Az Európai Protestáns Egyházak Közössége (GEKE) 107 tagegyházat, köztük a lutheri evangélikusokat és a kálvini reformátusokat fogja össze, vagy ötvenmillió hívőt képviselve. A szervezet 2014-ben Martin Luther 1517-es fellépésének, vagyis a reformáció megszületésének félezredik évfordulójára énekszövegírói pályázatot hirdetett, két kategóriában. A hét ország között megoszló, mintegy százhúsz pályázó közül Miklya Zsolt Kiskunfélegyházán élő költő mindkét kategóriában első díjat kapott. A páratlan magyar siker az egyházi körökön kívül egyelőre visszhangtalan maradt.

Az „új énekszöveg egy ismert református, evangélikus vagy metodista dallamra” kategóriában az első díjat a Zsoltárhang vízjelekben című vers kapta, melyet Miklya a 66. zsoltár dallamára írt. A „később megírandó dallamra írt új szöveg” kategória „modern” alkategóriájában pedig a Limesen égő című verse futott be, melyet a szintén magyar Hangraforgó együttes zenésített meg. (E kategóriában ráadásul az Átfordul egyszer című Miklya-vers is bejutott az első öt közé.)

A művek, a többi helyezettel együtt március 19-én egy istentiszteleten fognak először nyilvánosan felcsendülni ott, ahol a reformáció megszületett: Wittenbergben, abban a középkori építésű városi nagytemplomban, ahol egykor Luther is prédikált, és amelynek oltárát a vallásreformer barátja, a kor legnagyobb német festője, Lucas Cranach festette. Az énekeket a protestáns hagyománynak megfelelően maga a gyülekezet fogja előadni, akiknek Jochen Arnold, egy Hildesheimben működő, németföldön ismert tudós karnagy tanítja be. A zenei kíséretet a legtöbb műhöz Uwe Steinmetz szaxofonművész és Daniel Stickan orgonaművész adja, de az előadásba a pályázók muzsikusai is bekapcsolódnak.

A márciusi dátumot – mint Dávid Adél, a GEKE bécsi munkatársa, az esemény egyik szervezője elárulta – az indokolta, hogy a mindig is decentralizáltan működő protestáns egyházakban a lutheri fellépés napján, október 31-én helyi ünnepségek lesznek, ezért „nem lehetett volna egy nagy nemzetközi rendezvényt aznap lebonyolítani, a külföldi vendégek nem tudtak volna eljönni”. Március 19-e viszont idén az a vasárnap, amikor az 1973-as ún. Leuenbergi Konkordiáról megemlékeznek: „Ebben a dokumentumban lett hivatalosan vége a protestáns felekezetek közötti tanbeli elítéséleknek.”

Az eredményből látszik: a nemzetközi tudós zsűri szem előtt tartotta, hogy a kiírás szerint a pályaműveknek „a reformáció aktuális üzenetét” kell megfogalmazniuk.

A két vers ugyanis nem vallástörténeti vagy teológiai vitakérdést érint, hanem a költő vívódásokkal és kételyekkel teli, nagyon is mai és személyes istenkereséséről, istenélményéről számol be.

Miklya Attila

„Számomra a hit személyessége, ›belső szobája‹, a belső szoba hangja a legfontosabb. Luther ezt a mozzanatot emelte ki az egyház közvetítő apparátusának üzletté degradálódott mechanizmusából, és helyezte vissza eredeti relációjába az ember-Isten viszonyt” – magyarázza a költő a hvg.hu-nak, hogyan hordozhatják alanyi költeményei a reformáció aktuális üzenetét.

A Zsoltárhang vízjelekben dallama egyívású a reformációval. Az ókori, ótestamentumi szöveget Genfben Kálvin kérésére szedték versbe, és zenésítették meg, utóbbit Loys Bourgeois francia kántor az 1540-es években, régebbi egyházi énekeket is felhasználva és továbbvariálva. „A genfi zsoltárokkal … hitoktató szakot végezve a főiskolán találkoztam, ahol is több száz éneket tanultunk meg kívülről, és ez nekem reveláló volt, máig lenyűgöz ez a régi dalkincs” – tájékoztat a szerző.

A Miklya-vers központi metaforája: Isten, mint vízjel. Egy 2015 novemberi interjúban, melyet az evanglikus.hu oldalnak adott, a költő a kép ősforrásaként Tandori Dezső esszéjét és verseit jelölte meg: „Tandori úgy közelíti meg Isten létét, mint ami ott van létünk anyagában, de nem látszik, csak egy bizonyos ›fényszögben‹ tapasztalható meg. … amikor direkt módon akarjuk az istentapasztalatot megélni: akkor nem mindig találjuk meg, de amikor egy … spontán hatás azt feltárja, akkor ma is, vízjeleinkben felfedezhetjük a jelenlétét.”

A vers voltaképpen felesel az eredeti zsoltárszövegre: „Nem voltál több: az ismeretlen, / kitől reszketni, félni kell”, idézi fel korai értesüléseit az Úrról, akiről „régi írások … regéltek” riasztót és idegent. E régi írások egyike az a 66. zsoltár, mely éppen ezt a félelmetes Mindenhatót idézi az Egyiptomból kihozott, gyötrő próbatételeknek kitett zsidók hangján, mondván „hálóba vittél be minket, megszorítottad derekainkat”. (Károlyi Gáspár fordítása) A háló motívum átkerült a Miklya-versbe is, aki a vízjel megpillantása előtt – mint írja – megannyi „hálót merítettem űrben”, miközben „hálóba én magam kerültem”. Ebből a kilátástalan behálózottságból menekíti ki végül a pillanat, mikor egy papírhajón, „két élhajtás között / láttam egy másik hajót úszni” – azt, amit a vízjel rajzolt ki.

Mintha ugyanezt a pillanatot körvonalazná, bár talányosabban a korábban, 2013 első napján írt Limesen égő is. Azt, amikor az éjszaka végének és a nappal kezdetének limesén, vagyis határerődjén strázsálva, a talmi „lázadás” korszaka után szívét „egy új lakat / markolja és igézi”.

Ennek is vannak a modern magyar irodalomba és a régmúlt európai költészetbe nyúló gyökerei. Pilinszky János „Te győzz le engem éjszaka” kezdetű versére válaszol rögtön már a „Te győzz le inkább, virradat” kezdősorral. De mintha mindkét napszak ugyanazt a nyomasztó-felemelő felső hatalmat jelenítené meg a két, hasonló habitusú költőnél.

A verselés is ugyanaz: a középkori ambroziánus himnusz variánsa, melyet a hagyomány a 4. századi Szent Ambrus püspök egyházatyához kapcsol. A középkori formát a protestánsok is átvették, „hiszen a reformáció nem azzal a szándékkal született, hogy mindent kitakarítson, hanem azzal, hogy a hitet visszavigye az eredethez” – magyarázza Miklya.

Sőt „Luther ›ébredése‹ is egy olyan igéhez kapcsolódik, Habakuk próféta könyvéből” amely rímelve a Limesen égőre „a hit őrpozíciójáról tanúskodik: ›Őrhelyemre állok, … figyelek, várva, hogy mit szól hozzám és mit felel panaszomra… az Úr‹”. Egyéb ótestamentumi vonatkozásra is utalva Miklya hozzáteszi: „Az én őrpozícióm a hajnal, és Dávid zsoltára az előképe: Kész a szívem, Istenem… Ébredj, lelkem, ébredj, lant és hárfa, hadd ébresszem a hajnalt!”

A pályázatra Miklya hívta fel a győri Hangraforgó muzsikus párosának, F. Sipos Bea és Faggyas László figyelmét, akik éltek a lehetőséggel, és a „döntőben” kapott díjat már együtt nyerték el. Az együttes 2003 óta zenésít meg klasszikus és kortárs magyar verseket, de népdalok és magyar történelmi énekek saját változatait is éneklik. A Limesen égő fő szólama F. Sipos csengő hangján szólal meg, amit a férfihang, illetve két gitár és három furulya kísér; jelenleg meghallgatható a YouTube-on is. A HVG-nek elárulták, céljuk az volt, hogy „a dallam egyszerű vonalvezetésű legyen, könnyen megjegyezhető vagy énekelhető”, vagyis, a kiírók szándékának megfelelően, valóban a gyülekezetek repertoárját gazdagítsa.

A Hangraforgó interpretációja emellett derűs, szinte játékos, ami nem idegen a két komoly vers alkotójának világától. Miklya felidézi, hogy a Zsoltárhang vízjelekben drámai szövegének kedvelt régi dallamra szabása „gyermeki játékká vált” számára, márpedig éppen „ez a gyermeki létöröm, örvendezés az egyik, ami nagyon hiányzik a mai egyház ›felnőtt‹ gyakorlatából, s nekem költői feladatom ebben segíteni.”