Mementó-sorozatunkban idéztük fel ezeket – Károly végül azt a következtetést vonta le, hogy ha nem demokratizálja birodalmát, akkor bele fog bukni a társadalmi elégedetlenségbe. Nem volt ezzel egyedül a központi hatalmak vezetői között, hiszen Németországban II. Vilmos császár rendelte el, hogy változtassanak a porosz választójogon.
Paradox módon Tisza Istvánról 1917-ben kiderült, hogy sokkal kevésbé rugalmas politikus, mint akár egy német császár és
a magyar miniszterelnök jobban fél a magyar állampolgárok választásától, mint egy Habsburg, azaz IV. Károly.
Azoktól rettegett Tisza, akiket a politikai jogokból ő maga rekesztett ki, s vállalta miattuk a korábbi évtizedek véres – időnként még a parlamentben is verekedésbe vagy lövöldözésbe torkolló – országgyűlési küzdelmeit vagy nézte végig tüntetők kardlapozását. (A parlamenti lövöldözés során őt vették célba, egy olyan képviselő lőtt rá 1912-ben, akit pár héttel korábban összevertek az ülésteremben a Tisza-párti honatyák. A verekedés után mondta az ellenzéki Apponyi gróf, hogy Tisza „korcsmává” aljasította le a parlamentet. Abban az évben a Kossuth téren a választójogért tüntetők közül hatot öltek meg rendfenntartó erők és több száz embert megsebesítettek.)
Tisza „felülbírálja” a királyt
1917 tavaszán elképesztően járt el Tisza a sértődékeny és tapasztalatlan új uralkodóval szemben. Április végén IV. Károly „királyi kéziratban” szólította fel miniszterelnökét a választójogi reformra, ehhez azonban a magyar kormányfő kiadott egy félhivatalos kormányzati értelmezést, amelyben gyakorlatilag látszatintézkedésekké silányította az uralkodó akaratát. Ezt az ellenzéki ifjabb Andrássy Gyula a királyi tekintély „súlyos megtámadásának” minősítette.
Az április 19-ei Pesti Hírlap szerint ugyanis IV. Károly „felszólította” a kormányt, hogy javaslatokat terjesszen elő, amelyek „a népjóléti intézkedéseket” és a „választójognak oly kiterjesztését” fejezik ki, ami „a magyar állam létérdekeinek tekintetbevételével a jelen nagy időknek és a nép által hozott áldozatoknak megfelel”.
Vagyis IV. Károly továbbra is követelte a választójogi reformot. A kéziratot szintén ellenjegyző miniszterelnök azonban félhivatalos kommentárt fűzött ehhez. Egyrészt a földkérdést is felvetve hangsúlyozta: „a népjóléti javaslatok a rokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák érdekében teendő intézkedéseken kívül a nép közegészségügyi és kulturális igényeinek kielégítésére, valamint arra fognak irányulni, hogy a birtokszerzés lehetőleg széles néprétegek számára hozzáférhetővé tétessék”.
Másrészt Tisza szerint csak a háború előtt elfogadott (és rendkívül korlátozott, de még így sem alkalmazott) 1913-as választójogi törvény „kiegészítéséről lehet szó”. Így a vitézségi éremmel kitüntetetteknek megadta volna a választójogot. Módosítási javaslata szerint „írni és olvasni tudó állampolgároknak ne csak húsz korona adócenzus, de nyolc hold szántóföld vagy ezzel egyenlő jelentőségű földterület birtoka is megadja a szavazati jogot”. A kormány nem zárkózott el „olyan részletkérdések megfontolása elől sem, amelyek nem támadják és veszélyeztetik „a magyar értelmiség vezető politikai állását”.
A magyar szupremácia hívei: a „hamis realista” grófok
Tehát a „magyar szupremácia” még 1917-ben is fontosabb volt Tiszának, mint a választójog kiterjesztése.
Ő ugyanis a magyar uralmat féltette egy olyan országban, amelynek körülbelül a fele volt magyar, miközben a parlamenti képviselők majdnem 90 százaléka volt az.
Arról nem beszélve, hogy ezt a 90 százalékot kik irányították! A parlamenti pártok élén szinte csak grófok álltak: Tisza gróf kormánypártját Khuen-Héderváry gróf (volt miniszterelnök) elnökölte, a parlamenti ellenzéket ifjabb Andrássy Gyula gróf (pártjában: Bethlen István gróf és Esterházy Móric gróf), Apponyi Albert gróf, Károlyi Mihály gróf (pártjában: Batthyány Tivadar gróf), illetve Zichy Aladár gróf neve fémjelezte.
A választójog nemcsak a szociáldemokratákat és a munkásokat hozta volna előnyösebb helyzetbe, hanem a nemzetiségek számára is növekvő parlamenti képviseletet jelentett volna. Sosem tudjuk meg, hogy sikerült volna-e demokratizálni egy ilyen reformmal Magyarországot és a Monarchiát, mert Tisza – aki május 23-án megbukott – utána még szilárd parlamenti többséggel rendelkezett, és sikeresen akadályozta a változtatásokat.
Nem véletlen, hogy később Bibó István a „hamis realisták” közé sorolta Tiszát. Bibó szerint, amit a hamis realisták mondtak, „az mind arra volt felépítve, hogy koruk mozdulatlan és hazug politikai konstrukciói, amelyek elég hosszú ideig valóban érvényesülni tudtak, egyenlőek magával a politikai és társadalmi realitással. Amint ezek a konstrukciók összeomlottak, mindaz, amit róluk mondtak, tárgytalanná vált.” Bibó azonban a hamis realisták közé sorolta Apponyit és az ifjabb Andrássyt is, tehát Tisza ellenzékét szintúgy.
Az addig ellenzékben lévő két másik gróf - Vermes Gábor szerint is - csak látszatra követelte az általános, egyenlő és titkos választójogot 1917-ben. Valójában ifjabb Andrássy vagy Apponyi sem kívánta annyira őszintén ezt, kiderült ez a május 23-a, Tisza bukása utáni kisebbségi kormányzásukból is, de parlamenti többség híján amúgy sem lehetett erre sok esélyük.
Károlyi tényleg nyitott a szocdemek felé
Volt egy gróf viszont, aki komolyabban gondolta dolgokat. Erről azonban a Pesti Hírlap elítélően számolt be 1917. május 9-én, Megalakult a választójogi blokk című cikkében. A lap így fogalmaz: „Megírtuk annak idején, hogy az általános választói jog a szociális és népjóléti reformok, valamint a béke kérdésének napirenden tartása céljából a függetlenségi és 48-as párt, a szociáldemokrata párt és a demokraták választójogi blokk alakítását tervezik. A tárgyalások (…) a legutóbbi napokban eredményre vezettek és ma már létre is jött a három párt között a szoros fegyverbarátságot megpecsételő megállapodás.”
Vagyis Károlyi tényleg nyitott ekkor a parlamenten kívüli ellenzék felé, és közösen lépett fel a szociáldemokratákkal a választójogért. A parlamenti ellenzék és a szociáldemokraták már 1912-ben egy kassai gyűlésen is együtt szerepeltek, mint azt Kalmár I. György írja Szociáldemokrácia, nemzeti és nemzetiségi kérdés Magyarországon (1900-1914) című könyvében. Ekkor Apponyi, Károlyi, Zichy grófok társaságában Garbai Sándor szocdem politikus jelent meg a gyűlésen, és arról beszélt: „a szociáldemokrácia Magyarország igazi függetlenségéért az ország demokratikus átalakításának keretében kíván harcolni”.
Vagyis a szocdemek a háború előtt, sőt még 1914-ben is inkább a magyar nemzet önrendelkezését támogatták Kalmár szerint, a nem magyarokét viszont többnyire elutasították. Ezt azért tették, hogy a magyar parlamenti pártokkal remélt választójogi szövetséget létrehozzák. Ezt sokan az ellenzék gyöngítésének tartották.
Közben Tisza írt újságcikket arról, hogy „a legalacsonyabb műveltségi fokon álló nemzetiségi néptömegeknek nem volna helyes választójogot adni mindaddig, míg e tisztnek értelmes és hazafias irányban való gyakorlására képesekké nem tettük őket”. Tisza rövidlátását bizonyítja, hogy 1917. május elsején a Városligetben a munkások a választójogért tüntettek, és kormányának bukását követelték – jelezve, hogy a hangulat egyre élesebbé vált az utcákon.
Nem volt konszenzusos a magyar elit – hiába nem bővítették a szavazójogot
Tisza ehhez az álláspontjához a Monarchia összeomlásáig 1918-ig ragaszkodott, hiába váltotta őt le május 23-án IV. Károly. Bukása után a volt miniszterelnök parlamenti többségével, a Nemzeti Munkapárt frakciójával tartotta sakkban az újonnan kinevezett kisebbségi miniszterelnököket.
Ez mutatja, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia keretei között sem a szociális, sem a nemzetiségi kérdéseket nem tudta rendezni a politikai elit. Ezen belül Magyarországon a rendkívül szűk körű választójog alapján a parlamentben ülő csúcselit nemcsak a társadalom széles rétegeitől zárkózott el (élén Tiszával és néhány ellenzéki vezetővel), hanem még egymás között sem voltak képesek konszenzusra jutni a legalapvetőbb kérdésekben. Ennek eredményeként a meglévő intézmények változatlanságában voltak érdekeltek (bármit is nyilatkoztak a sajtónak), így végül a Monarchia és azon belül a történelmi Magyarország a világháborús vereség után a nemzetiségi és szociális feszültségek hatására pillanatok alatt hullott szét darabjaira.
A szerző az OSZK – 1956-os Intézet munkatársa.
