Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Miközben a filmes világot egész évben a Star Wars profi kampánya uralta, Magyarország újra felkerült a filmes térképre, elkészült a jövő akciófilmjeinek prototípusa, és megint kiderült, egyáltalán nem kell nagy költségvetés egy kiemelkedő mozihoz. Összegyűjtöttük azt a tizenöt filmet, amelynek hatása alól nem tudtunk/akartunk szabadulni idén.
Ezúttal szakítottunk azzal, hogy csak a 2015-ben a hagyományos moziforgalmazásba kerülő filmeket listázzuk. Számításba vettük a magyarországi fesztiválbemutatókat is, mivel tovább erősödött az a trend, hogy noha jó pár izgalmas filmet csak ezeken az eseményeken láthatnak a nézők, mégis nagyobb beszédtémát szolgáltatnak, mint sok más, hivatalos premiert kapó mozi. Így kerülhetett idei toplistánkra olyan alkotás is, amit például csak a Cinefesten vagy a Titanicon vetítettek magyar közönségnek.
15. Mocsárvidék
Karácsony előtt újra megnéztem Alberto Rodriguez 2014-ben készült, de hozzánk csak idén nyáron került moziját. Lenyűgöző, és kedvet csinál a mai spanyol filmek Almadóváron kívüli galaxisában keresgéléshez, például Campanellához, Lázaróhoz és Balagueróhoz.
A jelen spanyol filmgyártás egyik legfontosabb és legnagyobb hatású filmjéről a magyarországi bemutatásakor azt írtam: Mindenkit beszippant a mocsár. Hogy miről szól? A kirendelt állami nyomozók különbözőbbek aligha lehetnének: az idősebb (Javier Gutiérrez) Franco politikai rendőrségének vallatótisztje volt, a fiatalabb (Raúl Arévalo) viszont az „új világ" embere. Úgy kell együtt dolgozniuk, hogy miközben a haldoklását is titkoló öreg nyomozó naponta bizonyítja, ha úgy látja jónak, gondolkodás nélkül átlépi a kihallgatás és kínvallatás közti választóvonalat, a nyomozók az idegen terepen azt sem tudják pontosan, mennyire bízhatnak meg egymásban.
Rodriguez szenvtelen és rángás nélküli képeket kért és kapott Alex Calatántól, amit a vágóasztalon azzal tettek még hangsúlyosabbá, hogy kerülték a gyors tempót és a zaklatottságot. Ez nem teljesen véletlen, a rendező többször is utalt arra, hogy az alapötlet, de a film formanyelve is sokban táplálkozik a régióban a ’80-as évek elején készült dokufilmekből, illetve egy sevillai fotográfus (Atín Aya) itt készített képeiből. A végeredmény: mintha Dovzsenko Földjébe oltotta volna be a rendező a spanyol rendszerváltás politikai áthallásokkal feltöltött sztoriját.
Ennél fogva a mezőgazdasági munkások közeledő sztrájkja, a drogcsempészek, a sorozatgyilkos utáni nyomozás, sőt még a Capote-t megidéző újságíró is csak kellék. A 105 perces mozi ugyanis az első snittől az utolsóig, előre megfontoltan és kiszámítottan abba az irányba halad, hogy döntés elé állítsa a nézőt: képes-e elhinni azt, amit az ügy kezelésével elégedetlenné váló rendőrfőnökkel ki is mondat: "Emlékeztetem magukat, hogy demokráciában élünk (…) Már nem úgy mennek a dolgok, ahogy régebben.” (SZMI)
14. Tangerine
Itt az újabb bizonyíték, hogy a pénz és a technikai felszereltség nem minden, a filmkészítésben sem. Ezt a 100 ezer dolláros költségvetésű mozit három darab iPhone 5s segítségével forgatták le, kevesebb mint egy hónap alatt. Már ezért hatalmas felhajtás övezte a 2015-ös Sundance fesztivál előtt, de végül nem a technikai bravúr miatt lett akkora dobás, hogy most a legnevesebb függetlenfilmes díjátadó, az Independent Spirit Awards négy rangos díjáért (legjobb film, rendező, női főszereplő és női mellékszereplő) is versenyben van.
Pedig mi történik a filmben? Karácsony napján követünk két transznemű prostit Los Angeles egyik kétes hírű negyedében. Sin-Dee (Kitana Kiki Rodriguez) épp szabadult a 28 napos börtönbüntetéséből, amikor megtudja, hogy strici barátja megcsalta őt. Sin-Dee és legjobb barátnője, Alexandra (Mya Taylor) elindulnak megkeresni a férfit, és útjuk során találkoznak egy transznemű nőkre vadászó örmény taxissal és a strici újdonsült meth-függő csajával, a valós történetekre épülő cselekményt pedig a többnyire improvizált, szlengbe áztatott, sziporkázó párbeszédek teszik igazán élővé és élvezetessé. A miskolci Cinefesten a film producere elmondta, hogy a Tangerine célja volt bemutatni azokat a karaktereket, akiket nap mint nap látunk az utcán, de könnyebb ignorálni és elítélni őket, mint felismerni, hogy ők is ugyanolyan szerelmi, baráti és családi problémákkal küszködő emberek. Egy huszonegyedik századi karácsonyi klasszikus. (BZS)
13. Csajkor
A Csajkor nem művészkedik, hanem úgy mutatja be egy fiatal, bevándorló családba született lány életét, választási lehetőségeit, hogy azzal nehéz nem azonosulni. Fontos film, főleg az egyre hisztérikusabb vitába torkolló bevándorlás témakörében – írtuk korábban a Csajkort író és rendező Céline Sciamma realista drámájáról, amit főleg a fiatal főszereplő, a Vicet alakító Karidja Touré játéka tesz igazán átélhetővé.
A Párizs rosszhírű külvárosában forgatott film egy kamaszlány öntudatra ébredését követi végig, az elnyomó családtól a tekintélyét erőszakkal kivívó lánybandáig, egy olyan környezetben, ahol nem szívlelik az önálló véleménnyel rendelkező, és annak alkalomadtán hangot is adó nőket. A Csajkor egy hirtelen kieresztett kiáltás egy amúgy befogott szájból, ami a menekültválság miatt sokat emlegetett integrációról alkotott véleményünket is jócskán árnyalhatja. (BÁ)
12. A csend képe
Joshua Oppenheimer mindenkit megdöbbentett első, egész estés dokumentumfilmjével, Az ölés aktusával, amely az indonéziai tömegmészárlás résztvevőivel játszatta el a kegyetlen gyilkosságokat.
Oppenheimer nem elégedett meg ennyivel, újabb fejezetet írt az eddig kitárgyalatlan történethez. A csend képe az áldozatok és a túlélők szemszögéből járja körül a negyven évvel ezelőtti eseményeket, és azok következményeit. A film főszereplője Adi Rukun, az egyik áldozat öccse, aki házhoz járó szemvizsgálóként dolgozik. Ezek a szemvizsgálatok adják a szükséges körítést a film valódi súlyát adó szembesítésekhez. Adi házról házra jár, és sorban leül bátyja halálának közvetlen vagy közvetett okozóival. Ami ezután következik, megdöbbentő: senki sem akar megnyílni, vagy ha válaszolnak is Adi kérdésire, akkor a gyilkosok azzal védekeznek, hogy egyszerűen meg kellett tenniük, nem volt választásuk.
Döbbenetes végignézni a szembesítéseket, de A csend képének ereje nem a párbeszédekben, hanem a sokkal beszédesebb, súlyos emlékektől terhes tekintetekben keresendő. (BÁ)
11. Sicario
Emily Blunt végre megkapta egy tisztességes költségvetésű moziban is az abszolút főszerepet, és így bizonyította, miért is van az, hogy vele film kb. a pályafutása kezdete óta nem hasalt még el. Az angol színésznő alakítása brutálisan erős, így az egyszerű túlbiztosításnak tűnik, hogy a főhős mögé szorosan odatolták Josh Brolint és Benicio Del Torot – akik a megszokott módon hozzák a zsenijüket.
Egy mexikói drogkartell elleni amerikai határvadászatról és kommandós akciósorozatról szóló thrillerben, ahol rendre előbb lőnek, s csak aztán kérdeznek, a gyilkosságiaktól érkező Kate Macer FBI ügynök története nem egy vidám kaland.
A sok tekintetben határsértő filmben az izgalom sem amolyan kellemes, végül feloldozást adó borzongás, így aki lineáris cselekményvezetést, tiszta jellemeket, jókra és rosszakra osztható világban lejátszott akciófilmet vágyott, az a Sicario esetében rossz ajtón nyitott be. A film rendezője, Denis Villeneuve ugyanis ezekről éppenséggel egyáltalán nem ismerős. Sokkalta inkább az elvont cselekvezetésekről, és a határokat újra meg újra átdörzsölő, szétmaszatoló, felrúgó, a néző által kétséges előjellel megítélhető hőseiről – ahogyan az a két legutóbbi filmjéből (Fogságban (2013), Ellenség (2013)) is teljesen nyilvánvaló.
Az is csalódni fog, aki a Lazacfogás Jemenben (2011) – vagy még inkább: A Holnap határában (2014) - látható irányító, dőntésképes amazont várja a főhőstől, mert az Emily Blunt megformálta Kate ebben a dimnezióban visszafelé halad: egyre inkább belezavarodik a mexikói kalandba, és a parancsot osztogató, mindent a törvények szerint tévő ügynökből egyre inkább a morális elveit és szakmai, erkölcsi, emberi tartását is feladó, az eseményekkel már csak sodródó ronccsá válik. Jól lehet a filmet egy adrenalinbő határátkelős-lövöldözős jelenettel reklámozták, valójában a Sicariót az angol színésznő átváltozása emeli magasan az átlag fölé. És ez akkor is így van, ha Brolin utolsó monológjának depressziója éppúgy beég az emlékezetekbe, mint Del Toro könyörtelen családírtása. (SZMI)
10. A Föld sója
Igen, egy javarészt állóképekből álló, vagy az állóképek készítésének körülményeiről mesélő filmnek is itt a helye az idei toplistán. Aki ismerte Sebastiao Salgado fotóit, nem lepődött meg életművének elképesztő hatásán, azonban a jó ritmusban, az egyáltalán nem fárasztó filozofálgatásnak is teret adó karriertörténet, és a képekhez fűzött kommentárok még a művész rajongóit is szíven üthették.
Salgado ugyanis nagy utat járt be pályája során. Testközelből látta és dokumentálta az emberiség leggyomorforgatóbb cselekedeteit, a gyűlölködő, háborúzó arcokat, a kapzsiság, irigység letaglózó következményeit. Azonban még ez sem vette el életszeretetét, hiszen a háborúk után a természet, a bolygó rejtettebb kincsei felé fordult fényképezőgépével.
A Föld sója a fotóművészethez írt óda, egy olyan alkotó portréja, aki extremitások közt élte le életét, és még a legelviselhetetlenebb helyzetben is megőrizte józanságát, emberségét. Úgy dokumentált, hogy közben a szíve szakadt meg. Aki a Föld sója után is kétkedik a fotó kifejező erejében, azzal valami nagyon nem stimmel. (BÁ)
9. Agymanók
„Volt, hogy eltűnődtél azon, mi járhat a másik fejében?" – ez volt az Agymanók című animációs film marketingjének kulcskérdése. Nem csoda, hiszen ebben a mesében nem emberek, vagy emberi tulajdonsággal felvértezett állatok, autók vagy játékok, hanem konkrétan egy kislány fejében „lakó” érzések játsszák a főszerepet. A kétezertízes években kisebb kreatív válságba kerülő, az animációs filmipart éppen húsz éve letaroló Pixar stúdió zseniálisan eredeti ötletét nehéz volt előre elképzelni, de a végeredmény láttán nyugtázhattuk, hogy érdemes további bizalmat fektetni a Toy Story-val elhíresült alkotógárdába.
A pszichoanalitikus road movie-nak is felfogható sztoriban egy költözés miatt új környezetbe csöppenő tinilány fejében keletkezik zűrzavar – köszönhetően annak, hogy az életét irányító öt érzelem, Derű, Bánat, Majré, Düh és Undor közül az első kettő váratlanul eltűnik a „fejhadiszállásból”. A visszatérésen ügyködő két érzelem (természetesen emberformába öltve) megjárja a hosszú távú memória labirintusait, a Képzeletföldet, a Tudatalatti félelmetes világát és a hollywoodi stúdióként ábrázolt Álomgyárat is, miközben a való életben mély depresszióba esik a kislány. Az Agymanók leleményességben, fordulatokban, érzelmekben gazdag, és meglepően őszinte a mondanivalója: a felnövés nehéz ügy, és nem baj, ha néha szomorkodunk miatta. (BZS)
8. Taxi Teherán
„Filmkészítő vagyok. Nem értek máshoz, mint filmeket csinálni. Ez az életem és ebben semmi nem fog megakadályozni. Ha beszorítanak egy sarokba, akkor visszavonulok önmagamba, és mindegy hogyan próbálnak korlátozni, az elszigeteltség hajtóerővé lesz” – ezt a filmjei miatt letartóztatott iráni rendező, Jafar Panahi mondta, amikor bejelentették, hogy Taxi Teherán című filmje minden körülmény ellenére a 2015-ös Berlinálén debütál majd. A korábban a legfőbb európai fesztiválokat (Cannes, Velence, Berlin) szétnyerő filmes hazája korrupciójáról és a nők ottani helyzetéről beszélt rendezéseiben, ennek értelmében 2010-ben 6 éves börtönbüntetést róttak ki rá, és 20 évre eltiltották a filmezéstől – előbbit aztán felfüggesztették, jelenleg öt éve van házi őrizetben.
Az itthon először a Titanic Filmfesztiválon bemutatott Taxi Teherán egy dokumentarista stílusban rögzített, de a rendező korábbi filmjeinek humoros realizmusát megidéző alkotás, amelyben maga Panahi ült egy taxi kormánya mögé, és megpróbált egy átfogó képet adni a teheráni közhangulatról. Utasai közt találunk haldokló vallásos embert, aki egy iPhone-kamerába nyögi el a végrendeletét, kalóz DVD-ket házhoz szállító törpét, aranyhalas babonájuk miatt siető öregasszonyokat és még a saját unokahúgát is. A szóváltások hol viccesek, hol a rendező helyzetére találóan ironikusak, hol pedig véresen komolyak – de kétségtelenül ez a legreménytelibb alkotás, amit egy ilyen szinten elnyomott filmes készíthet. (BZS)
7. Mustang
2015 a gender éve (is) volt, így különös figyelmet kaptak a női sorsok a filmesek körében is. A öt kamasz lánytestvérről szóló Mustang azonban európai szemmel extrémebb helyzetbe emelte a témát. A rendező, Deniz Gamze Ergüven egy vidéki török faluba ültette felnövési drámáját, de a Cannes-ból elhozott két díjat nem csak ennek a bátor választásnak köszönheti.
A Mustang ugyanis úgy mesél az ártatlanság elvesztéséről, az utolsó még gyerekként eltöltött nyárról, hogy hiába a magyar nézőknek kissé egzotikus környezet, ez a film szinte minden képkockájával a fiatalságot, az őszinte, csak általuk birtokolt érdekek nélküli életigazságot ünnepli. Az életet, az érzékiséget állítja szembe a halállal, a bezárkózással.
Persze erősen politikus alkotás a Mustang, de Ergüven olyan stílusban állította kamera elé a lány szereplőket, hogy akkor is élvezhető lenne a film, ha nem az elnyomás, az érdekházasságok elleni kiáltvány lenne. (BÁ)
6. Mad Max: A harag útja
„Mad Max-film Mel Gibson nélkül? Kösz, nem” – kevés filmet intéznek el előre egy ehhez hasonló gondolattal, de a sivatagi apokalipszis legújabb fejezete megkapta, hiába tért vissza az első hármat rendező George Miller. Aztán látjuk, mi lett belőle. Május végi kritikánkban még nem akartuk ellőni a “ha csak egy akciófilmet nézel meg idén, akkor ez legyen az” formulát, de ma már simán elmondhatjuk, hogy a magas fordulatszámon pörgő, elképesztően látványos világvége-hangulat és a gyakorlatilag megállás nélküli kétórás menekülés az utóbbi évek legjobb akciófilmjévé tette a nyolcvanas évek egyik legjobb franchise-ának újragondolását.
A korábbi epizódok lepusztult világához képest itt most egy új rend hajnalán vagyunk: Halhatlan Joe diktatúrájában az embereket végleg elállatiasították, a nőket szaporítóeszközként, az egyes férfiakat pedig vérzsákként használják. Ilyen Max Rockatansky (Tom Hardy) is, aki az nevetségesen menő nevű ellenálló, Imperator Furiosa (Charlize Theron) és Joe felszabadított ágyasai oldalán fog megfékezhetetlen menekülésbe. A benzinszagú, elnyűtt világot a digitális trükköket megszégyenítő kaszkadőrmunka és a fukncióval párosított, stílusos robbantás-cunami emeli ki a fárasztó akciófilmek halmazából, amit már csak megfejelnek az el-elhintett társadalmi üzenetek. (BZS)
5. Phoenix bár
Mindig félő, hogy valójában az őrült ideológiák pusztító voltáról, az embertelenségről, a konstans félelemről vagy az identitásválságról szóló filmek, amelyek a második világháború legnagyobb horrorának, a holokausztnak az eseményeit vagy következményeit dolgozzák fel, félre lesznek hajítva egy „már megint egy holokausztfilm” kijelentés kíséretében – nem kell messzire menni, elég a Saul fia egyes visszajelzéseire nézni. A német Christian Petzold Phoenix bár című filmje sem tudta elkerülni ezt a csapdát, egy elnyomott időszakban került a mozikba, különösebb visszhang nélkül – annak ellenére, hogy az év egyik legjobb filmje.
Egy auschwitzi túlélő, Nelly (Nina Hoss) a kínzások miatt eltorzult arcán csak a szemét szabadon hagyó kötéssel tér vissza a háború utáni Berlinbe, ahol sebészeti beavatkozással kap új arcot magának. Ezt eleinte ellenzi, de barátnője, a németekből totálisan kiábrándult Lene (Nina Kunzendorf) szerint az újrakezdésben segíteni fog egy új arc, és így ráadásul Nelly volt férje, Johnny (Ronald Zehrfeld) sem tudja majd felhasználni őt arra, hogy hozzájusson a halott szüleitől örökölt pénzhez. Lene szerint a férfi árulta el Nellyt, a nő viszont még mindig halálosan szerelmes belé. Amikor Nelly felkutatja Johnnyt, egy különös helyzetbe kerülnek: Johnny szerint a nő jellemvonásai hasonlítanak volt feleségéjéihez, ezért megkéri az „idegent”, hogy lakjon nála, és az elhunyt nő nevében írja alá a papírokat, amelyek segítségével hozzájuthat az örökséghez.
A hitchcocki feszültségeket rejtő felállásban rengeteg kérdés felmerül a nézőben. Tényleg nem ismeri fel volt feleségét Johnny? Felismeri, de nem akarja elfogadni? Azért nem fogadja el, mert bűntudatot érez az árulása miatt, vagy csak egyszerűen a pénz kell neki? Szerette-e egyáltalán valaha Nellyt? Ez a suspense végigkíséri az egész filmet, amely ráadásul a noir-szerű látványával képileg is lenyűgöző, és ami az év egyik legkatartikusabb jelenetét tartogatja a végére. (BZS)
4. Mentőexpedíció
2011-ben még a saját weblapjára töltötte fel A marsi című kis sztoriját a programozóként dolgozó hobbiíró, Andy Weir (vele készült interjúnkat itt olvashatja), majd 2014-es újrakiadásával sikerkönyv lett belőle, kicsivel később pedig Ridley Scott jelentkezett be nála, hogy Matt Damon főszereplésével forgatnának filmet belőle, mit gondol róla? A kilátástalan elszigeteltségből hőstörténetet faragó cselekmény tökéletes vázlata egy hollywoodi gigafilmnek, ennek ellenére a szirupos alkotásoktól maga sem idegenkedő Scott kifejezetten háttérbe szorította a szentimentális oldalát, és megvalósította a tökéletes adaptációt.
Ritka az a mozifilm, amit egyszerre ajnároznak a kritikusok, az alapjául szolgáló könyv rajongói és a szűzszemű nézők is, de a szerencsétlen módon Mentőexpedíciónak fordított sci-finek ez is összejött – nem csoda, hogy műfaji hendikepje ellenére három Golden Globe-ra jelölték (legjobb film, főszereplő és rendező), és az Oscar-versenyben is nagy bejelentésekre számíthat. A Mentőexpedíció Mark Watney (Matt Damon) története, aki egy félresikerült Mars-missziót követően ragad egyedül a vörös bolygón, társai pedig halottnak hiszik. Kommunikációs lehetőség hiányában rájön, hogy mindössze egy évre elegendő élelmiszer áll a birtokában, miközben a következő misszióra négy évet kéne várnia. Itt lép be a MacGyver-szál: a túlélési ösztön és a kreativitás mindig nyerő kombináció. A részben Magyarországon forgatott Mentőexpedíció egy meglepően humoros, végtelenül szórakoztató és kellően realista, drámai alkotás – ami így együtt elég jól hangzik. (BZS)
3. Ex Machina
Bár korábban még nem rendezett filmet, mégis nehezen hívhatnánk elsőfilmesnek Alex Garlandot, aki forgatókönyvíróként (28 nappal később, Napfény, Ne engedj el) már megszerezte a maga hírnevét. De talán pont rendezői tapasztalata hiányában tudta megadni azt az intimitást az Ex Machinának, amit egy Spielberg-szerű veterán biztos kiölt volna belőle. Az év legokosabb sci-fijének tartott filmet nem forgalmazták Magyarországon, de a Titanic Filmesztiválon és több kisebb artmozis vetítésen el lehetett kapni itthon is egy-egy este.
A minimalista kamara-sci-fiben egy Google-ra emlékeztető nagy tech-cég alkalmazottja egyedüliként nyer lehetőséget arra, hogy eltöltsön egy hetet a vállalat igazgatójának mindentől távol eső, titkos bázisában. Arra már csak a helyszínen jön rá, hogy egy Turing-tesztet kell végrehajtania egy minden korábbinál életszerűbb robotlányon. Garland minden műfaji klisét tudatosan használ fel, annak érdekében, hogy a későbbi fordulatokat azokra építhesse, az egyre aktuálisabbnak tűnő témában (mesterséges intelligencia) pedig válaszokkal sem szolgál, de olyan közérthető módon mutat rá a legfőbb kérdésekre, hogy segít a nézőnek kialakítania a saját álláspontját – többek közt ettől olyan félelmetesen szórakoztató film az Ex Machina.
A blockbusterek robusztus látványát egy hideg, kifinomult dizájnra cserélte Garland, emiatt még ránézni is jó a végeredményre, de a forgatókönyv mellett a legnagyobb erénye talán a hibátlan casting – ez az a film, ami szereplőivel legméltóbban képviseli 2015-öt. Nem túlzás azt állítani, hogy színésznői fronton svéd Alicia Vikander éve volt: a Guy Ritchie-féle U.N.C.L.E. embere és a Bradley Cooper-es Az ételművész melletti két idei filmjéért egyaránt Golden Globe-ra jelölték, az Ex Machina vagy A dán lány pedig akár Oscart is érhet a svéd színésznőnek. Oscar Isaac és Domhnall Gleeson pedig szintén az elmúlt öt év legnagyobb felfedezettjei közt vannak – ezt mi sem jelzi jobban, mint hogy mindketten szerepeltek a Star Wars 7-ben. (BZS)
2. Victoria
Mintha mostanában a német filmesek éreznének rá legjobban a korhangulatra, főleg arra, milyen huszonévesnek lenni. És ehhez díszletnek a modern, egyre nemzetközibb légkörű Berlin a legalkalmasabb. Így volt ez az Oh Boy, és most a Victoria estében is. Persze a tanácstalanság, az útkeresés, nem csak a jelen fiataljait érinti, a kallódás/csapongás eddig is kedvelt témája volt a filmművészetnek.
A Victoria azonban a szokásosnál is kézzelfoghatóbbá teszi ezt a különös időszakot. Azzal, hogy egy vágás nélküli, két és félórás jelenetsorban, végig testközelből követhetjük végig a spanyol lány, Victoria (Laia Costa) és német barátai berlini éjszakáját, nehéz kivonni nézőként magunkat az események alól.
A film rendezője, Sebastian Schipper korábban úgy nyilatkozott nekünk, hogy úgy készültek az extrém forgatásra, mint egy bokszmeccsre. Sikerülhetett volna szörnyen is ez próbálkozás, de az a hajnali órákban felvett snitt, ami végül a film lett, varázslat. Lehet azon vitatkozni, hogy lassú-e a film első fele, vagy hogy túlzásba estek az alkotók a befejezéssel, a Victoria így is elhitette minden mozirajongóval, hogy egy egyszerű történetbe is bele lehet zsúfolni torokszorító, őrülten feszült, és humoros pillanatot is.
A főszereplő Victoria szeméből ugyanis nem csak az elvándorlás magánya, hanem egy egész generáció frusztrációja kiolvasható, a be nem teljesült álmoktól egészen az önpusztító lázadásig - írtuk korábban a filmről, és ettől a szempártól azóta is nehezen szabadulunk. (BÁ)
1.Saul fia
Ki gondolta volna, hogy egy szigorú művészfilmes elvek alapján forgatott film viszi majd a legjobb hírünket 2015-ben a világban? Sőt, lehet nemcsak 2015-ben, hanem 2016-ban is, de ezzel még azért várjunk. Az idei év, úgy tűnik, csak a kezdet volt Nemes Jeles László filmjének, hiszen utoljára a nyolcvanas években mondhattuk magyar filmre, hogy Oscar-esélyes.
Amikor még tavasszal bejelentették, hogy a Saul fia a cannes-i versenyprogramban kapott helyet, még kevesen kapták fel a fejüket. Hosszú évek alatt sikerült elhitetni a magyar nézőkkel, hogy a fesztiváldíjakról szóló hírek sokszor csak a magyar filmek sikertelenségét palástolták. De Cannes a filmfesztivál, és amikor sorban jöttek a hírek, hogy akár Arany-Pálmát is kaphat a Saul fia, hirtelen ügy lett a filmből. Egy olyan alkotásból, ami egy a filmtörténetben már-már taszítóan agyontárgyalt témáról, a holokausztról akart elmesélni egy történetet. A hangsúly a Saul fia esetében az egy szócskán van. Nem történelmi tabló, nem morális kérdéseket feszegető dráma ez a film. Nem akar könnyeket fakasztani, nem akar bűntudatot ébreszteni. „Csak” egy emberi sors érdekli, amelynek „csak” helyszíne a haláltábor.
A külföldi kritikusok, akik rendre a legjobbak között emlegették, vagy egyenesen a legjobb 2015-ös filmnek titulálták a Saul fiát, valószínűleg ezt a mértéktartást, és erős audiovizuális koncepciót díjazták. A Saul fiát pont a rendhagyósága emelte ebbe az elitkörbe, a rendező szavaival élve a Saul fia azt nem mutatja meg, amit egy „normális lágerfilm” bemutat. Elmegyünk mellette, mint ahogyan a főhős is elmegy az őt nem érdeklő események mellett (...) így a nézőre maradjon a felfedeznivaló nagy része. (BÁ)
