A magyar Van Gogh – így nevezte magát Pál István festő, aki az elmegyógyintézetekben töltött évek alatt is alkotott. Képén arc nélküli, a festőre figyelő, de láthatóan hétköznapi helyzetben lévő embereket látunk – talán a Lipótmező egyik foglalkozásáról.

„Kevés fotó maradt meg a betegekről és az sem feltétlenül azokból az időkből, amikor ő bent volt, így a festményei fontos koremlékeket, arcokat, életképeket rögzítenek arról az elmegyógyintézetről, ami gyakorlatilag ’város a városban’ működött a század első felében” – mondja a MTA Művészettörténeti Intézetének munkatársa, az MTA Pszichiátriai Gyűjteményének egyik kezelője. Faludy Judittal egy olyan széken ülve beszélgetünk, amely száz évvel ezelőtt a Lipótmező igazgató-orvosi szobáinak, később pedig a gyűjtemény-alapítóról elnevezett Selig Múzeum egyik tartozéka volt.

Pál István 1888-ban született, a Képzőművészeti Főiskolán tanult egy ideig, a nagybányai művésztelep első nemzedékének tagjától Ferenczy Károlytól. Később Münchenben folytatta tanulmányait, de valószínűleg Párizsban is megfordult. Művésztelepeken dolgozott, sőt maga is szervezett egyet a Svábhegyen, és részt vett az avantgárd szellemiségű lap, a Periszkóp alapításában.

1929-ban került elmegyógyintézetbe, és tíz évvel később, 1939-ben, 50 évesen halt meg. A Pszichiátriai Múzeum gyűjteményében 18 képe is van: hétköznapi pillanatokat és betegtársakat megörökítő festmények.

De az elmegyógyintézetekben nem csak művészek alkottak, hanem bárki, akinek ehhez kedve volt. Ezekből válogatták össze az orvosok azokat a darabokat, amelyek önmagukban, a környezetükből kiemelve értékelhetők esztétikai és diagnosztikai szempontok alapján.

A gyűjtemény majdnem 100 évet ölel fel: első darabja 1901-ből származik, és a 2000-es évek elején kerültek bele az utolsó művek. A betegek alkotásait és a róluk szóló adatokat, orvosi kórleírásokat külön intézmény kezeli, a gyűjteménykezelő és jelenleg is dolgoznak azon, hogy az eredeti kórlapok másolatait hozzá tudják csatolni az alkotásokhoz, ami jelentős mértékben megkönnyítené a kutatók munkáját.

Pál István azok közé tartozik, akit azonosítani lehet, munkásságának feldolgozását Plesznivy Edit művészettörténész, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria munkatársa kezdte, aki 1988-tól a Lipótmezőn a Selig-Feket Múzeum muzeológiai rendezését végezte.

Az eredetileg csillagásznak készülő meteorológust is ismerjük, aki 1913 és 38 között állt változó intenzitással kezelés alatt, és a több mint 25 év alatt számos rajza született és került be a gyűjteménybe. Van egy olyan rajzsorozat is, amelyet a hatvanas években egy, a Lipótmezőn kezelt takarítónő készített, és egy monogram alapján azt is feltételezni lehet, hogy korábban, már a harmincas években is járt az intézetben skizofréniával.

Rajzai a nőiesség, a kitárulkozás, a kiszolgáltatottság megéléséről szólnak. A portrék, tájképek, megdöbbentő erejű rajzok mellett találunk erősen kortárs darabokat is, például egy kollázs technikával készített Jethro Tull-plakátot a hetvenes évekből.

A spontán fából, hurkapálcikából, textilből, papírmaséból, vagy akár csokoládépapírból, celofánból, fogkrémes tubus kupakjából, drótból létrehozott alkotások, orvos-, pszichiátria- és művészettörténeti képek másolatai mellett a hetvenes évektől kezdve gyakran művészetterapeuták, művészek segítségével kerámiákat is készítettek a betegek, ezeket az intézet égetőkemencéjében égethették ki.

Sok üvöltő állat, torzó vagy éppen közlekedési eszközt bemutató, az elvágyódást szimbolizáló tárgy született. Szívszorító az a kereszt is, amelyre hassal lefelé egy meztelen női testét feszül.

„Gyakran az orvosokon múlott, hogy mi került a gyűjteménybe, így akarva-akaratlanul cenzúrázták a betegek alkotásait” – magyarázza Faludy Judit arra válaszolva, hogy a gyűjteményben olyan darabot alig láthatunk, amely a szexualitást ábrázolja. A cenzúra oka lehetett a betegek védelme, de az is állhatott a döntés hátterében, hogy az orvos számára nem volt vállalható a téma.

Az utolsó előtti orvos-igazgató, Veér András azonban a kíváncsi intézményvezetők közé tartozott: még a Lipót első embereként döntött úgy, hogy megvásárolja gyilkosságért elítélt Magda Marinko néhány börtönben készült rajzát, amely a mai napig Dr. Veér András tartós, örök letéteként látható a gyűjteményben.